„Apa, mikor lesz kutyánk?” – kérdezi napi rendszerességgel a gyerek, és gondolom, nem csak nálunk van ez így. „Majd, ha ti gondozzátok” – jön az ilyenkor szokásos kemény szülői válasz. De tényleg, csak ehhez érdemes kötni a kutyatartást? Hiszen annyi mindent ad!

A kutya olyan, mint egy gyerek. Nem elég enni és inni adni neki, játszani és foglalkozni kell vele. Vidéki rokonunk van, aki minden hajnalban és este elviszi sétálni a kutyust – törődik vele, nem érdekli, hogy esik vagy fúj, havazik vagy 40 fok van. Mert a kutyának is így lesz teljes az élete, és nem a kennelbe zárva éli le a mindennapjait.

A kutyust tanítani vagy taníttatni kell, takarítani utána, és ott vannak a kötelező oltások – megannyi feladat, ami idő és pénz. Persze, ez utóbbira és a ráfordított energiára könnyű fogni, hogy miért nincs kutyusunk.

A kis PedroHa mindent így néztem volna, akkor nem lenne gyerekem sem... De mindezt csak az tudja, akinek gyereke vagy kutyája van: a szeretete, amit ad, az felbecsülhetetlen.

Három az egy ellen

Két fiam és anyukájuk szövetkezett ellenem, gondolták, három az egy ellen stabil győzelemhez vezet.

Kinéztek egy kiskutyust, a hátam mögött megbeszélték, hogy honnan hozzák, veszik az ebet. Már az időpont is megvolt.

Vészesen kerestem a szövetségeseket, akik mellém állnak és megerősítenek, hogy miért nem lesz kutyánk, de Sanyi, egy iskolai szülőtárs kivételével mindenki a családom többi tagját támogatta: kutyával teljes a família.

Sokáig nem gondoltam komolyan, hogy a két fiam és feleségem tényleg végigviszi ezt a projektet – ez férfifeladat, ezt nélkülem úgysem csinálják meg, gondoltam. Hát majdnem megcsinálták. Amikor már a dátum is megvolt, kezdtem úgy érezni magam, mint akit elárultak, csőbe húztak, kicseleztek, egyenesen úgy, mint a kapus, aki köténygólt kap.

Közben ott volt a kisördög, vagy inkább a kisangyal, hogy azért milyen cuki egy kiskutyus. Hogy mennyire jó, amikor otthon vár, amikor játszunk vele, amikor még jobban összekovácsolja a családot. Hogy az állat nem csak elvesz, ad is. Tanít, miközben észre sem veszed.

Megtörtem

Ez van. Akarom én is azt a kis dögöt. Igenis rángassa a nadrágom szárát, vigye a papucsokat szerte szét a kertbe. Kicsit áshat is, viszont ha a kutya beindul, ott nincs megállás. De hát ilyen az eb… A gyerek is akkor jó, ha nem a sarokban gubbaszt!

Ahogy teltek a napok, vészesen közeledett az elhozatalának napja. Mindenki mindent megígért, az egyik gyerek mondta, hogy ő eteti, a másik sétáltatja, a feleségem főz neki, sőt ő bevállalta a kutyaiskolát is. Nekem csak egy dolog maradt: a szar meló. Szó szerint. A kutyagumi deportálása. De ha csak ezen múlik, egye fene!

Látványosan előálltam: oké, így már lehet kutya, de csak menhelyről. Pontot még nem is raktam a mondtat végére, amikor feleségem már egy kis fekete „cukkerpukker-drága” kutyust mutatott telefonja képernyőjén, hogy ugye mennyire drága? Gyerekek ujjongtak, boldogabbak voltak, mint a Legó-ajándék átvételekor vagy a szomszédban űzött videojáték közben. Pedig e kettő a mai fiatalok között mindent visz. Ha valamiért, hát ezért is lesz kutyánk!

Ha kutyus, akkor menhelyrőlHa kutyus, akkor menhelyről!

Amikor – évekkel ezelőtt – először felmerült, ha a gyerekek nagyobbak lesznek és lesz kutyusunk, akkor egy menhelyes eb életét mentjük meg. Ez valahogy nem is volt kérdés. Erre egyébként a töménytelen híráradat és a közösségi médiában megosztott „mentse meg valaki”, meg „teltház van” fotók rá is erősítettek.

A kinézett kutyus, Pedró megmentése felpörgette a család életét. A neten történő megnézése után nagyjából fél órával a váci menhelyen voltunk. Csak azért nem hamarabb, mert be kellett tartani a sebességhatárokat.

Embertelen állapotok

Ami ott fogadott, az nem állatoknak való. Embernek meg főleg nem. A fekete kis kölyökkutyusnak meg végképpen nem. Rengeteg gazdára, megmentőre váró kutya, iszonyatos bűz – látszik, hogy küzdenek a mindennapokkal a menhely munkatársai. Nem dúskálnak a pénzben annyira, mint a kirakott állatokban!

Pedró szomorkás, de nagyon barátságos, nagyjából 3 hónapos lehet, de sokat nem tudnak róla. Elvileg kapott féreghajtót, de gyomorproblémái vannak, infúzión is volt, ez a neten lévő képen is látszik. Nem csoda, ha betegeskedik, itt a menhelyen nincs esélye elkerülni ezeket.

Húsz percig nézzük, simogatjuk, becézgetjük. Én még anyagi oldalról számolgatom a kutya elhozását, a család többi tagja már vinné. De enyém az utolsó szó.

„Te döntesz apa” – mondja a feleségem. Ez volt az a mondtat, ami után nem lehet a gyerekek előtt nemet mondani. De próbáltam még. Kis időt kértem, had gondolkodjak. Pro és kontra, mindent próbáltam előre lejátszani, de a szívem megtört, ez a kis dög itt halálra van ítélve. „Visszük, intézzük a papírokat…”

Nagy volt az öröm. Az sem érdekelt, hogy első útja végén, megérkezvén a házunkhoz, a kocsiból kiszállva hányt egy nagyot, megtisztelve a helyet, a kocsit, amivel elhoztuk. Nem érdekelt, ő a mi kutyánk.

Szabály volt, hogy kinti kutya lesz, de az előtérbe bejöhet. Pár napot nem voltam otthon, már a nappaliban volt – oké, kitört a vihar, a híradóban is mondták, hogy engedjék be a kutyákat. Persze, maradjon. Okos kutya volt. Tudta, ha vége a viharnak, kint a helye. Pisi, kaki kint. Nem is értettem, hogyan tud egy 3 hónapos kutya ilyen okos lenni.

A kutyáért áldozatot kell hozni, ő ott van akkor is, ha pihennénk

Ahogy fentebb írtam, a kutyáért áldozatokat kell hozni. A gyomorproblémája sokáig megmaradt, többet jártunk vele orvoshoz, mint a gyerekeimmel vagy saját magammal. Úgy aggódtunk érte, mintha a harmadik gyerekünk lenne. Amikor kiposztoltuk a Facebookra, jöttek is a szép hozzászólások, bíztatások. Talán a legmegfogóbb egy pedagógustól, kisebbiek fiam egykori óvó nénijétől, Marika nénitől érkezett, aki megerősített abban, hogy „Tökéletesen megértem a vívódásod, de meglátod majd, mennyi örömöt fog okozni. Pedagógiailag is alátámasztanám a szükségességét: a gyermeki léleknek is igencsak jót tesz! Ergo: boldog gyerekkor!” – mondta Marika néni.

A gyomorproblémája elhúzódott, hetekig tartott, mire sikerült kideríteni, illetve orvosolni. Már akkor tudtuk: ha nem hozzuk el, ott pusztult volna el. Hálás is volt. Nagyon. Bár én kutyával nőttem fel, volt boxerünk, kuvaszunk és kaukázusi juhászkutyánk, de egyik se volt annyira hálás, mint ez a kis keverék fekete „szeretetgombóc”.

Ahogy kikúráltuk a gyomorbetegségét, jött egy szemgyulladás. Nem javult, sőt, egyre furcsább lett a szeme, bezöldült, és látszott, hogy nem lát jól. Napról napra rosszabb lett. Autóval, gyerekkel nem volt még ennyi gond, mint ezzel a kis szerzeménnyel, mégsem éreztük egy percig sem, hogy nyűg lenne.

Az elmúlt napokban felgyorsultak az események. Elvesztette a látását, bizonytalanná vált a járása. Újból orvos, ezúttal már bent tartották. Vérvételek, vizsgálatok, lassan egy hete már nem volt itthon. Hiányzik. Ő már a család része. A bő egy hónap alatt többet adott, mint amit mi neki. Még nem tudják, hogy mi lehet vele, ilyennel még nem találkoztak. A listán több minden van, akad, ami gyógyítható, van, ami nem…

Apa, Pedró meg fog halni?

Sírunk. Naponta látogatjuk. Lassan félhavi fizetésünket költjük rá, mert azt gondoljuk, van még remény. És lám, most a gyerekeknek sem probléma, hogy nem megyünk moziba, nem veszünk játékot, most a kutyust kell megmenteni. Már tanultak valamit a gyerekek, amiért büszkék lehetünk rájuk.

„Apa, Pedró meg fog halni?” – kérdezik a gyerekek sírva, miközben simogatjuk az állatorvosi kennelnél. Nem válaszolok, inkább elveszem a kérdés élét azzal, hogy na ki viszi ki a levegőre, a fűre, a rendelő elé Pedrót? Pedró pedig hálás. Nyalogat, csóválja a farkát. De felállni nem tud. Már az sem érdekelne, hogy vak marad, de legalább álljon fel, járjon, jöjjön haza, tanítson még!

Ő így is kell, mert ő a mi kutyánk, a család része. Pedró e rövid másfél hónap alatt, amióta nálunk van, észrevétlenül tanított minket. Szeretetet és vidámságot hozott a mindennapokba, nevelte a gyerekeket.

Most pedig kutyául érezzük magunkat, de nagyon…

Arany Gábor, 2014. augusztus 21.http://www.men.hu/