"...rendezni végre közös dolgainkat..."

Szigethy Gábor előszava

Fontos-e tudni, kik voltak az őseink?

 Nem Illyés Gyula az első, nem ő az utolsó, aki megfogalmazta a kérdést: ki a magyar? Honnan jöttünk, hová megyünk?

 Herder baljós jövendölése, amely a környező népek tengerében az idegen törzsű magyarság közeli pusztulását, eltűnését jósolta, mélyen belegyökerezett gondolkodásunkba. Volt, aki beletörődött fáradt-mélabús hazafisággal. Volt, aki tiltakozott, s turáni birodalomról álmodott. Sorvasztó beletörődés, romboló álom: múlt, jövő nélkül.

 Nyelvünk, nemzetünk megmaradt ezer éven át Európában messziről idetévedt idegennek. Rokonokra, sógorokra, atyafiságos baráti szóra minden ember vágyik, támaszra a bizonytalanságban, s nemcsak a magányos ember keresi rokonait, komáit - nemzet is örül, ha nem egy szál magában él, idegen nemzetektől abroncsoltan.

 Rokont keresni ezer éve szokás a Duna-Tisza mentén. Legszebben fénylett képzeletünkben a hun-magyar rokonság, vérünknek tudni Attilát, Isten ostorát, megdobogtatta minden magyar szívét. Sajnos a tudomány e szép álmot nem igazolta.

 Látványosabb s bódítóbb álom: sumér ősök, négyezer éves múlt, magyar birodalmi ókor. Képzelt múlt: képzelt jövő.

 Finnugor őseink halásztak, vadásztak az Urál lejtőin, Szibéria folyói mentén; történelmünk ott kezdődött.

Ki a magyar?

 Mordvinokkal beszélget Illyés Gyula 1934-ben Moszkvában. Orosz tolmács segíti a társalgást, egymás nyelvét a rokonok nem értik. Szavakat mondanak, felsejlik a hasonlóság, a közös eredet. A mordvin arcok egyike-másika dunántúli vagy alföldi magyar parasztember arcvonásait idézi. Aztán felcsendül egy népdal, mordvin nóta, s mintha Somogyszobon hangzana a dal, olyan ismerős. E motívum közös kincsünk a mordvinokkal, másfél évezred távolából rokonságunkra emlékezteti a beszélgető, dúdolgató társaságot; amikor a hajdani ősök énekelték Ázsia vad pusztáin e dallamot.

 Máskor finnekkel találkozik s beszélget Illyés Gyula a berlini pályaudvar éttermében. Közös szavakat morzsolgatnak, amelyeket megőrzött mindkét nyelv valamikori halászó-vadászó mindennapjainkból. Nyelvünk emlékezetében él hajdani közös életünk.

 A finnek északra mentek, népek sokaságán verekedték keresztül magukat, megtelepedtek északi hazájukban. Mi délre indultunk, ezer éve letanyáztunk a Kárpát-medencében. Süvített itt a szél, jöttek-mentek a népek, tatárok, törökök, németek, mások. Hoztak, vittek, magukéból is itt hagytak, itt felejtettek ezt-azt.

 Ősi dallamvilágunk, szavaink, szokásaink egy része elporladt az időben. Új szavak, új dallamok, új szokások rétegződtek valamikori kincseinkre. Ázsiai ugorokból európai magyarok lettünk.

 Ki a magyar?

 Amikor Illyés Gyula 1939-ben leírta és végiggondolta e kérdést, sokan hajlamosak voltak hazánkban hinni, hirdetni: az magyar, akinek egyenes ági őse Árpád apánkkal érkezett Ázsiából.

 S mert anyakönyvi kivonat, apák, nagyapák talmi vérvonala alapján őrültek döntötték el, ki magyar, ki nem - sokak számára csengett gyanúsan a kérdés: ki a magyar?

 Nem a kérdés elhibázott vagy felesleges. A hazug válaszok vastag rozsdája rámerevedett gondolkodásunkra: a sokféle rozsdát kellene magunkról levakarni.

 Hányan értették 1939-ben Illyés Gyula rozsdamentes válaszát? "Ha egy indián kisdedet egynapos korában egy kecskeméti tanyára hoznának, az is a magyar testvériséget örökölné."

 Hogyan? Ereiben csipetnyi ázsiai vér nélkül, kardforgató végvári vitéz vagy harcsabajszú magyar paraszt ős nélkül, csupán mert egy kecskeméti tanyán nevelődött, magyarrá lehet egy idevetődött indián?

 Lehet - mert nem szükségszerűen lesz azzá. A falra aggatott, kiglancolt ősi kard s kutyabőr nem tesz magyarrá senkit, ha gondolkodásában, érzelmeiben nem magyar. A rézbőrű indiánporontyból lehet magyar ember; a harcsabajszú, Amerikába kitántorgott magyarból jenki.

 "Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől."

 Közös múlt: finnugor rokonságunk, nyelvünkben, mozdulatainkban, dallamainkban megőrzött ősi kultúránk, a kalandozások emléke, a honfoglalás, az államalapítás, Szent István, a tatárjárás, Mátyás király, a mohácsi vész, a három részre szakadt ország, Bocskay, Zrínyi, Rákóczi, március idusa, a szabadságharc, Világos... Ezer év Ázsiában, ezer év Európában.

 Hasonló gond: elkötelezett tartozásunk egy nép halálához, feltámadásához.

 Egy haza: nem csupán a föld, a Kárpát-medence, ahol éltünk és élünk; a haza: létezésünk az időben. Az emberiség általunk megélt, reménytelenül boldog évszázadai, a magyarság története, amivel mi tettük gazdagabbá az emberiség egyetemes történelmét.

 Magyar, aki vállalja, megtartja életében, halálában a közös múltat, a hasonló gondot, az egy hazát.

 Ki a magyar? - kérdezte Illyés Gyula 1939-ben. Lengyel földön már dübörögtek a német páncélosok, Bécsben cvikkeres SS-tisztek masíroztak, Budapesten országolt a lovastengerész, és politikai meggyőződésükért, származásukért magyarságuktól, szabadságuktól, életüktől fosztottak meg embereket. Pengevillanású volt a mondat: "Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban."

 Ki a magyar? - a kérdés azt rettenti, akit nem rettent börtönben, gondolatban a homály.

Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?