Valamikor, a régebbnél is régebbi időben, minden állat tudott beszélni. Még a halak is.
A macska nyávogott, a kutya ugatott, az oroszlán bőgött, az elefánt trombitált, a majmok makogtak, a madarak énekeltek, a méhek döngtek, a tücskök cirpeltek... S körülöttük az egész világ versenyt zengett velük - az erdők zúgtak, a levelek suttogtak, a vizek csobogtak, a szelek süvöltöztek.
Akárcsak ma.
Csakhogy akkor még a halak is részt vettek a nagy muzsikában. S méghozzá nem is akárhogyan!
Mivel a víz alatt laktak, olyan átható, erős hangja volt valamennyinek, hogy a patakok, folyók, tavak, tengerek mélyéről is meg lehessen érteni a szavukat.
Csak hát - ez lett a vesztük. Ez az átható, erős hang. Nem tudtak betelni vele. Olyan ordítozást, veszekedést csaptak folyton, hogy még a vizek csobogását, a hullámok dübörgését is elnyomta üvöltözésük.
De ez még semmi!
Az örökös kiabálástól egyre nagyobb, egyre csúfabb lett a szájuk - s a végén már senki se állt velük szóba. Ez ugyan elkeserítette őket, de csak annál makacsabbak lettek.
S egy nap elhatározták, hogy összeülnek tanácskozni. Tanácskoztak reggel, tanácskoztak délben - s még estére sem jutottak semmire. Leszállt az éjszaka, feljöttek a csillagok - de a halak még mindig ébren voltak. Elfelejtettek lefeküdni.
S fölöttük ott ragyogott az arannyal teleszórt égbolt! Akkor láttak először csillagokat, s mindjárt meg is irigyelték őket.
- Milyen gyönyörű ruhájuk van! - zúgolódtak. - S rajzunk egy csepp arany, egy csepp ezüst sincs!
Az éjszaka tündére éppen ott úszott el a vizek felett, s meghallotta halak zúgolódását. Nagyon megharagudott.
"Hát jó - gondolta -, legyen úgy, ahogy akarjátok!" És így szólt a halakhoz:
- Kaptok ti is csillogó ruhát, aranyat, ezüstöt, a szivárvány minden színét - ha cserébe odaadjátok a hangotokat.
S a halak beleegyeztek.
Azóta ragyog-villog úgy a halak pikkelye, de némán kell viselniük ezt a gyönyörű ruhát. S mikor az egész világ hangosan örül, hogy él, az ő hangjuk hiányzik a nagy muzsikából
.
Népmese
Kommentáld!