1884

Csak két férfitagja élt már a múlt században a hatalmas Tarczaly nemzetségnek: István és Endre.

Óriás birtokaik voltak a felföldön II. András óta. Valaha hatvan családtag bírta a sok várat és földet, most ez mind a két Tarczalyé.

S ezek közül is éppen haldoklott az egyik, az apa, s magához hívatta a fiát, Endrét.

- Látod ott az ősi címerünket a falon, édes fiam. Nézz oda a páncélos vitézre a kék mezőben. Ez az alak megelevenedett az imént, és az ujjaival intett. Ne rázd a fejedet, jól láttam. Ez annyit jelent, készüljek. Hát nem is protestálok, készen vagyok. Csak még hozzád van egy komoly szavam.

- Hallgatlak, atyám.

- Ha én a szemem behunyom, te leszel az utolsó Tarczaly a világon.

Endre a fejével intett némán, hogy úgy lesz akkor.

- Egyszer, háromszáz év előtt volt egy ősanyánk: Balassa Anna, Tarczaly Boldizsárné, aki megtébolyodott, s tébolyában mindenféléket jövendölt, amik egytől egyig beteljesedtek. A környék szentnek tartotta. Most is processzióval járnak még a népek a zbórói várba. Ott fekszik a nagy, faragott kapu alatt.

- Hallottam róla valamit.

- De egyet nem; ami fiúról fiúra száll a családunkban, és azt titokban tartja, a világnak ki nem kürtöli senki, azt a rettenetes jóslatot, hogy az utolsó Tarczaly fogja elárulni Magyarországot.

A fiatal főúr fölszisszent, s fölugrott térdeiről.

- Ne jöjj indulatba, fiam. Nem gyanúsítlak. Jól ösmerlek, én neveltelek téged. Nem félek tőled. A te lelked erősebb, mint a kísértetek előrelátása. Hanem mi következhetik teutánad? Irtózatos nyomást érzek a szívemen. Szörnyű fellegeket látok kavarogni a magasban. Mihelyt a szemem behunyom, úgy rémlik, mintha már a föld alatt feküdném, s egy borzasztó fekete macska ülne a síromon, melynek két szeme helyén két égő parázs világít.

- Csillapodj, atyám, - a jóslat nem fog beteljesedni, esküszöm.

Esküre emelte a két ujját.

- Aludj nyugodtan, ha elpihensz. Megértettelek. Tarczalyt nem szül anya többé.

Az öreg főúr szeme fölcsillogott, kinyújtotta aszott kezét, hogy a fiáét megszorítsa.

Egyéb dolga nem is igen volt már idefönt, behunyta a szemeit, és meghalt.

Eltemették nagy pompával, még a nádorispán is eljött a temetésére, s maga Mária Terézia királyasszony sem átallt ékes vigasztaló levelet írni a főúrnak, hogy az isten rendelésének ki vagyon téve mindenki, amiért is keressen vigasztalást a vallásban, s mikoron azt ott megtalálta, nézzen be az udvarhoz Bécsbe, mert a vigasztalásnak a másik testvére, amelyik nem a vallásban van, az az udvarnál várja az ilyen nagy urat...

Egyszóval meghívta búfelejteni az udvarához.

Arra pedig nem lehet azt mondani, hogy »nem megyek«.

Mert a király akkor is parancsol, amikor kér. Hát még mikor a király azonfelül »asszony« is.

Hanem iszen talán éppen az fordult bajra, hogy asszony volt. A korona sok mindent el bír nyomni, a férfihiúságok gyakran ott vesznek alatta, de az asszonyi kedvtelések mind kicsíráznak alóla.

Mária Terézia, noha országokat kormányozott, háborúkat viselt, mégiscsak azt csinálta mellékesen, amit a strikkelés mellett szokás, házasságokat hozott össze.

Mire Tarczaly Endre az udvarhoz jutott, már ki volt szemelve mátkájául egy báró Folkenstein leány: Mária Aurelia.

Szép aranyhajú leány volt, alabástrom fehér nyakkal, kifogástalan délceg termettel, finom hosszúkás arccal. Úgy hítták az udvarnál, a »kis körte«.

Az ember nem tudja fölfogni, miért hítták úgy. Talán hogy édes volt, mint a körte? Azaz dehogy, dehogy... hiszen, csak nem kóstolta meg tán senki?

Tarczaly nem akart tudni a dologról; mikor úgy félfüllel itt is, ott is, majd a hoppmestertől, majd az udvarhölgyektől célzásokat hallott őfelsége kegyes tervéről, szomorúan rázta a fejét.

- Én sohasem házasodom meg.

Pedig a gazdag magyar főúr nagy fogás volt. Azt nem lehetett elereszteni olyan könnyen. Az ellenállása még csak fokozta a házassággyártók kedvét.

A szép Folkenstein Mária Auréliáról nem lehet azt mondani (én ugyan nem veszem a lelkemre), hogy kacérkodott volna a magyar ifjúval. De nem is volt neki arra szüksége. Hiszen a »kis körte«, meg a »kis alma« (Eszterházy Annát hítták így) volt a legszebb az udvari bálokon.

Csakhogy az volt a kettő között a különbség, hogy a kis körte már a piacon volt, a kis almát pedig nehéz volt az ágról leszakasztani.

Tetszett a Folkenstein leány Tarczalynak kétségkívül, de ő az az ember volt, aki a szívének meg merte mondani: »szeretned nem szabad«.

De hát nem is az ő szívét akarták itt, hanem az uradalmait.

Egy udvari vadászaton az történt, hogy a vadászó társaság elvesztette Mária Aurélia bárónőt és Tarczaly Endrét. Ki tudja, hogy volt ez rendezve?

Azok nagy bolyongás után összetalálkoztak egy tisztáson, mert külön-külön vesztek el. Hiába fújták a kürtöt, nem felelt rá csak az erdő. Egész nap együtt csavarogtak, míg végre rájuk bukkant az udvari nép egy völgynyílásnál, s egyszerre gúnyossá vált minden arc.

Maga az uralkodóné elfordította a fejét kedvenc udvarhölgyétől, és kedvetlenül vágta meg selyem korbácsával a pej paripáját, úgyhogy az éppen arra vitte, ahol Tarczaly Endre állt.

- Micsoda falu az? - kérdé őfelsége szigorú arccal a lovagtól.

Egy kis stájer falu fehér házai lapultak meg távol a hegyoldalon.

- Friedau, fölség - felelte Tarczaly.

- Az a magas nagyobb ház, gondolom, a plébánia? - folytatá a királyné.

- Nem tudom, fölség.

- Pedig én azt hittem, hogy ön innét csak odamehet.

Tarczaly elsápadt, és meghajtotta magát engedelmesen.

- Ahogy fölséged parancsolja.

A vidám vadászseregből így lett víg lakodalmi népesség. Tarczaly Endre megesküdött Folkenstein Máriával, s még abban a hóban hazavitte ifjú nejét a szepesi várba.

Nagy lakodalmi ünnepélyeket tartottak otthon is külön. A szép menyecske megtanult magyarul, s igazi öröm volt elnézni, hogy tudott simulni az új hazájához.

Tarczaly Endrén egy csöppet sem látszott, hogy rátukmált asszony a felesége, kényeztette, kastélyt épített neki, pompás kerteket ültettetett a számára, fölhordta Bécsbe a farsangokba, mindenki azt hitte a legboldogabbak, nem hiányzik már ezeknek semmi a világon, legfeljebb egy gyerek.

Hanem iszen azt is majd csak meghozza a gólya...

Gólya járt is arra, rászállt a kunyhókra, az udvarházak kéményeiről lelógatta a lábát, de a Tarczaly kastélyt kikerülte sok ideig.

Azonban addig-addig beszélték, hánytorgatták ezt a témát az emberek, hogy végre is engedett a közvéleménynek, hiszen jó madár a gólya!

Tarczaly Endre amint egy nap benyitott a felesége szobájába, észrevette, hogy az asszony elpirulva dug el előle valamit.

Meglátta: finom fehér csipkéből volt, egy gyermekfőkötőcske volt.

A nagy erős férfi elsápadva támolygott ki a szobából.

Úgy járt-kelt napokig a kastélykertben, mint az őrült.

Az asszony kereste a szobájában, be nem eresztették, izengetett neki a frajláitól mindenféle szerelmes szavakat, de Tarczaly nem akart hallani semmit.

Ahelyett előhívatta öreg major domusát, Kazay János uramat, azzal tanácskozott reggeltől estig bezárkózva.

- Van még egy modus vivendi, nagyságos uram! Van még egy - mondá az ősz major domus könnyezve.

- Mi?

- A jus gladii! Elő kell venni a pallost.

S reszketett a hangja, amikor ezt mondta.

Tarczaly összehívatta az úriszéket, s odakérette a megyéből a »testimonium legalé«-t, két vármegyei táblabírát a saját ítélő bírái közé.

A pirospozsgás képű kedélyes urak összejöttek, és még egyik sem tudta, ki a vádlott.

- Majd mindjárt bejön - mondá Tarczaly.

Az ajtó megnyílt, s két urasági huszár közt belépett halványan Folkenstein Mária Aurélia.

A csodálkozás fölszisszenése hallatszott a teremben.

- Asszonyom - szólt Tarczaly -, én önt szeretem, de önnek mégis meg kell halni.

- Halljuk a vádat - szólalt fel az egyik bíró.

- Én hűtlenséggel vádolom nőmet.

Az asszony fölemelte dacosan a fejét.

- Az nem igaz! Ön hazudik!

- Előadom a vádamat. Hallgassák meg!

Elő is adta, de soha senki sem tudta meg mi volt a vád, és hasonlóan senki sem tudta meg, mivel védelmezte magát az asszony; ami a jegyzőkönyvekbe jött, arról Tarczaly testamentumában azt jegyezte meg húsz év múlva, hogy az falsum, csak a forma végett lett beiktatva.

Beszéltek azután utólagosan mindenféle dolgot, hogy az asszonynak viszonya volt Bécsben, hogy Tarczaly sohasem tekintette feleségének, és ha mégis... no, de kár feszegetni.

Az asszony védelme ügyes lehetett, mert az egyik testimonium legale fölkelt a helyéről, és eltávozott azokkal a szavakkal: »Én hóhér nem vagyok«.

A többi bíró azonban kimondta a halált.

Éppen zöldcsütörtökön virradóra legurult a szép asszony feje a pallós alatt.

Ki tudja, bűnös volt-e? S miben volt bűnös?

Vagy csak azért kellett meghalnia, hogy az utolsó Tarczaly meg ne születhessen?