Hát bizony ez a kis róka nem volt igazi róka, hanem csak egy kitömött igénytelen rókácska, mely a Kranzer Amália asszonyság sifonérján volt látható a hálószobában: aminthogy ott is állt már vicsorgó fogaival vagy tíz év óta, és szinte csintalanul leskelődni látszék onnan, amint Kranzer Amália asszonyság minden este levetkőzött s kivadászgatta hálóöltönyéből ama legkellemetlenebb és legvakmerőbb udvarlókat, kik annyira bolondulnak a szépnem után, s kiket közönségesen balháknak nevez a Fogarassy-féle nagy szótár.

Kranzer Amália asszonyság, midőn már az egyik lábát, mely hetvennégy éve tapossa e földi világ rögeit, az ágyba emelte, s míg a jobb kezébe fogott koppantóval eloltá a gyertyát, ritka eset volt, hogy e frivol álláspont mellé egy édes mosoly- s egy édes pillantással el ne búcsúzzék a kis rókától.

Egyébkint is annyira gondozta, kefélte és szemügyben tartotta mindig a kis kitömött állatot, hogy a házban, ahol lakott, kivált a nőcselédek közt, azon csodálatos pletyka kezdett gyökeret verni, hogy a kis róka bizony senki egyéb, mint egy elátkozott herceg, aki éjféltájban megrázkódik és gyönyörűséges legény lesz belőle. Innen magyarázható ki aztán az is, hogy miért nem ment az asszonyság első férje, Kranzer Eduard úr halála után férjhez, holott annyi kérői voltak, mint levél a fán nem mintha Kranzerné valaha szép lett volna, de mert a pénzszag után mennek mainapság a férfiak...

Bármennyire szerette is azonban Kranzerné asszony a kitömött rókát, - egy napon mégis itt kellett azt hagynia: meghalt.

A jámbor asszonyságnak volt egy istentelen unokaöccse, az örökölt utána mindent, a mezei jószágát, a pesti házát, a készpénzét és a bútorait.

A jószágot és a házat átíratta a nevére, a pénzt zsebre rakta, a sok haszontalan limlomot pedig eladta a zsibárusoknak.

Így került zsidókézbe a kitömött róka is. Gondolom, tíz krajcárba lett beszámítva. Egy szó, mint száz, a Kranzerné rókája odakerült egy országúti kirakatba, hol a legcsodálatosabb összhangzavarban vannak elhelyezve az áru-tárgyak. Itt egy ócska sárga vikler, melytől valami szorultságba jött kofa vált meg, mellette egy kép Martinuzzi meggyilkoltatása Alvincen, valamely tönkrejutott család ellicitált bútoraiból, amott egy aranyos tiszti kardkötő, rózsafa toalett-tükör, kopott kötésű album, mozsár, levéltartó, kávéőrlő sat. Ha ezek a tárgyak meg tudnának szólalni, s elmondanák, miként kerültek ide, de sok érdekes szomorú regénynek adnának anyagot!

Hát ha még a kis róka szólalt volna meg! Az tudott volna még csak érdekes dolgokat mondani!

De ha nem tudott is beszélni, hosszú idők folytán mégis szemet vetett rá valaki, mert meg van írva, hogy minden zsáknak akad foltja.

Két elbúsult jogász vásárolta meg mutyiba, ékszernek az íróasztalukra. Úgy vették, mint valami eredeti ötletet; aztán különben is igen sportsmannes dolog, hogy a fiatal emberek szobájában valami kitömött állat legyen.

A róka tehát új szállásra vándorolt, de nem olyan nyugalmasra, mint hajdanta: sokat hányódott-vetődött; s a két Seregélyi fiú egy cseppet se kímélte, még hajigálózott is vele.

Egy olyan alkalommal, midőn Laci veszekedés közben Pistára dobta, az igen súlyosnak találta a rókát, s először született meg fejében azon gondolat, hogy meg kellene nézni, mivel van kitömve?

- Mi mással, mint tengeri fűvel - viszonzá Laci -, az ilyen kisebb állatokat ezzel szokás.

- Nem hiszem: a tengeri fű nem volna olyan súlyos.

- No, hát nézzük meg! Hasítsd fel alul a hasát!

Felhasították. És a kis róka megszólalt. Csakugyan tengeri fűvel volt tömve a szélein, de a támadt résen egyszerre csak potyogni kezdtek a Napoleon-d'or aranyak - mindig sűrűbben.

A Seregélyi fiúk arca eleinte elsápadt az ámulattól, azután egy örömkiáltásban tört ki mind a kettő:

- Heuréka!

- Mit lármázol úgy? Mi közöd a rókához? - Az az enyém.

- Micsoda? Hát nem közösen vettük? Azaz, hogy tulajdonképpen egészen engem illet. Az én forintosomból került ki az öt hatos, amint vétetett.

És amíg az aranyak egyre hullottak, addig a két fiú közt olyan testvérháború fejlődött ki a birtoklási igények folytán, hogy a háziasszony, semlegességi érzelmei dacára is, intervenció szükségét látta fennforogni s benyitott.

E beavatkozásnak az lett az eredménye, hogy a két fiú lecsillapult. A közös veszély, mely örömteljes titkukat fenyegette, összetartásra ösztönzé őket. Hirtelen besöprék az aranyakat s félretették a rókát addig, míg a háziasszony el nem távozott.

Még egy meglepetés várt rájuk azután; a róka tölteléke, amint a tengerifű-réteget leszedték, ezres bankóknak bizonyult be: volt vagy tíz darab. Kranzer Amália ide dugta el vagyona egy részét.

- No, öcsém - kiáltá Laci -, még ilyen madárfészket sem szedtünk ki soha!

Volt is dinomdánom, körülbelül egy esztendeig. Folyt a pezsgő s akaratlanul pihent az index az almáriom fenekén, a Seregélyi fiúk gavallér voltát messze hordta a hír, de nyomában egyszersmind szájról szájra járt a kíváncsi kérdezősködés, vajon miből költekeznek?

Nehéz lett volna eltalálni, mert a Seregélyi fiúk szegény szülőktől származtak. No, de nem tartott sokáig az uraskodás; egy év múlva már, éppen mint tavaly, ott búsultak a szobájukban, hogy honnan fizetik ki másnap a lakbért. A rókából már nem volt meg egyebük, csupán maga a róka, melyet kegyeletből újra kitömettek, s olyan tiszteletben őrizték, mintha az öreganyjuk lenne; hiszen attól sem fognak többet örökölni!

Gondterhesen heverészett a díványon a két uraskodáshoz szokott dandy, midőn az ajtón kopogás hallatszék, s egy sovány, kiélt arcú, ismeretlen fiatalember lépett be...

- Én Kranzer Ferenc vagyok...

- Örülök. Minek köszönhetjük látogatását?

- Nemde Seregélyi urakhoz van szerencsém.

- Tetőtől talpig uram!

- Én egy sajátságos ügyben jöttem. Nagynéném, Kranzer Amália örököse...

- Tessék helyet foglalni.

- Köszönöm, uraim én a nagynéném örököse vagyok.

- Ebben még semmi csodálatost nem látok.

- Szegény nagynénémet kimondhatlanul szerettem. Bútorai s apró csecsebecséi, melyeket ő szeretett, árverésre kerültek, s ez nekem kimondhatatlanul fáj...

- Hiszem, uram, de...

- Elhatároztam, hogy apródonként visszaszerezem kedvenc tárgyait. Többek közt rájöttem, hogy a zsibárustól önök vásároltak meg valami hitványságot nem is emlékszem mit igen, igen, egy kis kitömött rókát...

- Hüm hm - dünnyögött Seregélyi Laci, és nagy világosság kezde derengeni az ő fejében. - Valóban, uram, a kis rókát mi vettük meg, s amint ön láthatja is, ott vicsorog az íróasztalon...

- Remélem, nem fognak önök vonakodni, azt visszaengedni?

- Sőt ellenkezőleg! Nincs az a pénz, uram, amiért e kedves tárgyunktól megválnánk.

Eközben a másik testvér is kezdé elérteni a dolgot, hogy Kranzer Ferenc uram alkalmasint rájött nagynénje valamely hátrahagyott iratából a róka tartalmasságára, s innen a dicséretes kegyelet.

- Mi sajátságos emberek vagyunk, Kranzer úr - segített fivérének. - Tudja, olyan különcfélék. Megvettük különcségből, s át nem engedjük különcségből. Nem, még ötezer forintért sem.

- Én is különc vagyok, uram - viszonzá Kranzer úr -, s az akadályok csak fokozzák bennem a kitartást. Teringettét! Minden áron bírnom kell a rókát Bírnom kell, ha egyszer kimondtam Adok érte ezer forintot.

- Nem ötezer forinton alul. Úgy is csak rögtöni készpénzfizetés mellett. Holnap már tízezerért sem adjuk.

Kranzer kezdett kétségbeesetten licitálni, mindig följebb míg végre megállapodtak. Egy beavatott uzsorását magával hozta, s az kifizette az összeget. A kis róka át lett ünnepélyesen adva új gazdájának, ki gondosan köpenyébe burkolva tette fiákerjébe, s robogott el vele.

És a Seregélyi fiúk megint nagy gavallérok voltak félesztendeig.