Október közepe van, és Ákos még mindig nem jött haza a fürdőből. A fákról hulladoznak a sárgult levelek; a szél süvölt, sikogat az erdőkben; komor, nehéz őszi felhők gyülekeznek az égen… és Ákosnak semmi híre.

A nyár elején ment el; orvosai Pöstyénbe küldték. Ákos, amint mondá s mutatta, nehéz szívvel vált meg nejétől, aki Aporfalván maradt, hogy ott bevárja férjét. A hű nő könnyezve búcsúzott el szeretett urától, s már rég elnyelte a kocsit a poros országúton a távolság köde, midőn a bánkódó asszony a kastély erkélyén még mindig kendőjét lobogtatta.

Minő visszás helyzet! Az asszony egy elátkozott felvidéki fészekbe temetkezik, elzárja magát a világtól, a társadalomtól, a férj pedig fürdőre utazik!…

De Auróra nem zúgolódott. Ő szerette férjét s miután megtudta, hogy Ákosnak egészsége helyreállítása végett Pöstyénben kell tartózkodnia, mégpedig egyedül, – a jó asszony zokszót sem ejtett, úgy maradt hátra Aporfalván.

Azonban az egy hónap letelt, és Ákos helyett az a Jób-hír érkezett, hogy az orvosok újabb rendelete szerint még egy hónapot kell töltenie – Mehádián. Kissé különös, hogy valakit Pöstyénből Mehádiára küldjenek az orvosok; de az asszony nem értett hozzá, ellenvetés nélkül belenyugodott.

Ezalatt a magányban Auróra szíve megtelt sóvárgó szerelemmel. Hetenkint három levelet írt férjének, könyörögve, hogy legalább egy hétre, négy napra vagy csak egy éjszakára jöjjön haza.

Megjött a válasz.

»Kedves nőm! Bajomból még mindig nem gyógyultam ki. Holnap elhagyom Mehádiát, legújabb utasítás folytán két hetet Ischlben kell töltenem. Csókol a viszontlátásig hű férjed Ákos.«

A szegény beteg férj Ischlben a két hetet se húzta ki; tizednapra már Balatonfüredről írt otthon epekedő feleségének pár sort, jelentvén, hogy jövő héten Koritnyicára megy.

Koritnyicára! Auróra szíve nagyot dobbant, arca kigyulladt, keze reszketett, szemei lázasan égtek. Koritnyicára! Hiszen az alig van két óra járásnyira Aporfalvától, Ákos bizonyosan hazajön, ha nem többre, legalább egy napra. Oh, mily boldogság lesz az!

Sietett is megírni örömét Ákosnak. Ez volt veszedelme. Ákos még sohase volt olyan friss a felelettel. Posta fordultával már megérkezett üzenete, hogy betegsége hirtelen veszélyes fordulatot vett, holnap utazik Meránba, ahol októberig lesz kénytelen maradni.

Auróra sírt és küldözte a szerelmes leveleket Meránba. Mindennap ment egy, szeptember közepén már naponkint kettő, szeptember huszonötödikén pedig négy.

Az asszonyka türelmetlen, ideges, izgatott volt; vére tűzzé vált s iszonyú sebességgel keringett duzzadt ereiben, amint ezt ékesen megírta leveleiben.

De elmúlt október elseje, s Ákos nem mozdult Meránból.

Auróra már nem írt többé hosszú leveleket; csak egyes szakadozott, kuszált mondatokban volt képes érzelmeit kifejezni.

A szerelmes asszonynak eszébe se jutott kutatni, miért fürdőzik az ő hű Ákosa oly cikcakk módon majd Pöstyénben, majd Meránban, majd a jó ég tudja merre! Pedig bizony furcsa gyógyítási rendszernek jöhetett volna a nyomára! De ő csak arra gondolt, hogy a férjét hazacsalogassa.

»Imádott, édes, egyetlen, drága férjem! Oh, kérlek, légy irgalmas, jöjj haza! Oly rég epedek csókod, ölelésed után! Nekem sötét az egész világ, ha téged nem láthatlak. Reggeltől estig mást se teszek, folyvást sóhajtozom s rád gondolok. Istenem, beh jó volna, ha egyszer éjfélkor hozzád lopódzhatnám! Nem kívánnék egyebet, csak egy óráig maradhatnék veled. Hiszen oly nagyon szeretlek és csak téged szeretlek! Könyörülj meg rajtam, szerető feleségeden; bármikor érkezzél, tárt karokkal várlak a te hű Aurórád.«

…….

Mind hasztalan! Ákos Meránból Nizzába utazott és azt írta, hogy csak tavasz felé jöhet haza. És Auróra elővette imádságos könyvét és fohászkodott: Istenem, istenem, mit vétettem, hogy így büntetsz engem!

…….

De hát miért oly kegyetlen ez az Ákos? És miért oly hű ez az Auróra?

Akarjátok tudni?

Hát azért, mert Auróra köhögős, vézna teremtés, harminchét éves, Ákos pedig huszonhat éves szeleburdi, aki Nizzában egy csinos kis táncosnővel költi a felesége hozományát.