Két nagyon szomorú időszakom van, amikor nem tudok mosolyogni; ha ilyenkor írok, ne vegyétek kezetekben a dolgaimat - ha nem szeretitek a keserűt.

Ebből a két időszakból a forró nyárra esik az egyik, mikor a város megindul az erdők felé. Én magam is megyek a családommal együtt - de "valakit" itt kell hagynom. A másik időszak a zord télre esik, mikor az erdők indulnak meg a város felé.

Egy fa az erdőkből, egy kicsike fa (az olcsóbbakból) eljut az én lakásomra is, de már nem talál ott "valakit". Valaki a neve. Nem szabad másképp kimondani. A kis testvérkéi is így szólnak, ha emlegetik, ha kivetődik valami fölturkált fiókból egy ostornyél, egy pityke a veres mellénykéről, vagy egy kis kalapács. "Melyiteké ez, gyerekek?" Félve mondják, halkan mondják: "Azé a valakié volt!" Igazi nevétől malomkő a szívem, két kút a két száraz szemem.

Egyetlenegy csésze van a háznál, amelyen ott áll a neve felírva: "Jánoska." Ebből iszogatta a kávéját, ő és a macska, mert a felét mindig od'adta a macskának. Most én reggelizek ebből a csészéből. Szomorúan nézi messziről a macska, mintha kérdezgetné: "Hol az én kis gazdám?" 

Még az a kő is megfordulhat, amit a vízbe dobnak, hullám fölemeli, más oldalra fordítja de az én bánatom, az meg nem fordulhat. 

Menekszem az emlékektől s rajként tódulnak elém. Futok tőlük és hívogatom őket magamhoz.

Ott állnak íróasztalomon az ő kedvenc állatjai, amikkel utoljára játszott; nem szabad elmozdítani. A ló a nyereggel, aranysárga sörényével, a nyúl a piros pántlikával, a bárányka a csengettyűvel a nyakán. Mereven, csöndesen néznek rám, amikor írok s egyszer csak valamely során, ha egy könyvet vagy iratot tovább találok taszítani a könyökömmel, megszólal a bárány nyakán a csöngettyű:

Kling-klang! Kling-klang! Hol a mi kis gazdánk?

Hol a mi kis gazdánk, aki megitatott, aki megetetett, pici kezeivel aki simogatott, ki a zöld pokrócra legelni lerakott?

Mit kérditek, hol van? Hiszen elég legelnivalót hagyott nektek. Azt a széles rétet, ahol az én jó kedvem virágzott... Hiszen utoljára is rátok gondolt. Haldokló hangjával benneteket szólított: lovacskám! báránykám! 

Mindig olyan gyenge, vézna fiúcska volt. Nem akart enni. Az orvosok pedig váltig mondogatták. "Húsra kell fogni a Jánoskát, hogy izmosodjék, erős legyen." 

Mennyi leleményesség, mennyi furfang kellett, hogy a lábáról levegyem. Mert éppen a húst szerette legkevésbé. 

Ígértem neki képeskönyvet. Használt is egy napra, míg a könyvet átlapozta, másnap már nem evett. Hoztam neki száz és száz játékot. De mi lett a vége? A húst nem szerette meg, hanem a játékokból kiszeretett.

Később hiába ígértem akármit, mindenre rázta a szép szöszke fejecskéjét. 

- Nem eszem, nem eszem. 

- Igazi lovat veszek esztendőre. 

- Nem eszem húst mégsem. 

- Sarkantyút veretek kicsi csizmáidra. 

- Jaj, nem eszem én húst! 

Egyszer aztán ölembe ültettem Jánoskát és elkezdtem neki okosan megmagyarázni a dolgot.

- Pedig látod, abból nagy hiba lesz, ha te húst nem eszel. 

Ragyogó szemeit, azokat az édes szemeit, rám vetette kíváncsian, hogy mi baj lesz abból.

- Mert mikor te húsz esztendős leszel, akkor én téged fölviszlek Bécsbe. 

- Ahol a király lakik? 

- Ahol a király lakik, szívecském, éppen őhozzája. 

- Mama is velünk jön? 

- Mama nem jön velünk. Csak magadat viszlek, mert ott neked meg kell verekedned a király fiával. 

Mosolygó képe komoly lett, magas, sima homlokára kiült egy öreges ránc s a szívecskéje hangosan dobogott. Volt annak a dobogásában félelem is, büszkeség is.

- Igaz lesz az, apa? 

- Igaz lesz, ha mondom, csak aztán jól üssön ki a dolog, mert ha te leszel a birkózásban az erősebb, akkor neked jut az ország, ha pedig a király fia lesz az erősebb, akkor övé marad az ország - téged pedig becsuknak egy börtönbe. 

Szeme megvillant, s hogy megvigasztaljon, puha kezeivel megsimogatta arcomat. 

- Nekem úgy látszik, hogy én leszek az erősebb. 

- De nekem nem úgy látszik - mondám szemrehányón - mert a király fia mindennap egy font húst eszik meg, hogy növekedjék az ereje, te pedig nem akarsz enni. Szomorítod a szívemet és nem szerzed vissza az országot a magyaroknak. 

Jánoska meg volt győzve.

- Nekem két font húst süssenek - selypíté parancsolón. 

S attól a naptól kezdve rendes húsevő lett s ha tán ingadozott benne néha az akarat, elég volt rápirítani az asztalnál: 

- János, János, megvernek Bécsben, majd meglátod! 

Ennek az ideának élt, amíg élt. Ezért evett, erről kellett neki mesélni esténként. A nagy bécsi verekedésre készült örökösen. Fel is osztotta már a kivívott országot testvérei közt; Laci megkapta az összes ökröket, amik az országban vannak, Albert megkapta a teheneket, nekem ideadta belőle az embereket (kivéve a házmestert és Zsófit, az öreg dadát. Ezeket megtartotta magának.) 

Egyszer aztán meghallotta, elárulták künn a konyhában a szolgálók, hogy a király fia meghalt.

Szegény kis cselédkém, egészen beleszomorodott. 

- Hát most már én kivel verekszem? 

Pedig nem messze volt már akkor az a rém, akivel meg kellett verekednie. A difteritisz. A halál legrettenetesebb generálisa. Huszonnégy napig viaskodott vele, s ha több húst eszik, ő győzte volna le a difteritiszt. 

Oh, milyen huszonnégy nap volt ez! Ha volna szíven leírni. 

Mikor haldokolva odahítt a kis ágyacskájához és azt súgta fülembe: 

- Apa, ha meghalok, viseld gondját az állataimnak, oda ne add se Lacinak, se Albertnek, mert azok összetörnék. 

Még egyszer látni akarta.

Az anyja odavitte ágyába a lovacskát, a báránykát és a nyulat. 

Nézte, nézte őket, keze már erőtlen volt arra is, hogy megfogja. 

Azután még egyszer odaintett s nagy titokzatosan egy fényes krajcárkát nyomott a markomba. (Az orvostól kapta, amiért az orvosságot bevette.) 

- Nekem adod, Jánoskám?

- Az állatok kosztjára - felelte elhaló hangon. Itt van a szobában újra a karácsonyfa. Gyújtsátok meg rajta a gyertyákat - tudnak-e még ragyogni, világítani? Hadd jöjjenek be a gyerekek. Minden kész! Minden olyan rajta, mint tavaly. Hát igazán termettek a diófák még diókat az idén is? 

Nem, nem. Lökjétek félre az összevásárolt új holmit. Ide kell álíltani a fa alá a lovacskát, az aranysárga sörényűt, a nyulat és báránykát, akiket nekem kell kosztolnom abból a kis rézkrajcárból.

Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg magadat, báránykám, hadd hallom csengődnek szívettépő hangját: 

- Kling, klang! Kling, klang! Hol a mi kis gazdánk?