Egyebütt csak mese tündérország, gyermekek számára gondolták ki s népesítik be az ő ízlésük szerint, nálunk színvalóság. Én magam is jártam benne. Székelyországnak nevezzük.

Ami szépet, ragyogót el tudunk képzelni, azt mind oda helyezzük. Azért van aztán bebútorozva csodálatos dolgokkal.

A férfiak óriások, egy-egy hős mindenik, az asszonyaik regékbe való szépségek.

Aranyhajuk egész bokáig ér le, még tán csillag is van a homlokukon. Rózsaszín sugarakkal önti be a lealkonyodó nap az ódon várakat, melyek alatt átöltöztetett királyfiak mennek, mendegélnek.

Az Olt vizében nimfák fürdenek, éjjelente az erdőségekből izgató zúgás kél. Mintha az elmúlt századok diskurálnának ki onnan az emberekkel.

Minden magyar ember lelkesül a székelyekért. Ők nekünk a kedvenceink s oly nagyokká nőnek meg a fantáziánk alatt, hogy aki aztán elmegy közéjük, soha sincs velök megelégedve. Hát csak ennyi! - kiált fel majd mindenki lehangolva. - Hiszen csak olyan itt minden, mint minálunk.

Pedig nem olyan.

Más a föld, kétszer akkora erővel kell megművelni és mégiscsak félannyi termést hoz, mint a miénk.

Más a napvilág, egy jó félórával előbb kell fel, de előbb is pihen le.

Mások a fogalmak is. Aki itt gazdag ember, nagy úr, arról nálunk azt mondanák: »van valamicskéje«, aki pedig szegény ember itt, az »nagyságos úr« lenne köztünk, mert az annyit dolgozik az élete fenntartásáért, hogy itt palotákat építhetne akkora szorgalom és ügyesség mellett.

Eddig csak egyen csodálkoztunk, hogy ott a »nagyságos« titulus több, mint a »méltóságos«. Pedig ilyenformán van ott összekeverve minden.

Valóságos magyar Gascogne az. Rajokat bocsát ki a világba, fiai szétözönlenek szerencsét csinálni és csinálnak is, mert szívósság, szorgalom van bennök. Az otthoni föld nem bír eltartani annyi székelyt, ahány van.

Otthon a székely nem boldogulhat és mégiscsak otthon boldog az ő kis falujában, tiszta házikójában, hol szelíd eperfa borul lombjával a kopjás kapura... s megszólal a harang estenden fent a dombon, a fallal kerített templom tornyában.

Minden templom egy-egy erősség. Ott még az isten is várakban lakott.

Régi vitézségük száz emléke áll. Minden dülő, mezsgye egy-egy csatának a színhelye. Az ekevas alól annyi kardpenge fordul ki, ahány emberi csontdarab.

A hősök klasszikus földjén vagyunk.

De az itthon elképzelt tündérmesékből csak annyi az igaz, hogy a legbőszebb sárkány, a vihar kikereste magának a legvitézebb népet, ahol a székhelyét felüsse.

Itt lakik Háromszéken a hatalmas, erős »Nemere«, a szelek királya.

De én nem találkoztam vele.

Egy kicsit messze esik a székelység az ország szívétől, kivált mióta a főispánoknak nem kell járniok többé a főrendiházba szavazni, mert azóta megszüntették a gyorsvonatokat.

Huszonnégy óráig megy az ember Brassóig, mialatt a kupé ablakán át nézve, elfutnak egymás után a vidékek. Ahol kultúra van, ott a szász az úr, ahol semmi sincs, csak egy nyomorult kunyhó, ott az oláh teng.

Egy oláh asszonyt, aki egy kis hároméves piszkos gyereket tartott a karján, megszólítottam a hírhedt Balásfalva állomásnál:

- Mennyiért adja el ezt a medvebocsot?

Szemérmetesen mosolygott.

- Nem eladó a gyerek - mondá, de azután, mint aki tart valamit a portékájára, megnyálozta ujjait s elkezdte vele mosni a fiúcska arcát, hogy többet mutasson.

Hozzám sompolygott s kíváncsian kérdé:

- Mégis mit adna érte, domnyule, ha eladnám?

- Hat forintot.

Röhögött miközben tündöklött a szép fehér fogsora (mert az oláh asszonyok többnyire vakító szépek), s szeretettel csókolta össze a kis kölyköt.

Az út mellett sűrűn bukkannak elő régi várromok, úri kastélyok. S azokhoz mindenikhez egy csomó rege és egy csomó történet fűződik. Sehol nem mélyednek el az emberek oly nagy előszeretettel a múltba, mint Erdélyben. S ez olyan végtelenül nyomasztó érzés. Ösztönszerűleg sejtik talán, hogy Erdélynek már csak múltja van.

De ne időzzünk hosszasan az utazásnál. A vidék úgyis szürke most s nem köti le az utas figyelmét. Legyünk egyszerre Háromszéken a székelyek között.

Íme, végre látom őket. Többnyire zömök, tagbaszakadt emberek, értelmes arccal, nyájas vonásokkal s inkább szelídség van a szemekben, mint villámok. Igazán ezek volnának a marcona hősök ivadékai?

Igazán bizony. Mert furfang van ám ezekben a hosszúkás tatáros fejekben, s az a vastag nyakuk ugyancsak hajthatatlan némelykor.

A székelynek még a jó sem kell, ha ráerőszakolják. És a rosszat is elfogadja, ha jól bánnak vele.

Egy tudós emberük elbeszélte nekem, hogy a granicsár korszakban botbüntetéssel kellett őket rákényszeríteni, hogy krumplit ültessenek. S még így is nagyon nehezen ment. Pedig most a krumpli a főterményük.

A székely büszkeség most is olyan, mint valaha, csak ki kell tudni ütni a szikráját.

Egy összejövetelükön vettem részt egy alkalommal, ahol sok mindenféle panasz merült fel. Elmondták, hogy a kormány mostoha irántuk. Több előnyben részesülnek még a nemzetiségek is. Ők a magyarság bástyája s mégis az ellenséget erősítik a magyar kormányok.

- Iskolát kellene kérnünk - mondá az egyik szónok.

- Vasútra volna szükségünk - hangoztatta egy másik.

- Az iparunkat kellene emelniök, mert elpusztulunk másképp.

Az ingerültség nőttön nőtt s gomba módra születtek a kalandosabbnál kalandosabb kívánságok, amelyekkel majd kiállnak a kormány elé, míg végre fölállt egyik, aki a legtekintélyesebb volt közöttük, s odavetette önérzettel:

- A székely soha nem kunyorál.

Egyszerre, mint egy varázsütésre, kevély lett minden székely, nem volt ezeknek e perctől kezdve semmi kívánnivalójuk, oly megelégedettekké váltak, mintha megannyi király ülne körbe a hosszú asztaloknál.

S ha most odahozta volna Trefort az iskolát, Kemény a vasutat, még tán rá is kiáltottak volna: »Nem kell, vigye az úr valami szegényebb vidékre.«

Pedig bizony elég szegény vidék az. Két szóval lehet elmondani a bajukat: kevés a földjük.

Azelőtt elég volt, mert a székelyek voltak kevesebben, pusztították őket a folytonos háborúzások.

Nemes faj, harcra termett. Mert a háború nem ártott nekik semmit, de a béke megöli őket.

Pedig jól értenek a béke fegyvereihez is: a földet kitűnően művelik, szorgalmasak, szívósak, az iparűzésben is elöl vannak. Úgy kezelik a fűrészt, kalapácsot és fúrót, mint a kardot. Csak éppen egy fogást vesztettek el a békében.

Mikor nem volt fegyverük vagy puskaporuk hajdanta, hát elvették az ellenségét. Most, hogy immár földjük sincs elég, szintén az ellenségét kellene elvenni, de már ezt nem tudják.

Nincs meg bennük a terjeszkedési erő, mint ahogy egyáltalán nincs meg a magyar fajban. Kivándorolnak évről évre a saját szülőföldjükről Moldvába, Oláhországba.

Szinte hihetetlennek látszik, hogy ők voltak ezen a földön a legelőbb. Minden arra mutat, mintha ők jöttek volna ide a legutoljára és már nem jutott nekik elég föld.

A székelyek sok rossz napot értek, de jót sohasem. Magyarország és Erdély minden vidékének volt olyan időszaka, midőn a nemzet jó- és balszerencséjének hullámzásai szerint felüdülhetett kissé: a székelységnek nem volt; mire a nap sugarai odáig eshettek volna, azalatt a nap rendesen lehanyatlott.

Közel két évtizede van már magyar kézben a kormányrúd, de annak a Székelyföldön még mindig csak az árnyéka látszik.

Gyakorta szokták mondani a magyarországiak, hogy a székelynek két esze van.

Sokszor a jobbik eszükkel gondolnak ki valamit, de a rosszabbikkal hajtják végre.

Én úgy találom, hogy nekünk magyarországiaknak van két eszünk velük szemben.

Az egyik eszünkkel magasztaljuk, nagyra becsüljük, nemzetünk virágának tartjuk őket.

A másik eszünkkel pedig el hagyjuk őket pusztulni.

A székely népre, mint már előbb is említettem, sokat ráaggat a szeretet és a harci regéken meghízott fantázia olyat, amit ott nem lehet megtalálni. Ők magok nem Antoniusok s a székely asszonyok se Tündér Ilonák. Különösen nem azok a Háromszéken. (Mert a marosszékieket dicsérik.)

Hanem az asszonyaikban van bizonyos szelíd kellem, amit a magyar faj nélkülöz. Már a kifejezési módjuk finomabb, lendületesebb és poétikusabb a mienknél. Hangjuk sajátosan ömlik el, hajlékony és lágy, szívbe lopódzó. Többnyire barnák a fehérnépek és szikárak. Korán vénülnek, de nem csoda. Sok kötelesség vár ő rájuk. A székely asszony nemcsak a gyermekeket neveli, nemcsak főz az urának, hanem azonfelül segítőtársa a mezei munkában is. És ez mind csak a fele annak, ami az asszony-ember osztályrésze. Neki kell tisztán tartani a házat, mely két szobából áll (egyik a lakószoba, másik a vendéglátó, a búbos kandallóval, pelikánmadaras korsókkal és tányérokkal az üres almáriomban), s neki kell ellátni szőttel-fonttal a háztartást, sőt még eladóba is jusson belőle.

Ez a hímes szőtt-font méltán lehet a székely asszonyok büszkesége. Úgy ki tudják csinosítani, lakályossá tenni vele egyszerű otthonukat, hogy csupa gyönyörűség.

Aztán hogy tudnak főzni! A székely konyhának nincs a világon párja. Hanem hát ezt nehéz leírni. Enni kell egyszer a botra tekert kalácsból s az ember legott kezdi még jobban meg nem érteni: hogy vándorolhat ki a székely?

Ily viszonyok között, ahol a nő annyit dolgozik, nem csoda, ha gyorsan hervad. Székelyországban csak hajadonok vannak és öreg asszonyok. Menyecske nincs, de ha van is, az ott nem jót jelent.

Ami a férfinépet illeti, a földje megművelésén kívül annak is mindnek van még valami mellékfoglalkozása. Az a naivitás és góbé furfang, amelynek hírébe keveredtek, egy kicsit nagyítva van. Értelmes, komoly és nyíltszívű a székely. Ami ravaszság és furfang van benne, az meglehetősen ártatlan és szeretetre méltó. Egy-egy humorista valamennyi.

Régi vitézségünk, hadi szervezkedésünk kőnél is maradandóbban van megörökítve egy röpke mondatban, mely nyilván a fölkelések idején támadt s melyet minden nyilvános akciójukban még ma is hangoztatnak: »Ha megyünk, mind megyünk!« (Ilyen jelszó alatt igazán könnyű volt győzni.)

Szeretném vázolni az ő kis hazájuk szépségét, hogy úgy mondjam: édességét s amellett leírni, milyen végtelenül szűk az. Mekkora kis világ!

Noha csak otthon lehet boldog a székely, otthon sohasem viheti sokra. Hiába mosolygott reá a természet, hiába áldotta meg tehetséggel, kitűnő tulajdonokkal, nem viheti velök sokkal többre, mint a többiek. Vagyont nem szerezhet, mert nincs kitől. Minden székely vérig ragaszkodik a maga ősi rögeihez s a földbirtok sehol a világon nem mozdul oly lassan, mint itt. Szerencsét házasság útján nem csinálhat, mert a vagyon úgyszólván egyenlően van felosztva, mindenkinek kevese van. Ott nincs jó parti. Fortuna szekere az ő országukat nem járja (pedig ugyancsak pompás országútjaik vannak), amilyen sorsban születik valaki, megmarad olyanban. S mindezekből az folyik, hogy nagy hivatalokat is csak ritkán vihet a székely, mert azokra rá kell fizetni, s ha a léha csillogás és az ő kis vagyonának megtartása közt kell választania, az utóbbihoz ragaszkodik. Innen van az, hogy a székely kerületeket idegenek lepik el a követválasztások idején és nem onnan, mintha a székelyek közül nem akadna elég parlamentbe való férfi.

Tudják ők azt jól, hogy a mandátumnak nagy szája van és nagy gyomra. Gyorsan nyeli el az ősi barázdákat.

Azok a kacskaringós, szemenszedett góbéságok, melyeket az eszes néprajzi gyűjtők közöltek róluk, olyanok, mint a kiállítási szűrök, hogy valamennyi szűr különböző tulipánjait egyre varrják ki, hogy abból az egyből látható legyen valamennyi, de éppen megfordítva történik, mert egyről sem nyújtanak aztán tiszta fogalmat. Nincs ott lényegesen elütő tájszólás, kifejezési módjuk egyszerű, használják ugyan a képeket, hasonlatokat és sajátos szólamaikat, de csak imitt-amott és nem olyan sűrűn, mint a népszínművek székelyei.

Az a betűt úgy hangoztatják, hogy abban benne van az o betű is. De hogy az a betű se szenvedjen rövidséget, reciprocitásul az o betűt is úgy ejtik ki, hogy az a kiérzik belőle. De az idegen kedvéért gyorsan és könnyedén mennek át minden beszédformára, nem úgy, mint a palóc, kiről egész életében sem vedlik le kavicsos hazájuk pora.

Csak kettőhöz ragaszkodik csökönyösen a székely: az alkotmányhoz és az »instálom«-hoz. Úr és paraszt egyformán használja minduntalan az »instálom« szót.

Ki akartam őket ösmerni teljesen.

Megnéztem, amikor imádkoztak az ő templomaikban, amelyeken rendesen ez a felirat olvasható: »Ez a ház az Úr háza, az imádkozás háza.« Csendesen, nyugodtan ültek a padokban, s a vakbuzgóság helyett bizonyos derült fény, valami jóságos bizalom fénylett a homlokukon.

Megnéztem, amikor mulattak. Komolyan viselkednek az asztalnál, nem zajongnak, kedélyük megolvad kissé, de sohasem csapong.

Olyan méltóságteljesen ülnek ott, mintha a közügyekről tanácskoznának.

Aminthogy teszik is, mert hallottam őket szónokolni is a poharak közt. Csak úgy dől a toaszt. Minduntalan feláll valaki s így szól a »szállok az Úrnak« helyett: »Uraim, töltsünk poharat!« Ez az exordium, a lélegzetvétel. A pohártöltés alatt elcsendesül a zaj s a szónok elkezdheti a mondókáját.

Egyszerűen beszélnek, minden pátosz nélkül, az ornamentikát kerülve, mintha csak diskurálnának. A mi magyarországi lakomáinkon meg sok a sallang és sok a komikus, fellengős toaszt. A székelyek ízlése tisztultabb, nemesebb. Ezek a toasztok csupa komoly polemiák, rendesen valamely megpendített közkérdés felett, s úgyszólván e toasztokon át szűrődik le a közvélemény. Ahol három ember van, már ott toasztok vannak s éppen olyan verve-vel és vehemenciával elmondva, mintha hatezer ember hallgatná.

De még akkor sem ösmertem egészen a székelyt.

- Mit mutassunk még meg? - kérdék.

- Azt szeretném látni, hogy ferbliznek. (Mert ez a legnagyobb tűzpróba.)

Nosza megindult a nemes játék s hangzott a »vizi« és a »megadom« éppúgy, mint otthon. Még a műszavak is ugyanazok. Csak a »csikó«-ból lett »kutya«, mire odáig ért. (De inkább is kutya az, mint csikó.)

Olyan szabatosan, olyan harag nélkül vesztettek, olyan hideg megadással tűrték a malőrt, mintha mindeniknek ezer holdja lenne a határban.

Olyan nép a székely, hogy akkor is érdemes volna őket megszeretni, ha egy szót sem tudnának magyarul.

Hát még így, mikor egy szót sem tudnak másképp!