1877

Piros hajnal hasadt, mosolygott a mennybolt, nevettek a virágok, mikor a Rékiék Borcsája született. Hajnal hasadása, mennybolt mosolygása, virágok bűbája mind, mind oda volt festve annak a picike orcáin, csöpp ajakán s igéző szemecskéiben.

A szegényes festett bölcső, amelyben ringatták, kicsiny tündérkének lett szivárványos kagylója. A csecsemő szépsége megaranyozott, költőivé varázsolt mindent: a bölcsőt, a szobát, a bútorokat, amik olyan nyomorultan, szegényesen néztek ki nélküle, mint az üres szív...

Ha szép volt mint parányi rügy, még szebb lett mint feslő bimbó...

Mintha a teremtés s ennek szolgái, az idő és természet is gyönyörködött volna kis kedvencében, minden év szebbé, kedvesebbé tette.

Mikor olyan futkározó, pajkos gyerekké cseperedett, egy kóbor festő járt falunkban, kit a régi oltárkép kiigazításával bízott meg az egyházfi uram, mivelhogy a falu szentje, a derék Mikulás, nagyon be vala immár kormozva.

A festő meglátta Borcsát, amint a haranglábánál játszott a porban, és odafestette azon módon a szent lábaihoz - mosolygó angyalkának.

Ott ül alul kis ingecskéjében, meztelen kacsóit a szakállas Mikulás felé nyújtva, gyönyörű lábai alatt aranyos diók és almák sokasága.

A falubeliek csak nem bírtak eleinte ráfanyalodni, hogy most ennek a pirinyó paraszt porontynak imádkozzanak az oltárképen - csak nagysokára törődtek bele, mert hát olyan szép, imádságos szája van az istenadtának és olyan szelíd szemei, mintha a két legkékebb pontocska lenne odalopva a mennyboltról - szebb tájékra.

Hát még aztán milyen volt Boriska nyíló rózsa korában?

Hét határ tájáról szállt a Kata bogár arra falunk felé Szófogadó féreg szerelmes legények üzenetvivője.

Nagy hatalom a szépség, szárnyakat ad kölcsön, amikkel messze röpülhet az, akit le nem húz a nyomor a porba.

Borcsa zsellérleány volt, apja anyja elhalt: szolgálatba volt kénytelen lépni. Elhagyta falunkat s sohasem tért többé vissza.

Egész a harmadik vármegyébe ment, madár sem jár arra.

A Kata-bogarak nem röpültek többé a határunk felé...

Hogy mi lett belőle azóta, senki sem tudja, talán senkit sem érdekel...

Évek jönnek mennek. Az emberek emlékezőtehetségéből kiszíja az idő a régi benyomásokat, mint a napsugár a szövetből a régi színt. Réki Boriskára alig emlékszik valaki...

S ha szóba kerül is, sorsa már nem nyitott könyv, melyet végtől végig megolvasnak, tépett falragasz csak, melyből imitt-amott bukkan ki egy betű, ha a szél a fölkavart porból fölveti.

Ki törődne egy olyan szegény teremtés sorsával?

Csak elvétve, vasárnaponkint délután, midőn a falubeliek kiülnek a házak előtti padokra s mikor már a falu dolgát olyan szögrül-végről apróra beszélték, hogy már nem egyéb mint az unalom takarója, kerül Boriskára a szó.

- Hová lett? Merre jár? Hová vetette meg sorsának ágyát szegénysége? Kemény-e az, vagy patyolatos lágy?

Az elbeszélő végignéz ilyenkor a kérdezőn, gúny-e a kérdése vagy tán érdeklődés, szánó szív hajtása - aztán a padokat vizsgálja sorba, nincs-e eladó lány sok, kivel válogatva, csínján kell beszélni, mert a szemérmetlen szó nyomot hagy a pártán, mint a lehelet még az acélon is.

- Bizony különös sora van Nem hiába volt kapós a szemnek! Onnan, ahova szolgálni ment, másüvé szegődött. Lássák kendtek ilyen az élet! Addig cserélgette a helyeket, míg végre Pestre került szegény s most...

- Mi történt vele?

- Talpig selyembe jár.

A hajadon leányzók, akik olyan áhítattal nézték délelőtt az oltárképet, eltakarják kötényeikkel orcáikat.