1881

Nem való biz ez tárcának, ha úgy vesszük mint történetet, de ha már száz meg száz cikkben fölhoztuk és soha el nem hallgattuk mindazt, ami a rendőrség léhasága mellett bizonyít - tegyük meg most az ellenségeinek is megbocsátó Krisztus születése emlékére, hogy egy enyhítő körülményt is hozzunk föl a rendőrség mellett. Hátha olyan hasznára válik, mint a Hugo Viktor emberének, ki sok vétket követ el, de mert egy haldokló disznó nyakába mélyebben döfi be a kést, hogy kevesebb kínnal múljon ki, a tisztelt disznó azután odafönn az égben olyan súlyossá válik a jótettek serpenyőjében, hogy a gonosztevő összes bűneit lenyomja.

A választások előtt történt meg ez a dolog, - amit különben felesleges elmondani, mert az olvasó kitalálhatja magától is, hogy nem történhetett a választások után. A »lélektani motívumot« nélkülözné ez esetben történetünk, amit pedig nem nélkülözhet, mert szórul szóra megtörtént dolog.

Igenis, azokban az időkben esett, mikor még folyt a bor a választók gégéjén, s folyt az édes szó a jelöltek ajkain, mikor még Emmer Kornél peckesebben járt, s mikor még számtalan libával több liba volt Magyarországon, mikor még Szende Béla magyar nadrágot viselt, s Kemény miniszter a ferencvárosi burgerekhez járt vizitekre.

Egy ilyen bejelentett vizit alkalmával a családfő a minisztert várván, megparancsolta a családtagoknak, óvakodjanak valahogy említésbe hozni a társalgás alatt az »időt«, nehogy sértve érezze magát őexcellenciája. De azért a család kis leánykája csak nem állhatta meg, hogy arra a megjegyzésre: »Eljönnek-e nagysádtok megnézni a holnaputáni választást?« meg ne kérdje: »Mit gondol, bácsi, lesz-e jó idő? Mert a papa azt mondja, hogy csak úgy megyünk, ha jó idő lesz.«

Hát ezekben az időkben történt, hogy Hódmezővásárhely volt képviselőjéhez beállított egy mesteremberféle öregasszony.

- Jó reggelt kívánok, nagyságos uram. Hogy-mint szolgált az éjjeli nyugodalma? Ejnye, de friss színben van nagyságod, hála legyen érte az Úrnak...

A »nagyságos demokrata« bámészan nézte a magyaros arcú asszonynénit. Látott már százat, tán ezret is ilyenformát, de hogy ezt az egyet látta volna valaha, nem emlékezett rá.

- Ejnye, talán bizony nem is ösmer, lelkem, nagyságos uram? Nem-e? Ugye nem? Oh, oh! Hát én vagyok a Tóth Máténé Hódmezővásárhelyről. Ejnye, ejnye, galambom, nagyságos uram, hát nem is tudja, hogy az uram szokta a zászlóját hordani?... Hogy feledkezhetett meg rólunk annyira? Dehogy, dehogy is... Már hogyisne emlékeznék, ott a templommal átellenben lakunk, abban a sárga kőházban... eperfa van a házunk előtt... No, ugye, ugye...

A jelölt úr mit tegyen, ráhagyja, hogy emlékezik. Sőt tán képzeli is, hiszi is, hogy emlékezik.

- Csizmadia az uram. A jómódú Tóth Máté. Nagy kortese nagyságodnak. Haragusznak is rá sokan emiatt... De csak hadd verje ki őket az irigység szeplője, nagyságos uram...

- Foglaljon helyet, kedves Tóthné asszonyom. Miben szolgálhatok kegyelmednek?

- Hát egy kis bajunk esett, kérem alásan. Eljöttem az urammal. Mikor már összevettük a sok bőrt s hazakészültünk, az uram elcsúszott a lóvasúton, kificamította a lábát, hát már négy napja vagyunk tovább, mint ahogy számítottuk a költségét... Azért jöttem be én, galambom, nagyságos uram, hogy vagy harminc forintocskát kérjek kölcsön, míg hazaérünk. Azon nyomban tesszük postára.

- Tudom, kedves Tóthné asszonyom. Szívesen teszem. Aztán nem olyan nagyon sietős.

Elment Tóthné asszonyom a harminc forinttal, s alighogy betette maga után az ajtót, benyitott a vásárhelyi polgármester, A. K. uram.

- Akárcsak Vásárhelyen volnék. Egyitek megy, a másik jön - mondja mosolyogva a képviselő.

- Ki volt itt tőlünk?

- Az az asszony, akivel a lépcsőn találkozhattál.

- Az? Nem ösmerem. Sohasem láttam.

- Már hogyne ösmernéd? Tóth Máténé. Csizmadia a férje. A templommal szemben lakik.

- No, ott ugyan nem lakik. Tóth Máté csizmadia nincs is Vásárhelyen.

- Tyű! Akkor hát engem meglopott az az asszony harminc forintig.

- Jegyezd a »Választási költségek« című rubrikába.

Oda is jegyezte az érdemes képviselő. Hanem nagy szerencséje volt ebben a szerencsétlenségben, hogy harmadnapra, amint a Kerepesi úton sétál, egyszer csak megpillantja Tóth Máténét.

- Tóth Máténé! Álljon csak meg egy szóra.

Az asszony elsápadt és reszketni kezdett.

- Maga nagy tolvaj, Tóth Máténé.

- Könyörüljön rajtam, nagyságos uram! A kényszerűség, a nyomor...

- Jól van, jól... megbocsátok egy föltétel alatt. Sőt még kapni fog tőlem tíz forintot.

- Mit kell cselekednem, kezét-lábát csókolom?

- Lakik itt a Vas utcában egy N. nevezetű képviselő. Erdélyből való. Rettenetesen fösvény ember... ha azt is lefőzi úgy, mint engem harminc forint erejéig... akkor éntőlem megvan még a tíz forint jutalma.

- Megpróbálom a nagyságod kedvéért, isten nevében.

Meg is próbálta.

Aznap este N. F. azzal a panasszal ült le a tarokkhoz a klubban, hogy mennyi mindenféle kiadása van az embernek... Ma is ötven forintot kellett kölcsönözni egy kerületebeli asszonynak.

- No, de - mondá - az ilyesmi mindig hasznos befektetés. A jó emberek pontosan megküldik... s a szívesség jó íze a szájukban marad.

- Persze, persze... - szólt a vásárhelyi követ hamis szemhunyorgatással. - Az okos ember sok bolondot tesz meg a választói kedvéért.

Másnap reggel Tóth Máténé megjelent a tíz forint jutalomért.

- Itt van öt forint - mondá a tréfás öregúr -, a többiért pöröljön be.

S ezzel felölté kabátját s hihetőleg valami pártgyűlésre ment dörgedelmes dikciókat tartani a rendőrség, a korrupció és mindenféle társadalmi botrányok és kinövések ellen - amiket a Tisza-éra meghonosított és terjedni enged.