Százszor feldolgozott téma ez már, olvastuk beszélyben, sőt, ha emlékező tehetségünk nem csal, valaki színdarabot is írt már e címmel.

 

 

 

Hanem amit eddig összefirkáltak, az mind nem ér semmit. A mi első páciensünk olyan eredeti ember, hogy olyat ugyan nem produkál a világirodalom. Ezt tessék hát megolvasni!

 

 

 

Csobányi Sándor (még az ötforintos világból való Csobányi) elvégezte a medikát, letette dicsérettel a rigorózumot s egy csomó fizetetlen kontó hátrahagyása mellett elvitte tudományát F. pestmegyei faluba. Az orvosi tudomány mindenütt érvényesíthető. Homines pisci. Az emberek mindenütt halnak.

 

 

 

Ámbátor még ez az igazság is kétesnek látszott F. faluban, mert olyan pirospozsgás eleven színe volt az embereknek kivétel nélkül, hogy a fiatal doktort megdöbbentette.

 

 

 

Egy villában vett ott ki szállást. Kár, hogy már kifizette, mert most már alea jacta - többé nem retirálhat meg sorsa elől.

 

 

 

- Vannak-e itt beteg emberek? - kérdé a szomszédjától éppen azon a napon, midőn ajtajára kiragasztotta az aranyos táblácskát, hogy: »Dr. Csobányi Sándor, rendel délelőtt 9-től 12-ig s délután 3-től 6-ig.«

 

 

 

- Betegek? - mondja a szomszéd, egy tudálékos takács - azok nincsenek. Azaz, hogy mégis emlékszem egyre. A sógoromnak van egy nénje...

 

 

 

- Igen? Beteg szegény?

 

 

 

- Nem biz az, hanem ez egyszer csakugyan beteg volt, van annak már vagy kilenc éve.

 

 

 

- Hát a többi ember?

 

 

 

- Az mind úgy magától halt meg.

 

 

 

Rossz biztatás volt ez a szegény Csobányira, de azért folyton remélt. Meg volt benne az a férfias elv, hogy minden pálya jó, csak nem kell elcsüggedni.

 

 

 

Nem is csüggedt hát és remegve, izgatottan várta az első pácienst.

 

 

 

Igen, igen, az első beteget. Mekkora öröm lehet az! Hányszor megálmodta, hogy fog kinézni: egy nagyon, nagyon beteg ember lesz, a halállal viaskodó, s ő lassankint ki fogja gyógyítani, először csak a halálos sárgaság múlik el az arcáról, azután apródonkint visszaülteti a piros rózsákat is... mert hátha egy szép lány lesz az első páciense... A vidéken urak is laknak, a kastélynak bádogtornyocskái egészen oda látszanak. Hátha ott betegszik meg a százszor megálmodott szép leány... az ő első betege.

 

 

 

Első versének megjelenését nem várja olyan sóváran a költő, mint ő az első beteget. Nem bánja ő különben, ha valami vénasszonyhoz, vagy öreg koldushoz hívják is: csak minél előbb...

 

 

 

Nap napot követett, de bizony amiatt akár a rozsda ehette volna meg az ajtó kilincsét. Ferblikompánia, ivó társaság is akadt, - de beteg nem.

 

 

 

Lassankint letett már a reményről is, mikor végre egy csikorgó téli hajnalon (1881. febr. 21-én) kopognak az ajtaján.

 

 

 

A fiatal doktor felébredt álmából s az órájára tekintett. Még csak hét óra lesz s már itt van a vén takarítónő. Mi a kő ütött bele, hogy olyan korán zavarja?

 

 

 

De hátha nem a takarítónő? Hátha... de nem. Ki jönne ilyenkor?

 

 

 

Szíve hangosan dobogott, s egyszerre kiugrott az ágyból.

 

 

 

- Ki kopog odakünn?

 

 

 

- Nyissa ki az ajtót, doktor úr - hangzott kívülről -, az isten is megáldja...

 

 

 

- Mit akar?

 

 

 

- Nagy beteg van.

 

 

 

Az orvos keze megreszketett az örömtől, alig bírt beletalálni a kulcslyukba a kulccsal.

 

 

 

Egy fiatal paraszt lépett be, sápadtan. Fekete haja rendetlenül csüggött le homlokára.

 

 

 

- Jöjjön, orvos úr, kérem, a feleségem haldoklik.

 

 

 

- Hova?

 

 

 

- Dabasra. Künn vár a kocsi. Sebes trappban jöttem. Siessen kérem felöltözni.

 

 

 

- Azonnal készen vagyok.

 

 

 

- Az isten is megáldja a tekintetes urat. Bizony hálás leszek érte.

 

 

 

- De Dabas messze van és a hó is nagy...

 

 

 

- Jó két lovam van. Két óra múlva ott leszünk.

 

 

 

Felültek a kocsira. Nagy Ferenc - mert így hívják - levágta a kalapját szemére, s mintha a lovakon akarná kitölteni a keserűségét, nem kímélte az ostort, akár sima volt az út, akár zökkenős. A szegény doktor lelkét majd kirázta.

 

 

 

- Aztán nagyon beteg a menyecske?

 

 

 

- Oda van az szegényke. Hacsak a doktor úr nem segít a baján, talán túl sem éri. Pedig olyan asszony az én Annám, hogy nincsen párja ebben a vármegyében.

 

 

 

Még a könnyei is megeredtek s ott csillogtak nemsokára jégalakban a tömött fekete bajuszán.

 

 

 

- Mindent meg fogok tenni, barátom - szólt Csobányi kenetesen -, ami csak telik a tudománytól.

 

 

 

Ezalatt kiértek a faluból, hol mindenki megbámulta, mint valami isten csodáját, hogy: »nini, viszik az új doktort beteghez.«

 

 

 

Csobányi jobbra, balra nézegetett. Dagadt örömében a szíve, hogy majd mennyire megnő az ő tekintélye e naptól kezdve.

 

 

 

Mert hiába... nem tudhatta, mi van a csillagokba megírva.

 

 

 

Mikor körülbelül már a fele utat megtették, egyszerre csak jönnek dabasi szekerek, s amint sebesen elhaladtak, mintha integetnének neki valamit.

 

 

 

Rosszat sejtett, megállította a szekeret s utána szaladt a dabasiaknak. Azok komolyra erőszakolt arccal fogadták.

 

 

 

- Hallottak valamit? Talán rosszabbul van? - kérdé ijedten.

 

 

 

- Éppen onnan jövök - felelte Kató Antal szomorúan. - Jobban van már szegény... - s azután rezgő lágy hangon hozzátette akadozva: - egészen jobban van.

 

 

 

- Meghalt? - hörgé alig hallhatólag Nagy Ferenc.

 

 

 

- Mindjárt egy fél óra múlva, ahogy elmentél.

 

 

 

- Jobb hát, ha visszaviszed a doktort, mert oda már csak a pap kell.

 

 

 

Ezzel elhajtattak.

 

 

 

Nagy Ferenc odatántorgott valahogy a szekeréhez, nekidőlt a lőcsnek, tenyerét homlokára tapasztotta, hogy hát mármost ő mit tegyen?

 

 

 

- Mi történt? - kérdé a doktor...

 

 

 

- Semmi... semmi... egy kis dolgom volt velök. - Azonban furfangosan megnézegette a kocsit s így szólt: - Ugyan kérem, szálljon le egy kicsit a tekintetes úr, megigazítom az ülését.

 

 

 

Nagy nehezen lekarimálódott a nehéz bundába burkolt doktor der medicin. Éppen bokáig süppedt be a hóba. Hogy is tudott ide kamáslit hozni!

 

 

 

Mikor a doktor lent volt, Nagy Ferenc hirtelen felugrott az ülésbe, közibe vágott a lovainak veszettül, s köd előtte, köd utána, röpült haza - a doktor nélkül.

 

 

 

A doktor ott maradt a hóban, dühösen káromkodva és kétségbeesetten kiabálva a szekér után, míg végre három órai gyaloglás után majdnem holtra fagyva haza bírt vergődni.

 

 

 

Ez a história fordult meg tegnapelőtt a törvényszék előtt. Nagy Ferenc ügyvédje azzal argumentált, hogy védence szórakozottságból hagyta a doktor urat az út közepén s csak otthon, az udvaron tekintvén hátra, felette elcsodálkozott, hogy hova lehetett? Tekintve védence akkori lelkiállapotát s a többi...