1877

 

I. BEVEZETÉS

 

Bizony csak fényes város az a Budapest. Aki meglátja ragyogó arcát, a tündéri palotákat, a gyönyörű kerteket, a gonddal készült kövezetet, a pompásan ragyogó kirakatokat ezer csecsebecséikkel, drága aranyos selymes portékáikkal, hát annak ugyan miként juthatna eszébe, hogy ott szegény emberek is laknak.

 

Pedig laknak elegen; és sokkal szegényebb emberek, mint egyébütt hazánk tejjel-mézzel patakzó térein, hol a koldusgyereknek is akad egy küszöb, ahol kialhatja magát, egy eldobott csont, amelyről lerághatja ami még rajta maradt, s egy résztvevő szív, melynek melegéből neki is jut egy elszálló sugár.

 

Ott künn a vidéken még a koldusgyerek is jólétben van a budapesti szegényemberhez képest.

 

De nemcsak az emberek szegények itt, maga a fényes város is sok dologban szenved hiányt. Vize nem jó, levegője rossz. Sőt még a pompája is csonka.

 

A gyönyörű rétek üde zöld füvét, a kedves falusi kertek virágseregét hiába keresnéd itt. Nem mintha nem lenne elég a virág; mert hiszen vannak virágpiacok, hol a szegény varróleány éppúgy megveheti nehány krajcáron a maga igénytelen violáját kicsiny pinceszobája tűrhetőbbé tételére, mint az elegáns főrangú delnő drága pénzen a virágok királynéját, a pompás kaméliát, mely tündérfényű szalonját fogja ékesíteni. Azonkívül is minden utcában találhatni virágkereskedéseket, melyek a növényvilág összes pompáját egyesítik magokban. De mit ér mindez? Ezeknek a virágoknak egy nagy hibájok van. Mint sok minden a fővárosban, mesterségesen állíttatnak elő, szobában neveltetnek mesterséges melegben, minélfogva nélkülözik úgy a természeti üdeséget és bájt, mint a legfőbbet, az - illatot.

 

Csak az, aki maga is virágtenyésztéssel foglalkozik, tudhatja, milyen fáradságba kerül a fővárosban ez iparcikk előállítása, s csak az méltányolhatja eléggé az ezzel járó gondot és ügyességet.

 

- Ily körülmények között azt kellene hinni, hogy ez egyike a jövedelmező üzleteknek, - pedig korántsem így van! A virágtenyésztés és árulás a szegények foglalkozása, s fehér kalács helyett csak fekete kenyeret juttat azoknak. Ezt bizonyítja a Delér Katica története is.

 

II. A FŐVÁROS VÉGÉN

 

Delér Katica árva leány és ott lakik abban az alacsony falusi kinézésű házban, a Torma utca legvégén. Maga a Torma utca is csak olyan utca már, amely egészen kiesik a fővárosból. Szűk, piszkos, gázvilágítása sincs, a telkek egy része beépítetlen s ronda palánkok szegélyezik.

 

Katica ott bérelt lakást a legszegényebb épületben, azaz hogy jobban mondva anyja bérelte még ki; ott is halt meg szegény a korhadt gerendájú szűk szobában, onnan vitték ki a temetőbe festetlen koporsóját talán azért is ragaszkodik annyira Katica e lakáshoz. Keserű, de mégis kegyeletes emlékek csatolják őt oda.

 

Azután meg hova is menne egyébüvé? Pénz nélkül sehol sem kerül fedél a szegény elhagyatottnak. Itt is vajmi nehezen tűrik házbérhátraléka miatt. Ha a becsületes házmesterné, a jó Szabó néni közbe nem veti magát egyszer-másszor, már régen kizárták volna szobájából s hajlék nélkül bolyonghatna fel s alá a népes városban, hol még sincsen senki annyi sok között, aki az árvák bánatát észrevegye.

 

De egyébként is alkalmas neki ez a hely; a kertben is bérelt volt édesanyja nehány ölnyi területet, virágágyaknak. Enélkül nem lenne semmi jövedelme; mert ha nem csurran is, legalább csöppen néha valami a virágtermesztésből.

 

Katica különben is ügyes kertésznő s szerencsés keze van. A virágok, mintha szinte tudnák, hogy olyan nagyon szereti őket, ápolása alatt gyorsan nőnek, szépségben önmagukat múlják fölül.

 

Ez a nagy előszeretet a virágok iránt, úgyszólván hagyományos a családjánál. Nagyapja is, apja is kertész volt a Kiléry grófoknál, akiknek ott a palotájok a legszebb helyen, a Múzeum tájékán. Megboldogult anyja ugyancsak kertészkedő szülőktől származott.

 

Istenem, míg az özvegy Kiléry grófnénál szolgáltak, be áldott jó dolguk is volt! Katica még homályosan emlékszik a kis kerti házra, atyjának becsületes öreg vonásaira és sok egyébre, ami elmosódó foszlányokban szakadozik ki a múltak ködéből.

 

Még alig volt hétéves, mikor atyja elhalt, a szép, kényelmes lakásból ki kellett hurcolkodni s örökre búcsút mondani a pompás kerteknek, hol annyit futkosott, játszott az úri gyermekekkel, a kis Pista gróffal és a nálánál valamivel nagyobb Sárika kontesszel.

 

Ide jöttek törődött s férje halála fölött kétségbeesésig elkeseredett anyjával, a szegények utcájába lakni. A grófné csekély nyugdíjt rendelt a kertész özvegye számára, abból éltek, abból fedezte édesanyja Katica neveltetését is, mert bármily keservesen esett is szegénysége miatt az özvegynek, férje halálos ágyán ejtett szavait: Taníttasd leányunkat! neveld fel jónak, erényesnek, s nyugodtan halhatsz meg, s én magam is édesebb álmot fekszem odalenn az anyaföld ölében - sohasem feledte el, s inkább saját szájától vonta meg a falatot, csak hogy Katicának meglegyenek a szükséges könyvei és tanszerei.

 

Az említett nyugdíjhoz csak igen keveset bírt szerezhetni varrással és kertészkedéssel, mert ami az előbbit illeti, szemei nagyon meggyengültek s a finomabb munka nemigen ment olyan ügyesen, mint hajdan, minélfogva megrendelői lassanként kezdtek elmaradozni. A virágüzlet pedig, a bekövetkezett pénzszükség miatt, mely az országot sújtotta, pangásnak indult. A virágot úgyis csak fényűzési tárgynak tartják, s az emberek a szűkebb időben begombolkoznak a fényűzés előtt.

 

Öt hosszú évig élt ott a Torma utcában Delérné asszonyom, mindenki szeretetét és tiszteletét kinyerve, mert valóban egyike volt azon derék, a régi világból származott nőknek, kiknek erkölcsisége példányszerű s kiket szegénységük meg nem aláz, hanem inkább fölemel, s a kettő együttvéve bizonyos dicskörrel önti el tiszteletre méltó lényüket.

 

Az özvegy Delérné kimondhatatlanul szerette leánykáját, ki - míg ő egyre fogyott, egyre közeledett a sír felé - gyönyörű kis leánnyá fejlődött, úgyhogy igazi öröm volt végignézni rajta például vasárnap délelőtt, midőn ünneplő ruhácskájába öltözve, a józsefvárosi templomba indult, szép fekete kötésű imádságos könyvével a hóna alatt.

 

Szép piros arca volt, oly igéző piros, mint a legszebb rózsa; nagy, fekete, okos, beszélő szemek, rubintpiros ajk, karcsú termet; egyszóval olyan volt, mintha jókedvében teremtette volna az isten Még a kissé pisze orr sem tette őt csúnyábbá, hanem úgy illett oda az arcára, mint nagy művészek képeire egy-egy hiány, mely még tetszetősebbekké teszi azokat. Ehhez járult még Katica kedves és szerény modora, mely őt is, éppúgy mint édesanyját, kedveltté tette mindazok előtt, akik ösmerték.

 

A szoba, melyben laktak (s melyből most kifelé áll a kis árva szekere rúdja), igen szerény, de mindig tiszta volt; két ágy, egy az idők nyomait el nem tagadható dívány, melynek negyedik lába régen valamelyik kemence gyomrában hamvadozik, - egy festett almáriom, egy asztal és egy kakukkos óra (valaha a grófi palotában jobb időket mutatott) képezték az összes bútorzatot, melyet megszépített télben a tükör melletti állvány, hova a virágcserepeket helyezték el telelőre.

 

A virágcserepek képezték az ő kis gazdaságukat. Valóságos családtagok voltak azok egyenkint; a gyönyörű verbénák Katica kedvencei, a százados kaktusz, amit még a megboldogult nagyapja ültetett, a különféle színű teljes violák és a csodálatos szépségű téli rózsák, melyek a legtöbbet jövedelmeznek. Azután hosszú sorban következtek az érdekes külföldi virágok, mik mind egy fáradságos élet szerzeményei valának. Alig van egy is, melyhez valamely kedves emlék ne tapadna, emezt a mama oltotta, azt az édesapa szerette nagyon életében.

 

Delérné asszonyom előtt legtöbb beccsel bírt egy rózsabokor, mely még egyszer sem hozott virágot. Megboldogult férjétől hallotta, hogy annak az ágát a méltóságos gróf úr hozta Párizsból a Tuilleriák kertjéből, vagyis a császári rezidencia parkjából, s mindig emlegette, milyen csodálatos szép fehér rózsák nyíltak a tőn, melyből két ágacskát szerzett; az egyiket neki (a kertésznek) ajándékozta, és jószerencse, a két beoltott ág közül éppen az fogamzott meg, de mindekkoráig még nem volt virága.

 

Mikor meghalt az öreg, akkor is figyelmébe ajánlá mintegy sejtelemszerűen e virágtőt nejének, s az meg is becsülte, öntözte, ápolta, nyesegette, de bizony hasztalan, még csak rügyöt sem eresztett annyi éven át.

 

Pedig egész életében semmit sem várt nehezebben A képzelődés tündéri, káprázatos bűbájjal ruházta fel a majdan kinyíló fehér rózsát.

 

És íme, a rózsa e télen váratlanul két rügyöt bocsátott, mely lassankint bimbóvá kezdett gomolyodni. Képzelhető a szegény asszony öröme.

 

- Látod, Katica - mondogatá -, sokért nem adom, hogy ezt megértem. Meg fogom látni a tő első virágát, a francia császárok rózsáját.

 

Máskor meg így szólt:

 

- Boldogult apád nekem ajándékozta e rózsatőt, gyermekem. A rajta kinyíló első rózsa tehát az enyém lesz, s ha aztán a nemes rózsatőt jól eladhatjuk, egy nagykendőt veszek az árán. Tudod, olyan barnát, mint a házmesternénié.

 

- Igen, anyám - mondá Katica elragadtatva anyja örömén -, az első rózsa a magáé lesz.

 

- Istenem, milyen jó, hogy megérem ezt az örömet! Mintha boldogult férjem szólana hozzám a másvilágból a levelek rezgésében.

 

Ah, de szegény nem érte meg a rózsa kinyílását.

 

Egy napon hirtelen rosszul lett, mellét iszonyú szúrások kínozták; a fuldokló köhögés reggeltől estig tartott szakadatlanul. Tovább azért nem, mert megszűnt élni Ki tudja, milyen betegségben halt meg; orvos nem volt mellette, csak Katica zokogott ott keservesen, kétségbeesetten. Különben is a szegény ember felől ki törődik: hogyan, miben halt meg; elég annyit tudni róla, hogy csakugyan meghalt.

 

Halála előtt pár pillanattal intett Katicának, hogy hozza közelebb a rózsabokrot, hadd szagolja meg a fesledező bimbót.

 

Mélyet sóhajtott.

 

- Nincs szaga - rebegé -, még nincs, Katica, de lesz, majd meglátod, hogy lesz. Mit gondolsz, meddig kell még rá várnom?

 

- Egy hétig, édesanyám.

 

- Sok - hörgé és félkönyökre emelkedék, de csakhamar aláhanyatlott. - Nagyon sok, nehéz lesz megvárni!

 

És nem is várta meg szegény.

 

III. NYOMORBAN

 

Katica fájdalmát nem is kíséreljük leírni, a toll gyenge arra, a szó kevés ahhoz. A temetési költségek sokba kerültek, s nem volt honnan fedezni. Katica a jó házmesternét elküldte az özvegy Kiléry grófnéhoz, s az küldött is tíz forintot, és megüzente az árvának, hogy az özvegynek szánt nyugdíjt reá is kiterjeszti. De a tíz forint kevés volt, a kis Katicának minden ruhaneműt el kellett zálogosítani lelkiismeretlen uzsorásoknál, hogy a huszonnégy frt-ot tevő temetési kiadást előteremtse. Össze lett hozva, s föld alá került annak az árán mindaz, ami legdrágábbja volt a földön...

 

És ezután következtek a súlyos napok. Két állandó lakó költözött az árva elhagyott, üres szobájába: először a bánat, azután a nyomor.

 

És ez a két lakó mind nagy udvarral jár.

 

A nyomornak borzasztó következményei vannak. A háziúr megparancsolta a házmesternének, a különben jószívű Szabónénak, hogy a gyermeklánytól követelje be a házbértartozást, ha nem fizet, lökje ki az utcára.

 

Arról is gondoskodott a szívtelen ember, hogy a házmesterné pontosan teljesítse parancsát, mert elbocsátással fenyegette, ha tovább is elnéző lesz a lány iránt a saját gazdájának rovására és kárára.

 

Szabóné tehát kényszerítve volt a komoly föllépésre, s épp azon percben, midőn történetünk kezdődik, hagyá el Katica szobáját, hol közölte vele a megdöbbentő valót.

 

Kati elfásulva ül ott az ágy szélén, mint akit villám megcsapott. Azt hitte, nem is érheti már több csapás anyja halála után s íme, milyen új szerencsétlenség megint.

 

Szép halvány, tojásdad arcát kis kezébe hajtva, szemei megtelnek könnyekkel, szíve lázasan dobog a felindulástól.

 

Majd felkél, s kezeit tördelve futkos ide-oda a szobában Most mindjárt, még az éj beállta előtt ki fogják lökni a gonosz, könyörületlen emberek.

 

Mit tegyen, mit tegyen? Csak még nehány napig maradhatna itt Oh, csak ne volna még olyan közel az iszonyú perc, midőn kizárják innen, hova annyi emlék köti.

 

Kétségbeejtő állapot! Ott künn lesz, az isten ege alatt, kidobva a széles világba, melynek négy vége van, és nem fogja tudni, hogy merre, hova menjen...

 

De mit érne vele, ha ott maradhatna is holnap, holnapután. Mit érne odábbtolni azt, aminek úgyis be kell következnie? És mégis hogyan segítsen magán?

 

Letérdepel kedves virágai közé, melyek szinte nélkülöznek vele együtt (ma nem volt fűtve a szobában), s melyek meg fogják érteni az ő véghetetlen nagy zavarát, s talán tanácsot adnak neki...

 

A rózsabokron épp ma nyílt ki teljes pompájában a két fehér rózsa. Oh, milyen gyönyörűek! Milyen kár, hogy a bánat ideje van most, s nem örülhet, nem tud örülni nekik.

 

Lehajolt a rózsabokorhoz, megcsókolta az egyik rózsát, azt, amelyik először nyílt ki, amelyik az anyjáé, mert most már odaviszi a sírhalmára. Fekete szép szemeiből könnycseppek hullottak a rózsabokorra, mik úgy fénylettek ott, mint a valóságos harmat.

 

- Virágok, édes hű virágok, akik ösmertétek apámat, anyámat akik jobbak vagytok, mint az emberek, akik beszélni nem, csak érezni tudtok: szólaljatok meg és mondjátok meg, mit tegyek én?

 

A gyermekleány a nagy sírásban elaludt, ott a virágállvány alsó padkájára hajtva fejét.

 

És a hű virágok megmondták, mit tegyen.

 

Mikor fölébredett, eszébe jutott, hogy az ágyneműjét elzálogosítja; kitelik belőle a házbértartozás felerésze: öt forint, a másik öt forintért meg talán elvár a háziúr egy-két napig.

 

Arra nem mert gondolni, hogy hát két nap múlva honnan veszi a másik öt forintot?

 

Rögtön szándéka kiviteléhez fogott, s Szabó nénit megkérte, hogy menjen el a Kiléry-palotába, híjja el onnan az öreg Csonka Istókot, szülei hajdani jó barátját, azzal fog tanácskozni.

 

Csonka Istók becsületes öregember volt, aki a grófi ház szolgáltában öregedett meg, s jó szívvel viseltetett a meghalt Delérhez, úgyszinte nejéhez is, - minélfogva nem késett a Kati kérelmének azonnal eleget tenni; magával hozván unokaöccsét is, aki külföldön, világhírű kertekben tanulta ki mesterségét s igen kegyelt egyén volt a virágkedvelő grófi család előtt.

 

A fiatal kertész meg volt lepetve, amint a szobába beléptek, hol Kati kisírt szemekkel fogadta őket.

 

- Nos, mért hivattál, gyermek? - szólt az öreg szokása szerint mennydörgős hangon. - Itt vagyok, eljöttem - folytatá -, de ha te jöttél volna, sem harapta volna le az orrodat senki. Ki vele hát szaporán, mi a baj?

 

- Azt hittem, Csonka bácsi, hogy csak egyedül fog eljönni - mondá Katica félénken, az idegen fiatalemberre pillantva.

 

- Az unokaöcsém ez, a Károly. Miatta beszélhetsz. Egyébiránt ha alkalmatlan, mindjárt a pokolba kergetem...

 

A fiatal kertész fülig pirult.

 

- Bocsásson meg, de nem hittem, nem gondoltam - tagolá zavarral, s távozni készült, némileg sértődött arccal. De e pillanatban Katica olyan esengő nyájasan, olyan bocsánatkérőn, szelíden nézett rá, mintha szavakkal mondaná: Istenem, lássa, én nem tehetek róla, hogy olyan gyáva vagyok és nem merek, nem tudok ön előtt beszélni arról, amiről akarok.

 

Távoztával Katica leplezetlenül előadta az öregnek baját. A vén, könnyelmű, de jószívű Csonka annyira át volt hatva a fájdalomtól, hogy először életében könnyezett, és csakugyan ő sem látott egyéb mentőeszközt az ágynemű elzálogosításánál.

 

- Egy-két napig beéri tán vele a háziúr, aztán majd gondoskodik, akire az ilyen gondoskodást legörömestebb tolják rá az emberek: a jóisten.

 

Az öreg szemeiből csak egyre csurogtak a könnyek, s hogy azokat letörölje, elfordult Katicától, mialatt az egy nagy batyuba kötötte össze a párnákat és a derekaljat; és hogy a kínos hallgatásból egérutat leljen, elkezdte nyakra-főre dicsérni a két fehér rózsát, esküdve, mint a vereshagyma, hogy ilyen szép virágot még a burkus király sem látott soha...

 

Azután vállára vette a batyut, kopott kalapját szemeire húzta, hogy ne látszassék azoknak veressége, s még ott künn is, hogy előtörő szomorú gondolatjait elhessegesse a saját szavaival, folyton ezt dörmögte:

 

- Milyen rózsák! Milyen gyönyörű fehér rózsák!

 

IV. A MEGLEPETÉS

 

Az öreg Csonka Istók nem sok idő múlva visszatért; sugárzott arca az örömtől, ahogy belépett a kis hajlékba.

 

- Szerencsésen jártam - kiáltotta már messziről -, hét forintot kaptam. Igaz, hogy az az átkozott uzsorás levonta az első havi kamatot, amit hetven krajcárra számított. - Na, most, kedves húgám, öt forintot beadunk a hiénaszívű háziúrnak, a többi pedig jó lesz neked arra a pár napra, míg valamerre fordul a sorod.

 

Úgy is lett. Szabóné tüstént követségbe ment Kapros Zakariás háziúr őnagyságához. (Budapesten a háziurak még a Torma utcában is nagyságoltatják magukat.)

 

Az érdemes férfiú elfogadta az öt forintot, de a kérelmet meg sem hallgatta.

 

- Ne is beszéljen, házmesterné. Ismerjük már az ilyen madarakat. Az efféle földhözragadt koldusnép elszökik a házbérrel.

 

- De nagyságos úr, csókolom a kezét, az egy nagyon becsületes leány...

 

- Ha becsületes, hát annál könnyebben kap valakitől kölcsön rongyos öt forintot.

 

- Utána fog járni, csak egypár napi halasztást tessék engedni neki.

 

- Egy felet se. Értette, házmesterné, egy felet se. Ha holnap reggel nem fizet, ki kell hányni. Miből éljek én, ha minden jöttmentnél odavész a házbérem?

 

Ezen rettenetes beszéd után mit tehetett mást Szabóné, mint hogy ott hagyta a kőszívű embert. Azonban most következett a nehéz feladat: hogy adja tudtul a szegény leánynak a borzasztó izenetet? Hiszen ha meghallja, meghasad a szíve ily lelketlen bánásmód súlya alatt.

 

Oh, hogy a pesti háziurak oly kegyetlen, érzéketlen emberek, akiknek a keblükben nincsen egy szemernyi érzés.

 

Szerencsére még nem távozott el az öreg Csonka. Szabóné, azt mondta Katicának, hogy minden rendben van, a háziúr elvár egypár napig. Eközben azonban szemével intett az öregnek, miből az megtudta, hogy éppen ellenkezőleg áll a dolog. Ott kinn az udvaron aztán elmondta a házmesterné Csonkának, hogy mily rossz kedvében találta a háziurat, hogy az reggelnél tovább nem várakozik.

 

Az öregnek a bosszúságtól szikrázott a szeme, s bizonyos, hogy magában kívánt is valamit a háziúrnak.

 

- Ez rettenetes, ez borzasztó! Így üldözni ezt a szegény teremtést.

 

- Mit tegyünk, mit csináljunk?

 

- Megvan - súgta örvendve az öreg Csonka -, megvan! Egy pompás gondolatom támadt, ez jó lesz, ez segíteni fog. Ki lesz fizetve a szörnyeteg; s aztán a leány nem marad itt tovább. Elvisszük szolgálatba; tisztességes szolgálatba, jó helyre, hol fel fogják ismerni az ő becsületességét, jóságát.

 

Ezzel eltávozott az öreg. A házmesterné pedig sokáig gondolkodott afelett, hogy ugyan mit fog tenni ez az ember, aki igaz, hogy derék, becsületes és jószívű, de szegény, mint a templom egere, maga is kegyelemkenyeret eszik unokaöccsénél, a Károly kertésznél.

 

Katica ezalatt megkönnyebbült szívvel rendezett, rakosgatott a szobában. Ifjúi lelke, hogy ha bár pillanatra is, elmúlt a veszély, ismét visszanyerte rugékonyságát: nem látta oly rémesnek helyzetét, de sőt arról kezdett gondolkozni, hogy mit tesz, miképpen fogja most már igazítani sorsát. Az bizonyos, hogy itt egyedül nem maradhat. El fog menni valamelyik virágkertész ismerőséhez, s elszegődik kertészleánynak. Ismerik, szívesen felfogadják, s az isten majd csak megsegíti valahogy. Azután meg édes jó anyja áldott szelleme is őrködik felette. Igen, az a jó lélek, aki őt úgy szerette, aki neki mindene volt ezen a földön, vigyázni fog rá ott fent az égben.

 

Ott fent az égben! Ott van! Az a fényes, az a ragyogó csillag, mely oly szépen tündököl be kisded szobája ablakán, bizonyosan az ő szeme. Az lesz, nem lehet más...

 

A gyermek az oly fényesen tündöklő csillagra szegezte tekintetét, s nézte, nézte sokáig a rezgő, tűzgolyócskát, és lassan térdre ereszkedett.

 

Anyám, édes jó anyám, őrködjék felettem, vigyázz lépésemre, jelenjél meg álmaimban, és jöjj segítségemre sok nagy bajomban. Én szüntelen érted imádkozom, én nem feledlek tégedet...

 

E percben szívéhez kapott a leány, s megrezzent egész valójában.

 

Nem feledlek tégedet!

 

Oh, én bűnös leány, könnyelmű teremtés! Hiszen már az első nap is elfeledtelek A rózsa, a te rózsád, melyet úgy szerettél, melyet annyira magadénak vallottál, anyám, kinyílott, s én azt elfeledtem neked odaadni. Bocsáss meg, édes jó anyám, ezért. Hiszen te tudod, te látod onnét a fényes csillagból, hogy mennyi a szenvedésem De várj csak, egy percig várj még, a rózsa tied lesz, sírodra teszem azt most mindjárt, még az éjjelen. A rózsa tied, jó anyám!

 

A leány a virágállványhoz lépett, felemelte a tündéri szépségű rózsát, mely az esthomályban mint a gyémánt ragyogni látszék.

 

- A rózsa tied, jó anyám! - ismétlé, s eközben sietve világot gyújtott, hogy a kissé csípős hideghez felöltözködjék.

 

Amint ruhácskái és nagykendője után keresgél, sebes kocsizörgést hall a város felől, mely pillanat múlva az ő házuk előtt némult el. Az udvaron zaj támadt. Szabóné lépteit hallja; hallja azt is, amint felsikolt:

 

- Jézus Máriám! Kiléryné méltósága!

 

Katica megrezzent e név hallatára. Izgató sejtelem szállta meg, hogy hátha őt keresi a grófné.

 

És valóban úgy volt. Kiléry grófnő csakugyan őt kereste, a másik pillanatban pedig már szobájában állott. Utána mindjárt az öreg Csonka lépett be, azután pedig a házmesterné.

 

- Kegyed Delér Katica, gyermekem? - szólott a grófné az ámuló leányhoz lépve.

 

- Én vagyok - rebegte az csaknem öntudatlanul a rendkívüli meglepetés miatt.

 

- Kegyedről az öreg Csonka sok szépet beszélt nekem, s különösen egy csodálatos rózsatőről tett említést. Mutassa, édesem, azt a rózsát, bírni óhajtanám.

 

Csonka a virágállványhoz ugrott s felemelte a becses virágot.

 

- Ah, valóban pompás - kiáltott fel a grófné -, meg tud-e, gyermekem, e virágtól válni? Szükségem lenne arra.

 

Katica felszisszent, mintha szívébe nyilallt volna valami.

 

- Nem felel?

 

- Méltóságos grófné, az a virág nem az enyém - rebegte félénken a leány.

 

- Hát kié?

 

- Az édesanyámé.

 

- Aki meghalt? Bohó gyermek, ő lent a sírban nyugszik, neki nincs többé virágra szüksége. De jól van, tudom, mit akartál mondani; a virágot ő ápolta, ő gondozta, az övé volt, fájna neked attól megválni. Légy nyugodt, én nem is kívánom magát a rózsatőt, csak a kinyílott virágot, sőt nem is kell mind a kettő, megelégszem az egyikkel.

 

- Odaadom, odaadom, méltóságos grófné - szólt most a leány hevesen, és örvendezve, mintha valami nagy tehertől szabadult volna meg.

 

- Helyesen, gyermekem, tehát megalkudtunk. Holnap többi virágaidból egy kis csokort fogsz készíteni, éspedig úgy, hogy a rózsa képezze benne a fődíszt. És el fogod hozni kastélyomba a csokrot. A leányomé lesz az, aki holnap este fog először bálba menni. Minő felségesen fog állani a kezében e rózsa, amilyen bizonyára az egész bálban nem lesz több. De hol is lehetne téli időben ily remek szép virág! Hallottam, megtudtam Csonkától helyzeted szomorú voltát. Értesített, hogy gyors segélyre van szükséged. Íme, gyermekem, fogadd e pénzt, fedezd vele sürgősebb kiadásaidat. Aztán majd gondoskodunk a továbbiakról.

 

Így szólt a grófnő, s azzal két darab tízforintost nyomva a leány kezébe, köszönetet sem várva eltávozott.

 

Katicának alig volt annyi lélekjelenléte, hogy kikísérje magas látogatóját.

 

- Na, ilyet még nem értem, mióta az eszemet tudom - szólott Szabóné, mikor a hintó elrobogott.

 

S aztán folytatá:

 

- Ez az isten különös kegyelme, Katica! Lásd, hogy viseli gondját a legfőbb Jó azoknak akiket szeret. Hogy fordítja örömre a bánatot. Holnap majd kifizetjük a drágalátos háziurat. Azután meg untig elég marad arra is, hogy a holmidat kiváltsd. Igazán csak szerencsés is vagy te, Katica. No, gyere csak, hadd csókolom meg a homlokodat, te árva lélek. Azután pihenj le. Adj hálát a jóságos istennek, imádkozzál drága jó anyád mennyei üdveért. Jóéjszakát, kedves leány! Jó éjt!

 

V. AZ ANYA SZEME

 

Katica sokáig nem tudott elaludni. A végtelen izgatottság, mit a nap folytán átélt, az esti öröm, a csodálatos meglepetés: sokáig foglalkoztatták gondolatát. És a fényesen rezgő csillag az ablakon át folyvást rászórta aranysugarait. Majd bűvös álmot hintett szemére, s az aranysugarak szárnyain leszállott a szunnyadóhoz, tündéri káprázattal töltve be a szobát. És beszélt a csillag, lágyan, édesen, ahogy a legjobb anya szokott volt beszélni. Azután a sugarakra helyezte őt, s szállt vele messze, messze oda, hol a nagyon sok csillag ragyog. Ah, minő szép volt az út, mi fényes a jók hazája, és mi határtalan az öröm, mikor drága anyjának kebelén pihent, érezte csókját, hallotta beszédét!

 

A jó leánynak boldog volt alvása, boldog ébredése. Reggel legelső dolga volt a grófnő rendelésének eleget tenni. Sorra vizsgálta minden virágát. Ahol egy feslő bimbót, kinyílt virágot megpillantott, gondosan lemetszette. Már leszedett minden virágot, csak a rózsa volt még hátra. Hozzálépett a gyönyörű növényhez, lehajolt, késével érintette a felségesen kinyílott virágot. És, ah borzalom! Mikor metszette, mikor megérintette, lehulltak szirmai a fehér rózsának.

 

A szerencsétlen gyermek megkövülten állott ott, ereiben a vért megfagyni érezé...

 

Irgalmas Isten, mi történt velem! Oda vagyok, meg vagyok semmisülve!

 

Ah, mindeneket látó isten, ha te rendelted így, ám teljesüljön szent akaratod!

 

Azzal vigyázva lemetszette a másik rózsát, mely még oly teljesen nem virított ki, mint meghalt testvére. Egy szirma sem hiányzott. És a többi virágot körülte helyezé, a csokrot gondosan összekötötte. Vette nagykendőjét s egy pici kosárba rejtve a csokrot, a kora reggel csöndjében kiosont a házból.

 

A városba sietett, a Kiléry-palota felé irányozta lépteit. Majd egy órába került, míg a tekervényes zig-zug utcákból kibontakozva, végre a palotához ért. Az épület előtt lassítva lépteit, félénken nézett a nagy kapura, melynek egyik szárnya ki volt nyitva. Már-már belépett rajta, midőn fogyni érezte bátorságát, és csak elhaladt mellette. Vagy kétszer ismételte, mikor végre belépett a palota udvarára. Alig halad pár lépést előre, midőn a vele szemben levő oszlopcsarnokból hang üté meg füleit:

 

- Ily korán itt vagy, édes gyermekem! Erre, erre! Vezessétek hozzám.

 

Katica megrettent a hangra, s úgy érezte, mintha lábai legyökereztek volna.

 

Egy nőcseléd közeledett hozzá.

 

- Jöjjön, kisasszony, a grófnő várja kegyedet.

 

Katica gépileg követte a szobalányt.

 

- Elhoztad a rózsát? - kiáltott felére a grófnő.

 

- Nem, méltóságos asszony - rebegte a lány.

 

- Mi az, nem hoztad el és miért nem?

 

- Elhoztam, de nem adhatom - fuldoklá a szegény árva. Majd erőt vett magán. - Itt van a húsz forint, visszaadom. A rózsától nem válhatok meg...

 

A grófnő a meglepetés és a bosszúság miatt csaknem elájult.

 

- Tehát rászedtél, hálátlan! - kiáltott fel. - Bizonyosan másvalaki többet ígért érte, s annak adtad, ugye? Menj szemeim elől, hitvány koldus. Takarodjál...

 

Katica az asztal sarkára tette a pénzt és csaknem eszmélet nélkül tántorgott ki. Az ajtóban lerogyott.

 

- Kegyelem, grófnő! - esengett összetett kezekkel.

 

- Dobjátok ki a nyomorult tettetőt - rivallt rá a grófnő.

 

A szerencsétlen sorsüldözött gyermek már érezte a szolgák erős markát.

 

- Távozzanak! - sikolt fel ekkor - ne érintsen senki!

 

Mintha új erő szállott volna tagjaiban, felugrott s csaknem futva elsietett.

 

Ott kint az utcán ismét zsibbadtság szállta meg; a falhoz támaszkodva tántorgott tovább.

 

A grófnő nem állhatta meg, hogy az ablakon ki ne tekintsen. Talán bántotta a lelkiismeret, hogy oly durván bánt a védtelen árvával, vagy talán égett a kíváncsiságtól, hogy vajon hová viheti a rózsát? Előcsengette a szobalányt.

 

- Hívja hamar valamelyik gyorslábú férficselédet, talán Károlyt, a fiatal kertészt.

 

- Károly - így szólt a grófnő a lihegve előérkezett fiúhoz -, látja ott azt a gyermeket? Menjen óvatosan utána, s távolról kísérje figyelemmel, tudja meg: hova megy, mit csinál, s hozzon nekem hírt. Megértett?

 

- Igenis, méltósága.

 

Az árva leány ment, mindég gyorsabban, mintha csakugyan félne, hogy üldözik. Szemei könnyben úsztak, s könnyein keresztül látta, hogy egy fényes csillag rezgő sugaraival inti, hívja őt.

 

Megyek, anyám, megyek! Ne ints, ne hívj, megyek! Viszem azt, ami a tied. Nem engedtem elrabolni, mert ahhoz neked van igazi örököd.

 

És kebeléhez szorítva a kis kosárkát, összehúzta kendőjét, s egészen beburkolta azzal a féltett kincset. És ment tovább, azaz hogy már futott ki a városból, a nagy fákkal szegélyzett sétaúton.

 

Károly alig bírta őt követni.

 

Végre nagy kőfalú helyiség előtt, egy vasrácsozatú kapunál, melynek homlokán aranyos betűkkel e szó ragyog: Feltámadunk - megállott az árva. Gyönge kezével felnyitotta a kaput. Belépett. A temető néma birodalmában volt. A magasan felnyúló gránitoszlopok előtt gyorsan elhaladva, csakhamar egy szűk ösvényre tért, mely a szegények fakeresztjeihez vezetett. Egy frissen hantolt sír előtt, ott a szegényosztály legvégén, megállott. Megcsókolta az egyszerű keresztet, melyen a szerény koszorú már elhervadt. Azután letérdepelt, maga mellé letette a kis kosarat. Imádkozott. Most kitakarta kincsét, s kivette a csokrot, melynek közepén elragadó szépen mosolygott a fehér rózsa. Megcsókolta a virágot s azzal a sírra, a kereszt tövéhez helyezte azt. »Itt van, elhoztam a te virágodat, drága jó anyám!« - susogta, s újból megölelte a keresztet, s csókolta sokszor, számtalanszor a rideg fát.

 

»Anyám, egyetlenem, ne hagyj el, végy magadhoz. Nincs e földön senki, aki szeretne engemet; üldözött, gyámoltalan lény vagyok. Elveszek, elpusztulok nélküled. Anyám, végy magadhoz!«

 

Így esengett, így zokogott a szenvedő árva, mialatt forró könnyei a fagyos fára tapadtak; a hó nagy pelyhekben elkezdett hullani, hogy egyenlően a halál leplével fedjen be leányt és anyát.

 

Károly meghatva nézte e megindító jelenetet. Bármily erős természetű volt is máskülönben, nem fojthatta vissza könnyeit, és nem bírt meghatottságán uralkodni. A szenvedő alak felé lépett. Majd megállott, be akarta várni, míg a szegény teremtés kegyeletes szent foglalkozását bevégzi. De az alak sokáig nem mozdult. Azon helyzetben térdelt folyvást, görcsösen átölelvén a keresztet. Károly már egészen közelében volt, s várta, hogy mikor riad fel az árva. Az meg se mozdult. »Hátha baj érte e szegény szenvedőt« - fűzé gondolatait Károly, s egészen közel lépett hozzá. Gyöngéden érinté s nevén szólítá. A leány nem felelt. Az ifjú megijedt, s szörnyű sejtelme támadt. Lehajlik, nézi, vizsgálja az alakot. Sejtelmét mindinkább valósulni látja...

 

- Irgalmas ég meghalt! - kiáltott fel, amint hozzátérdelve közelről nézte meg a halálravált arcot.

 

Gyorsan, mint csak lehet, a nagykendőt ráburkolja egészen, s elszakítva a kereszttől, mit még akkor is magához ölelve tartott - ölbe vette a szerencsétlent, és sebes léptekkel a temetőőri lakhoz sietett.

 

- Segítséget! - kiáltott már messziről - segítséget hamar!

 

A temetőőr jószívű neje gondozás alá fogta az árvát, dermedt tagjait hóval dörzsölte, erős szesszel mosta homlokát s ajkait. Károly pedig elrohant a városba orvosi segítségért.

 

Mikor az orvossal visszatért, az elalélt gyermek már akkor magához tért, felnyitotta szép szemeit, és susogva kérdezte a jó asszonytól: mi történt vele?

 

Az aztán elmondta, amit tudott, hogy egy ifjú ember, ki Bihari Károlynak, a Kiléry gróf kertészének mondta magát, élettelenül hozta ide.

 

Katica a történet másik részét mondta el, hogy anyja, édes jó anyja, sok-sok angyallal leszállott hozzá s hívta, kérve-kérte, hogy menjen vele.

 

- Köszönöm szívességét, Károly - szólt a leány, midőn az ifjút megpillantotta -, de nem tett nekem jó szolgálatot; jobb volna nekem ott fent az égben, ahol van édesanyám. Itt lent kín, nyomor, üldözés a részem.

 

- Nem, kisasszony, istenemre nem! Oh, engedje meg, hogy védője, oltalmazója legyek, és hogy összezúzhassam azokat, akik kegyed angyali nemes szívére bánatot hoznak.

 

- Hagyjon el, Károly! Fogadja még egyszer hálámat, és ne aggódjék többé sorsom felett.

 

- Ne szóljon így, kisasszony, hiszen önnek erős védőre van szüksége, hiszen ön egy perccel előbb még a halál karjaiban volt. Legalább most fogadja el segélyemet, kocsit hoztam, hogy lakására mehessen.

 

- Azt elfogadom - súgta a még mindig nagyon szenvedő leány.

 

VI. A GRÓFNŐ

 

Kiléry grófnő nyugtalanul várakozott Károly után. El nem bírta képzelni, hogy hol késhetik annyi ideig. Óra óra után múlt, s az ifjú kertész még mindig nem érkezett meg. Már délfelé járt az idő, midőn végre aztán nagy lihegve megjött.

 

- Hol járt ennyi tenger ideig? - hova vitte a gyermek a rózsáját? - mit tett azután? - valának a grófnő rohamos kérdései.

 

Károly ahogy össze tudta szedni hamarosan gondolatait, híven elbeszélte a történteket.

 

A grófnő megilletődve hallgatá egész odáig, hogy Katica anyja sírjára helyezte a rózsát.

 

- Istenem! - kiáltott fel akkor - és én mily szívtelen voltam ez angyal jóságú gyermekkel szemben. Hiszen ő maga mondta, hogy a rózsa az édesanyjáé, azt nem adhatja, s én mégis oly embertelen voltam kívánságommal. És mi történt azután?

 

- Azután, méltóságos asszonyom, a szegény nagy szívfájdalmában elájult, görcsösen átkarolva a sírfát öntudatlanul hanyatlott a fagyos göröngyökre.

 

- Szent isten és ott megfagyott az elhagyatott árva! - kiáltott fel ijedten a grófnő.

 

- Nem, méltósága, a gondviselés küldött valakit, aki megmentette az elaléltat, és gondosan kis lakására hazavitte. Ő most otthon van, meleg szobában jószívű asszonyok ápolják, becsületes orvos gyógyítja.

 

- Gyorsan fogasson be, Károly, meg fogom látogatni az angyal szívű gyermeket, és jóváteszem, ha még nem késő, hibámat. Gyámolítója, anyja helyett anyja leszek az árvának.

 

- Az isten meg fogja áldani méltóságát - rebegte Károly, miközben sietve eltávozott az úrnő rendelését teljesíteni.

 

*

 

A grófi fogat hamar elért a Torma utcába. Lehet, hogy Károly, aki az inas helyén a kocsis mellett ült, segített a kocsisnak nógatni a lovakat.

 

De szükséges is volt sietni, mert a Torma utcai kis házban nagyon szomorú dolgok valának készülőben. Kapros Zakariás háziúr őnagysága rettenetes módon be akarta váltani szavát. Amit mondott tegnap a házmesternének, azt kérlelhetlenül végre akarta hajtani. Reggel nyolc óra táján hívatta Szabónét.

 

- Fizetett a gyermek? - kérdezte.

 

- Még nem - válaszolta félénken Szabóné -, most nincs itthon, de hazajön mindjárt, s akkor bizonyosan fizet; én tudom, hogy fizet - erősíté a házmesterné.

 

Hazament a szegény gyermek, de mily állapotban. Betegen, félholtan. Az mindegy volt Kapros Zakariás úrnak, ő nem tudott más nótát fújni, csak a magáét: Adós, fizess!

 

S mikor aztán nem győzte várni Szabónét a pénzzel, rosszat gyanítva lement a Katica lakásába rendet csinálni.

 

Ott feküdt a beteg leány izzó homlokkal, megtört tekintettel. Mellette ült a temetőőrné és Szabóné. Mindketten felrettentek, mikor a háziúr belépett.

 

- Na, ugyan szépen vagyunk. Hát magának mi dolga van itt, Szabóné? Talán bizony egyetértünk a csalóval?

 

- Nagyságos úr, csókolom a kezeit, nagyon beteg e szegény leány, szívtelenség volna magára hagyni.

 

- Teszi magát a kitanult kópé. Tudom én jól. De engem ugyan lúddá nem tesz. Hát hallja maga, Katica, tudja-e, hogy régen elmúlt a fertály, s a házbér felével még mindig adósak vagyunk? Ezt nem tűröm tovább, engem nem lehet kijátszani, vagy fizet, vagy az utcára dobom ki.

 

- Némul el, nyomorult hiéna! - kiáltott e percben valaki a pitvarból. A másik pillanatban pedig egy hatalmas kéz belökte az ajtót.

 

Kiléry grófnő lépett be a feltárt ajtón, s arcából kikelve, fékezhetlen dühvel rárohant a megdöbbent háziúrra, s nem csekély erővel eltaszította azt a beteg ágya mellől.

 

- Miféle szörnyeteg ez - szólt ekkor végtelen megvetéssel -, hogy van lelke egy szerencsétlen beteg leányt galádul megtámadni?

 

- Én pénzemet követelem - hebegte a háziúr. - Ez itt az én házam, nekem jogom van itt lenni. De ön kicsoda, asszonyom, hogy merészkedik kezét rám emelni?

 

- Az vagyok, aki önt most innét tüstént kidobatom, s ha be nem fogja a száját rendőrökkel elkísértetem. Ön egy nyomorult támadó, én pedig védője vagyok ez árvának.

 

Kapros úr elbámult e merészen ejtett szavakra. De csakhamar ismét visszanyerte bátorságát, s elkezdett pénzről, háziúri voltáról fennhangon beszélni. Ekkor a grófnő intett Károlynak. Annak sem kellett több, megfogta a zsugori nyakán a bőrt, s úgy kiemelte a szobából, mint egy macskát, ott kint pedig úgy le találta tenni, hogy szinte megnyekkent bele.

 

Persze ebből iszonyú lárma keletkezett. Hogyne, mikor a háziurat saját házából kidobják. Kapros Zakariás elkezdett ordítani s rendőrökért kiabált. A nép összecsődült, s megérkezett a rendőrség is két drabant képében. Kapros úr a rend képviselőinek előadta sérelmét, megmutatta a helyet, ahova kidobták, megtapogattatta testének megsérült részeit, s mindezek alapján kért igazságtételt.

 

A rendőrség Kapros úr vezetése mellett bevonult a Katica szobájába. A grófnő komolyan, összefont karokkal állt a szoba közepén, úgy mint egy igazi méltóságos alak.

 

- Önök rendőrök! - szólt arisztokratikus hangsúlyozással. - Éppen szükségem van önökre. Egy gonosz embert akarok letartóztatni, aki nyomorult galádsággal betört egy védtelen leányhoz, s azt halálos beteg ágyából a csikorgó hidegbe akarta kidobni. Hogy azt ne tehesse, én dobtam ki a semmirekellőt, most pedig kívánom, hogy a törvény előtt is elvegye méltó büntetését.

 

A rendőrök összenéztek, s úgy látszott, mintha valamit szerettek volna egymástól megtudni.

 

- Nem ismernek? - szólt - grófné némi gúnnyal. - Íme itt van névjegyem. Én, Magyarország első zászlósurának a neje, parancsolom, hogy ez embert tartóztassák le!

 

A rendőrök, amint leolvasták a névjegyről a grófnő nevét, csaknem keresztet vetettek ijedtükben magukra. És második parancsot nem várva, Kapros Zakariáshoz fordultak, közrevették s kezdték vezetni, úgyhogy a lába sem érte a földet.

 

- Irgalom boldogtalan tudatlanságomért! - ordított fel Kapros úr. - Kegyelem, grófnő! Inkább elengedem Katicának a házbérét - tette hozzá együgyű naivsággal.

 

- Legyen - szólt lecsillapulva a grófnő -, tehát megbocsátok. De nagylelkűségére nincs szüksége e leánynak, aki e perctől fogva az én gyermekem. Itt van az ön házbére s itt van még két forint kidobási fájdalomdíjul.

 

Kapros úr megszégyenülve szedte össze az elibe dobott bankjegyeket s aztán rendőreivel együtt elkullogott.

 

A beteg leány feje folytonosan lázban égett. A körülte történő dolgokból mit sem tudott. Nem érezte, mikor a grófnő hozzálépett, megcsókolta izzó homlokát, nem hallotta, mikor anyai részvéttel kérdezte: - Hogy vagy, gyermekem?

 

- Beteg, nagyon beteg e leány - susogta a grófnő.

 

- Károly, önre bízom most már a továbbiakat. El fogja azonnal hívni a mi háziorvosunkat; kövessenek el mindent, hogy Katica mielőbb annyira magához jöjjön, hogy a palotába lehessen elhozni. Akkor aztán virágaival s egyéb kis vagyonkájával együtt el fogja őt hozzám szállítani.

 

VII. BEFEJEZÉS

 

Az Ezeregyéjszaka tündérmeséi közt lehet olvasni a királlyá varázsolt szegényemberről, aki este mint fáradt munkás feküdt le, s reggel mint hatalmas király ébredt fel. Ilyenforma a Katica története. Az elhagyatott nyomorban, nehéz betegségben levő árvaságból jólétre, boldogságra ébredt fel. Nem hiányzott a szerető anya sem, akit attól kezdve a jószívű Kiléry grófné képviselt, de sőt kedves testvérkére is lelt Sárika konteszben, a grófnő kedves leányában.

 

Katica csakhamar megszokta az új helyzetet. Társalkodója, játszótársa lett a Sárikának, aki csak kevéssel volt nála korosabb.

 

Így telt el pár esztendő boldog egyetértésben és általános örömben.

 

Ekkor aztán - no, csak képzelje az ember! - Katica megvált a nagy boldogságtól, amit a grófné környezetében élvezett. Odahagyta a palota fényes termeit. De nem messzire ment, csak a kastély remek szép virágos kertjének egyik elrejtett részébe, ahol a kertészi lak az üvegházzal együtt volt.

 

Károly kertésznek lett kis felesége. És ekkor ismét a virágok közt, az ő elválhatlan barátai közt élt, ápolva, gondozva őket. Csengő dalokban, vagy halk suttogással beszélgetett velük. Ott állt a kertészlak előtt gyönyörű állványon a felséges fehér rózsa is. Hatalmas bokorrá fejlődött, egyszer-egyszer száz virágot is hozott. És minő virágokat! Csodájára járt a főrangú világ.

 

Kiléry grófnő Sárika kontesszel gyakran megfordult a kertészlakban és sokszor el-elmondogatták: - Áldott teremtések, mint összeillenek! Mennyire boldogok, valóban megérdemlik egymást!