Természet: Mikszáth Kálmán : EGY JÓ ASSZONY

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 738 fő
  • Képek - 17352 db
  • Videók - 6884 db
  • Blogbejegyzések - 16351 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 738 fő
  • Képek - 17352 db
  • Videók - 6884 db
  • Blogbejegyzések - 16351 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 738 fő
  • Képek - 17352 db
  • Videók - 6884 db
  • Blogbejegyzések - 16351 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 738 fő
  • Képek - 17352 db
  • Videók - 6884 db
  • Blogbejegyzések - 16351 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

 

network.hu

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Érdemes elhagyni a szülőföldet, hosszú-hosszú ideig odalenni csak azért az élvezetért, hogy ismét visszatérhessünk.

 

Micsoda pompa az, ami ott reánk vár!

 

Amint jövünk, jövünk csendesen mélázgatva, két kopár hegygerinc, mely egynek kéklett messziről, hirtelen szétválik (mintha a száját nyitná mosolyra), s kitárul az édes völgy füveivel, virágaival. Langyos fuvallat száll a völgyön, mely szemlátomást tágul, hosszabb, öblösebb. A két hegygerinc kijjebb fut, s elcsukja egészen előlünk a nagy idegen világot: nem ereszti oda.

 

Túl a nevető réteken, a »kilenc fűzfánál« egyszerre csak odaugrik valami a kocsihoz, csörögve-locsogva: Hipp, hopp, én vagyok itt, a »Hollócska« patak!

 

És vígan fut a kocsi mellett bandériumnak egész hazáig.

 

Otthon azután megindul a kérdezősködés: Nini, a toronyt újra zsindelyezték. Be kár, be kár. Van-e valami újság azóta? Nincs biz itt semmi különös, hacsak az nem, hogy a nagy diófánk kiszáradt a tavasszal, úgy megsirattuk apáddal, mintha ember lenne. De neked még eltettem néhány diót a tavalyiból. Tudod-e, hogy semmi krumpli nem terem az idén? Mind megeszi a pondró! Igaz biz az, a szegény hajdani dajkád, az öreg Margóné, meghalt, s még a halála óráján is köszöntetett a drága lélek. Hogy azt mondja, legalább azt érhetné meg, míg a mérnökséget kitanulod, de a halál nem akart vele megalkudni. No ni, a legérdekesebb újságot el is felejtettem, hogy az ócska kastélyt megvette egy Horváth nevezetű öregúr, akinek igen csinos, kedves kis felesége van... Most itt laknak, és nagyon jóba vagyunk velök!

 

Igen, ez volt a legérdekesebb hír. Az ócska kastély misztériumai tehát most már felnyíltak. Hányszor kukucskáltam be gyermekkoromban a kulcslyukakon, ajtórepedéseken át az elhagyott szobákba, melyekben valaha Balassa Bálint, a költő lakott feleségével, Dobó Katával. Azóta sem voltak talán fölnyitva.

 

- És természetesen kitatarozták a kastélyt? - kérdém anyámtól.

 

- Annyira-amennyire.

 

- Szerettem volna ott lenni, mikor a szobákat fölnyitották.

 

- Nem volt ott, édes fiam, semmi, csak a nagy dohszag, meg a tömérdek patkány.

 

- Hát a kerttel mit csináltak?

 

- Rendbe hozták.

 

- Vétek azokért a vad helyekért. Úgy szerettem, mikor a kígyók előmásztak a rekettyés mocsarakból, a szederinda-hálózatokból.

 

- Kénytelenek voltak kipusztítani, mert apró gyermekeik vannak, s azok is ott szaladgálnak a kertben. Egy fiú meg egy lányka.

 

- Nagyok?

 

- Gyámoltalan pici jószágok, olyanok, hogy »jaj mama, mama! a macska rám néz«. Te is olyan voltál különben... De hisz éppen idefelé jönnek, ha jól látom.

 

Csakugyan látni lehetett az ablakon, miképp futnak előzködve a kertünkön, a fiú vesszőn ül, a lányka pedig egy nagy nádbuzogánnyal utána. Távolabb a keskeny ösvényen egy apró öregúr tipeg nyúlánk fiatalasszonyba kapaszkodva, ki félkézzel fölemelé kissé szoknyáit a harmat ellen.

 

- Ejnye, be szép kicsiny a lába annak az új asszonynak!

 

- Eredj, te gaz lurkó - mondja édesanyám -, hát már azt is meglátod? Ilyet is tanultok ti a könyvekben?

 

- Hát furcsa, csak tán tudja az ember, mi a kicsi, mi a szép!

 

Húszéves voltam éppen, s minden asszonyi ruhasuhogásra kigyúlt az arcom, pedig nem tartoztam az úgynevezett ábrándos ifjak közé. Szívem már mozgott, de a mozgalomnak még nem volt tárgya.

 

Nem is hittem, hogy az első szerelmet az életkor tavasza hozza a saját erejéből, hogy úgy fakad magától, mint a fán a rügy, és rügyből a virág. Sokkal egyszerűbbnek tapasztaltam én a dolgot ezelőtt a diák-pajtásaimnál.

 

Kapnak egy bicskát otthon a mamájoktól. S ha megvan a bicska, most már egy név is kell hozzá, amit befaragjanak a padba, így gondoltam én az első szerelem ébredését.

 

Az »új úrék« (így nevezték őket a faluban) csakugyan hozzánk jöttek. Zavarban voltam, alig emlékszem, miképp esett meg az ismerkedés, mit beszélt az asszony, én arra mit feleltem. Csak azzal vagyok tisztában, hogy nem találtam valami különös szépnek. Fekete szeme elég kifejező ugyan, arca lágy, kedves, de az orra nagyon is kicsiny, s az álla túlságosan előre nyúlt. Hanem akármilyen is a szeme, azt nem értem, hogy hol volt, mikor ehhez a vénemberhez hozzáment!

 

Horváth Pál feje úgy nézett ki alakban, színben, mint egy sárga répa (olaszos hegyes szakállt viselt), a többi testrészei is mind olyanok valának, mintha répákból komponálták volna össze. Csak a füle hasonlított a burgundia-levélhez.

 

Különben igen barátságos úriember, meglehetősen jómódú. Azelőtt hivatalnok volt, s most mint királyi tanácsos ment nyugalomba vagy hét év előtt: azon kezdte, hogy megházasodott. Furcsán fogta fel a nagyságos úr a nyugalomba menetelt.

 

Másnap délután náluk uzsonnáltunk. Kikérdezte: miféle stúdiumok vannak most az egyetemen, jók-e a professzorok (dehogy jók, kérem, dehogy!), elmondott egypár adomát az ő iskolás korából (no, ez ugyan régen lehetett!), s a csattanós mondatoknál mindig odanézett a feleségére.

 

- Úgy, úgy Erzsébet... Ilyen kópé voltam én valamikor.

 

De az asszony mindannyiszor csak úgy mosolygott, mint a napsugár ősszel, bágyadtan, erőltetve.

 

A gyermekek csöndesen, szomorúan ültek az asztalnál. Sohasem láttam még ilyen bús gyermekeket. Beteges, vézna portékák voltak.

 

- Pedig annyit esznek, oly pákosztások - jegyzé meg a konziliárius.

 

S valóban, ha a tálba nyúltam, mindig irigyen néztek rám nagy kék szemeikkel, mintha mondanák: Hát már te eszel itt meg minden ételt?

 

- Menjetek ki szaladgálni - kergeté az apjok.

 

Hanem biz ők nem tették meg ingyen azt sem. Egy-egy diós patkóban alkudtak meg.

 

Akkor is csakhamar visszatértek új zsákmányért.

 

- Hol voltatok, kedveskék? - kérdé az anyjok, amint csörtetve visszatértek.

 

- A faluban játszottunk a többi gyerekekkel - felelte Gazsi.

 

- Mama, mama - gagyogta Ilonka, a tanácsosné szürke szoknyáját rángatva -, mondd meg nekünk, ki a te szeretőd?

 

Az nevetve ütött a lányka kezére.

 

- Ejnye, te kis arcátlan: ilyent mersz tőlem kérdezni? Hol tanultad ezt? Valld be mindjárt!

 

Homlokát összeráncolta szigorúra, s arca átpirult egy kicsit. Illett neki nagyon.

 

- A többi gyerekek beszélték - pityergett Ilonka ijedten -, a Bilinyi Mari mondta, hogy az ő mamájának a szeretője mindennap hoz neki cukrot. Hát igazán nincs neked szeretőd, édes mamám?

 

- Nem is lesz soha, soha, édes gyermekem - mondá a szelíd, szomorú asszony leánykáját szívére zárva, olyan hangon, hogy sohasem fogom elfelejteni.

 

A konziliárius úgy kacagott, hogy egyszerre csak megeredtek a könnyei.

 

- Ezek a gyermekek... Ezek a bohó gyermekek!... de hát iszen mi is gyerekek voltunk valamikor! Hanem már most csináljunk valami okosabbat.

 

Felém fordult: tudok-e preferanszot játszani?

 

- Hogyne tudnék! (Hiszen az egész egyetemi kurzus alatt egyebet sem csináltam.)

 

- Nos, akkor rajta! Hallod, Erzsébet - figyelmeztette vékony, reszelős hangján -, partnerünk akadt. Elő hamar a kis asztalt!

 

Az asztal hamar megvolt, de a játékból nem volt meg a vörös alsó. Elhányta valahová a Gazsi gyerek.

 

- Nem tesz semmit - biztatott meg a tanácsos. - Kisegít bennünket a »szellemi kártya«.

 

- Hát az mi?

 

- Ezt a módszert ezelőtt ötven évvel találták ki a móri nemesek. Egy nem létező kártyát létezőnek kell tekinteni. A kiosztásnál mindig az osztónak marad, s mikor az ütésre kell rádobnia, nem ad ki semmit, csak jelezi: »Megy rá a szellemi kártya«... Dejszen, okos emberek voltak a mi apáink!

 

Ezentúl igen gyakran játszottunk hármasban. Az öregnek különben a tarokk a szenvedélye, s mert otthon falun nem volt társasága, minden pénteken bement a városi kaszinóba tarokkozni. Máskor sohasem távozott otthonról, bár igen gyakran mondta: »Teringette, nem bánnám, ha két péntek lenne hetenkint«.

 

Engem eleinte csak a kártya érdekelt, később Horváthnét is nagyon megkedveltem. Napról napra nemesebb alak lett szememben. Mindig fedeztem föl rajta valami új bájt, új erényt. S mikor ezekből kifogytam, akkor a hibái kezdtek mind átváltozni. Az orra lett kedves, páratlan orrocska, az előre hajló álla igéző gyönyörűség.

 

E csalóka tükör nem szennyes érzés volt. Hiszen azt tartottam, hogy egy szent - mintha látnám is a glóriát feje körül - mikor nagy a füst a csibukokból. Meggondolt okos szavaival, engedékeny nyájasságával, lemondó jóságával úgy tűnt föl, mintha anyám lenne, sőt mintha a konziliáriusnak is anyja lenne.

 

Csak néha történt meg, hogy mikor ránéztem, rajtam találtam a tekintetét. Hirtelen visszarántottam szemeimet, s ilyenkor ő elmosolyodott.

 

Ez a mosoly már nem a szenté volt. Nem, úgy a férjére soha nem mosolygott. Olyan csiklandozó volt az, mint a tavaszi napfény.

 

Szívemet megdobogtatta lázasan, s a kártya megreszketett s összefolyt kezemben.

 

- Jaj, kedves barátom uram - dohogott a konziliárius -, maga ezt napról napra rosszabbul csinálja. Minden pénzünket elnyeri az asszony.

 

- A lovagiasság is azt kívánja.

 

- Köszönöm szépen - kedélyeskedett az öregúr. - A kártyajáték nem lovagjáték!

 

Pár nap múlva az asszonyom kezdett infámisan rosszul játszani.

 

A tanácsos bosszankodva csapta össze a kártyákat.

 

- Nem játszom többé, hagyjuk abba. Látom, hogy ez magoknak csak kín. Gyöngédségből teszik, hogy engem mulattassanak. Nem fogadok el áldozatokat.

 

A kártyapartik tehát megszűntek. Kimondhatatlan üresnek éreztem a világot. De csak rövid ideig, mert Horváthné kétszer is átjött hozzánk naponként. Csodálatosan megváltozott. Arca teljesebb, pirosabb lett, s ő maga beszédes, majdnem csacska és olyan fürge, mint a karika.

 

Anyám éles tekintetét ki nem kerülte a modora.

 

- Te gyerek - mondá egy napon, s megfenyegetett azzal a jó kezével, melynek puhaságát annyiszor éreztem -, vigyázz magadra! Valami csúfot ne hozz a házamra!

 

- Én! Csúfot?

 

- Úgy van, Péter, csúfot, mert az az asszony szerelmes beléd.

 

Összerezzentem, elhalványodék az első percben, majd lángra gyúlt arcom, s megbizsergett a vér minden eremben.

 

- Oh, mama, mama! - kiáltám.

 

- Amit én látok, azt el nem boronálod. Azért hát azt mondom, Péter, nekem ezzel az asszonnyal hagyj fel, hanem itthon láss valamihez, itthon keress magadnak szórakozást. Itt a cirkalom meg a linea, rajzolgass valamit, mutasd meg, mit tanultál.

 

- Jól van. Csakhogy mivel mutassam én meg a tudományomat idehaza? Lehet is azt valamire használni? Hacsak egy napórát nem mérek ki azzal a cirkalommal a házunkra.

 

Másnap bele is fogtam. Egy csomó paraszt mindjárt összejött a csodájára: mit méricskélek olyan szorgalmasan?

 

- Hát egy napórát. A nap fogja az órákat mutatni rajta.

 

- De már azt csak nem teszi - véleményezte Letániás Istók, a mezőbíró. - Megvan annak a maga dolga a mennyégben, kérem alássan.

 

Anyám is ki-kijött, s büszkeséggel szemlélte, miközben jól összeszidta Marmancsok Mihályt, az éji őrt, ki Letániás Istóknak bizonyítgatta nagy fejcsóválásokkal: »Nem lesz a napból soha bakter.«

 

- Kurta ahhoz a kend esze, Matykó! Azon ijedt meg, kend, hogy a kenyerét veszi el a nap, s ő fogja ezentúl kikiáltani az órákat maga helyett a faluban... Menjen íziben dolgára, ne zavarja itt a fiamat, én is mindjárt megyek, csak csináld, fiacskám... Kár, hogy pénteken fogtál hozzá: félek, nem sikerül.

 

De bizony sikerült; már majdnem készen lettem estefelé, midőn egyszerre megcseng hátam mögött a Horváth Pálné hangja:

 

- Hát maga mit pepecsel azon a falon?

 

(Nem pepecselek már én semmit. - Azon módon kiesett kezemből ecset és festékes findzsa.)

 

- No, hagyja abba, hisz nem lát már. Itt voltam magoknál. Kísérjen haza egy darabon. Félek a kutyáiktól, hogy lehet oly csúf állatokat tartani?

 

Leugrottam a létráról, s csendesen, szótlanul mentem mellette, majdnem félénken, attól tartva, anyám utánunk néz valahonnan.

 

Gyönyörű nyári este volt. A nyájak, gulyák akkor jöttek mindenünnen hazafelé. A csengők szava betöltött mindent.

 

Az estcsillag kigyúlt a Tóthék pajtája fölött. A káposztalevelekre (mert éppen a Komárék káposztásán haladtunk) kékes szürkeség kezdett leszállni.

 

- Szép este van - szólt Horváthné, álmodozó arcát felém fordítva.

 

- Valóban szép este van - hadartam, egy futó pillantást vetve rá.

 

Sötét kartonruha volt rajta csipkeujjakkal, karjai ingerlően látszottak ki a fehér muszlinból. Az ég is olyan színű volt nyugaton, mint a kecsketej, mint az ő karja.

 

A mocsarak, kenderáztatók töméntelen népessége elkezdte kaotikus lármáját. S az est zsivaja békésebb, mint a nappal csöndje. Alszik a természet, s fönséges ez az álom. A föld alulról meleg párákat lehel a növényzetnek: ez a párnájok, az ég homállyal borítja be őket: ez a takarójok. S mint őr, a torony óriási árnya végigfekszik a teknős síkon embert, állatot elnyelve, ha arra megy.

 

- Íme, itt vagyunk a kertünkben. Ne üljünk le egy padra?

 

Odaértünk. Két ős bükk közt suhan el az örök csevegő, a Hollócska patak. Tiszta vizén át apró, lapos kövek élni, mozogni látszanak lent. A vízi boglárka indái görbén fonott betűkkel írják tele az ezüstlapot, be gyönyörűség lehetne azt olvasni! - Én akkor olvastam.

 

Az egyik bükkfára egy keskeny pad hajlik, arra ült le Horváth Pálné. De mennyi keccsel ült le! Ahogy a szoknyáját odaigazgatta, ahogy a szép fejét a százados bükkhöz odatámasztotta, két gömbölyű karját bágyadtan leeresztette...

 

- Üljön hát maga is közelebb. Csak nem fél tőlem?

 

- Nem félek, dehogy félek. - S ügyetlenül húzódtam hozzá közel.

 

- Maga tán még sohasem volt szerelmes... szegény kis csirke? - szól gúnyosan.

 

- Én... - feleltem tompán, rekedten. - Nem érek rá, kérem a stúdiumok miatt.

 

(Magam is éreztem, hogy ez végtelen gyerekes, ostoba felelet volt.)

 

Fölkacagott, majd rámszegezte nagy, fekete szemeit hosszan, fürkészőn, szemrehányón.

 

- Maga nem mond igazat, Péter! - sóhajtá, s úgy csúszott hozzám még közelebb, mint egy kígyó. - Maga csak teszi magát... tudom... érzem.

 

Hörögtem valamit, de nem tudom mit. Halántékomban a vér sebesen lüktetett, odakaptam izzó homlokomhoz, s eltakartam tenyeremmel.

 

- Úgy, úgy, hunyja be a szemeit, csak egy kicsit... csak egy félpercre... Mondok magának valamit.

 

Szempillantásig tartott... Úgy tetszett, mintha fehér galamb rebbenne el hűsen az arcom mellett, s csőréből hirtelen egy égő üszök esnék rá. Megcsókolt. Belékábultam, olyan édes volt, mint a mennyország, de úgy égetett, mint a pokol.

 

- Csak nem haragszik? - kérdé lanyhán, bágyadtan, s mire felocsudtam az ámulatból, már úgy ült mellettem szelíden, csöndesen, mintha semmi sem történt volna.

 

Leírhatatlan zavar vett rajtam erőt. Hallgatagon meresztém szemeimet a patakra, a fákra. A patak hevesen csörgette ezüst vizét, a lombok nyugtalanul hajladoztak az ős fákon.

 

- Hát nem szeret... nem szeret? - tagolá bánatosan, fejét lehajtva félvállra, mint a haldokló madár.

 

- Tudom is én! - feleltem tompán. - Oh, tudom is én? De nem, nem! - tört ki belőlem a vad indulat. - Szeretlek, Kún Borbála, szeretlek...

 

Talán ez a kitörés fárasztott ki, csillapított le, vagy meglehet, hideg szél suhant át a kerten, mert fázékonyan húzódtam el ismét a lóca szélére.

 

- Miért megy tőlem, ha szeret? Hát így szokás szeretni?

 

No, hát nem megyek el. No, hát legyen csurom méz ez az este. Vakmerő dologra határoztam el magam. Oh, hiszen olyan nagyon szép volt! Át akartam karolni. Jaj, nem mertem, kezem a félúton megzsibbadt. Ahol a csipkeujja elszakadt, a könyökéből látszott ki opál színű darabka... azt csíptem-meg, azzal elégedtem meg. S az is, istenem, be édes mulatság volt!...

 

Léptek hallatszottak. Gazsi és Ilonka jöttek nagy robajjal.

 

Fölkelt, meghimbálta derekát, csábítón, pajkosan.

 

- Keresnek az enyimek. Nos? Vacsoráljon ma nálunk. Igen?

 

- Nem, köszönöm - (szédülten fogtam meg a fa derekát). - Jobb lesz (s hangom hörgéssé fajult), talán jobb lesz, ha hazamegyek.

 

S elindultam lassan, mélázón, beleütődve minden gyökbe, minden rögbe. Füvek, virágok mind aludtak, de a csillagok ébren voltak, s a sok pislogó égi szem mind engem nézett. »A vörös akol« tájékáról megszólalt a duda, a »Kalapka hegyen« magas lángban lobbant föl a pásztortűz, s bearanyozta a hegyet egy darabon. A hold kibukkant az ég aljáról, soha, milyen nevettető, vigyorgó volt a pufók arca.

 

- Visszamegyek... Azért is visszamegyek ahhoz az asszonyhoz!

 

Megfordultam, lihegve futván a kastélyhoz, de a kapuajtó be volt csukva. Megdöngettem az öklömmel.

 

- Hej! Nyissátok ki.

 

Kisvártatva kezdte is kiáltozni egy hang belülről: »Ki az? Ki akar bejönni?«

 

Hanem iszen kiáltozhatott az akár éjfélig. Hol futottam már én akkor? Valahol a Komárék káposztásán.

 

Vége mindennek, vége... Mit fog gondolni rólam az az asszony? Ej, hát akármit, mert én ugyan nem merek oda menni többé, és ő sem jön hozzánk.

 

Nem is jött három napig. Negyednap arra sétált el mimellettünk, s meglátott engem. A férje hátramaradt beszélgetni néhány paraszttal, ő hozzám lépdelt, és megszólított. Modora egészen nyugodt volt és természetes.

 

- A remeklést jöttem megnézni. Csinos! Lássa nekünk is csinálhatna egy ilyen napórát.

 

- Szívesen, de előbb alkudjunk meg.

 

- Hogyan? - kérdé kedves ijedelemmel. - Hát mit kíván ön egy napóráért?

 

- Egy pásztorórát.

 

Szemeiben megvillant az a csodálatos perzselő fény, mely sajátsága volt.

 

- Jól van, meglesz - súgta lágyan, odaadóan.

 

- Mikor? - lihegtem.

 

- Hát egy pénteken.

 

- Természetesen, de nekem a legközelebbi péntek kell.

 

- Jó - felelte elkomolyodva.

 

Határozott föllépésem, úgy látszik, megriasztotta, s csodálatos volt, miképp cseréltünk szerepet. Most ő ment mellettem félénken, szemlesütve, amint visszamaradt férjéhez kísértem.

 

Másnap hozzáláttam a munkához a kastélyban. Kimértem a kört, a numerusok távolságát. A tanácsos úr ott sürgött-forgott körülöttem, de a neje ki sem jött; nekem kellett bemenni megkérdezni, melyik órát rajzoljam föl legelőbb? Melyik lesz az az én pénteki pásztorórám?

 

Összerezzent, elpirult. Majd küzdeni látszott magával.

 

- Rajzolja oda az ötöt - szólt fojtott hangon.

 

Igen, az ötöt! Hadd találja ott a napsugár már holnap, ámbár csak holnapután lesz érdemes megaranyozni. (A többi hitvány számok pedig hadd várjanak sorukra.)

 

Sokszor elgondolom, milyen nehezen vártam, mily szívdobogva mentem a kastélyba ama pénteken öt órakor - s mennyire meg voltam lepetve, mikor a kis nappaliban ott láttam ülni taplósipkában - a konziliárius urat.

 

Éppen a könyveibe volt elmerülve, s kedvetlenül nézett föl rám. Sohasem láttam ily elkényszeredettnek.

 

- Ühm... Ön az, hüm? Nos, nos?

 

- Erre mentem - hebegém roppant zavarban -, s tiszteletemet akartam tenni a tanácsos úrnál.

 

- Ühüm! Énnálam? Hisz én ilyenkor tarokkozom a városban.

 

- Azaz, hogy... igenis... azaz...

 

- Igenis, azaz, hogyha az ember megházasodik, hát bolondja a feleségének - tört ki az öregúr, dühösen csapkodva csontos kezeivel a könyvek között. - Oh, asszonyok, asszonyok! Húsz esztendő óta minden héten tarokkozzam ebben az órában. Húsz esztendeje, uram. S íme, az asszony rávesz, hogy én ma minden áron itthon üljek a kötényén. Hát miért? Semmiért! Mert az ő szeszélye úgy diktálja.

 

Oh, én tudtam, miért!

 

Leroskadtam egy székbe, noha üléssel sem kínált meg harapós kedvében, le voltam sújtva, össze voltam törve. Háborgó lelkem testemet is megdermesztette. A tanácsos alkalmasint észrevette dúlt arcomat.

 

- Nonono, nem kell az én haragomat úgy venni. Barátom uram egészen meghökkent. Pedig, ha az ember mérges, hát akkor mérges, és az illedelmet sem tekinti.

 

Kínos szünet állt be. Remegve, türelmetlenül vártam az ajtók nyílását e szünet alatt. Pedig mit várhattam még? Őt! De mit már őtőle?

 

Nem jött sehonnan... Sehonnan.

 

Fölkeltem, nem tudom, szóltam-e valamit, vagy csak úgy támolyogtam valahogy ki az ajtón.

 

- Érzékeny fiú - dörmögte utánam a konziliárius, s elkísért a tornácig.

 

Ah, mégis meg kellett látnom!... Ott ült az asszony a kis Ilonkával. Be akart húzódni, amint észrevett, de már késő volt. Némán köszöntöttem távozóban.

 

Szomorúan, de nyugodtan bólintott szép fejével. Úgy tett, mintha fölemelkednék kissé a székről, miközben folyvást az Ilonka szöszke fején babrált az ujjaival.

 

Hallani véltem még a kapunál is, amint hízelgő szavakkal becézgette:

 

- Csak téged szeretlek én, téged, meg a bátyácskádat...

 

Több szavát sohasem hallottam. Ő is került, én is kerültem.

 

Anyám még mondta néhányszor:

 

- Örülök, hogy elszoktál attól a rossz asszonytól.

 

Azután ő sem emlegette; nem tudom, mi lett belőle, nem kérdeztem, de néha úgy tetszett nekem, hogy nagyon is jó asszony volt...

 

Míg máskor otthon járva, ha látom a félbehagyott napórát a kastély déli falán, amint az odasütő nap folyvást azt az ötöt mutogatja, eltűnődöm biz én azon is, hogy hátha csak az óra volt rosszul megválasztva?

 

Címkék:

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Rádiné Zsuzsa üzente 4 éve

minden bizonnyal az az óra nem volt jó megválasztva...nagyon szép érzelmes történet!
köszönöm Erzsike a megosztást

Válasz

Ez történt a közösségben:

Rádiné Zsuzsa írta 15 órája a(z) Időjárás és ember kapcsolata – HUMÁNMETEOROLÓGIA fórumtémában:

KETTŐSFRONT, AMI KÉT NAPIG FELETTÜNK LESZ! ...

Rádiné Zsuzsa írta 15 órája a(z) Nadányi Zoltán: AZ ŐSZT SZERETEM képhez:

Nadanyi_zoltan_az_oszt_szeretem-002_2109605_6776_s

Az őszt szeretem, amikor a lomha, Nagy ködök ülnek ...

Rádiné Zsuzsa 15 órája új képet töltött fel:

Nadanyi_zoltan_az_oszt_szeretem-002_2109605_6776_s

Rádiné Zsuzsa írta 15 órája a(z) MAI NAPI KALENDÁRIUM fórumtémában:

November 20-a a gyermekek jogainak világnapja 1959. ...

Miclausné Király Erzsébet írta 20 órája a(z) SZÉP VERSEK fórumtémában:

Ady Endre: Rossz szonett Jolán- napra Hideg lelkét hogy ...

Miclausné Király Erzsébet 20 órája új blogbejegyzést írt: Tamási Áron: RAGYA KETTŐ

Miclausné Király Erzsébet írta 20 órája a(z) IDÉZETEK fórumtémában:

"Ha túl sok fájdalom és öröm ér egyszerre, és ebbe ...

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu