Giovanni Stanchi 17. századi festményének részlete

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem csupán az állatok, de a növények is hihetetlen változásokon tudnak átesni néhány évszázad leforgása alatt. Kevesen tudják például, hogy a sárgarépa mintegy négy-öt évszázaddal ezelőtt még nem narancssárga színű volt, hanem lila. Feltehetőleg Németalföldön a 16-17. században kezdték el először nemesíteni a Perzsiából elterjedt lila színű répa mutáns, fehér színű változatát a vadonélő fajtákkal, mígnem a lila színt adó antocián pigment helyett a bétakarotin lett túlsúlyban a gyökérben, amely így már narancssárga színben pompázott.

A görögdinnye elődjével is hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy nem csupán a külseje volt más, hanem a zamata is. A ma ismert Citrullus colocynthis elődjének gyümölcshúsa meglehetősen kellemetlen, kesernyés ízű és illatú, a belseje pedig piros helyett halványzöld színű és zavaróan sokmagvú volt, mégis elengedhetetlenül fontos növénynek bizonyult, így évezredeken át termesztették.

Giovan Battista Ruoppolo 17. századi olajfestménye

Az afrikai gyökerekkel bíró görögdinnyét már az őskor óta termesztik. (Több 19. századi utazó is leírta egyébként, hogy a Kalahári-sivatagban rendkívül sok görögdinnyét termesztenek.) Délnyugat-Líbiában 5000 éves magvakat is előástak már, míg néhány szudáni templomban 1500 éves görögdinnye-maradványokra bukkantak, amelyek valóban rendkívül sok magot hordoztak a gyümölcshúsban. A régészek továbbá több olyan egyiptomi sírt is találtak, amelyben a festményeken a görögdinnye különféle változatait ábrázolták. Néhány lelet több mint négyezer éves volt. Ezen alfajok, mint például a vadon élő görögdinnye a ma ismert, főként desszertként fogyasztott dinnye – olykor – hosszúkás alakú elődjei.

Ám ha az ősi dinnyének rossz volt az íze, zavaróan sok volt a magja és az illata is büdöskés volt, mire volt jó és miért folytatták a termesztését évezredeken át? Harry S. Paris izraeli agrártudományi kutató szerint az egyiptomiak például víztartalma miatt ragaszkodtak hozzá. A vadon is élő, akkor még kevés törődést igénylő gyümölcs (termesztéstechnikailag zöldség) tiszta vízforrás volt a hosszú, száraz nyári hónapokban, nem csupán az emberek, de az állatok számára is.

Raphaelle Peale 1813-as dinnyeábrázolása

Ez megmagyarázhatja, miért találtak görögdinnyéket a fáraók sírkamráiban, többek között Tutanhamon király szarkofágja mellett is. Az uralkodóknak ugyanis hidratáltnak kellett maradniuk a túlvilágba vezető, hosszú út során, és a vízutánpótlás biztosítására a legjobb módszer a dinnye volt.

A még életben lévő utazóknak is tökéletes vízforrásnak számított a görögdinnye, amely néhány évezreddel korábban számos karavánnál vagy kereskedőnél megtalálható volt a szárazabb klímájú vidékeken. A kereskedelem és a kereskedők révén pedig számos olyan régiókba is eljutott az élő kulacsként funkcionáló gyümölcs, ahol korábban nem volt jellemző a vadon élő formája, sőt, nem is lehetett nagy szükség rá, hisz számos patakból enyhíthette szomját a megfáradt utazó.

James Peale 1824-es festménye

Görögök lakta területekre Kr. e. 400 körül juthatott el a pepo, ahogyan ők nevezték a gyümölcsöt. Többféle változata is elterjedt, volt, amelyet megettek, megfőztek, sőt olykor ki is szárítottak. Később a gyógyászatban is felbukkant, Idősebb Plinius hihetetlen jó frissítőnek nevezte egy írásában, ám egyes fordítások szerint nem a frissítő, hanem a hashajtó szót használta. A Krisztus utáni első században élő Pedaniosz Dioszkoridész görög orvos feljegyezte, hogy a görögdinnye hűsítő, lédús és vízhajtó hatású.

Érdekesség, hogy ekkoriban már nem csupán víztartalma miatt vált közkedveltté, hanem azon tulajdonsága miatt is, hogy hűsíteni tudta az embert egy forró nyári napon. Nem csupán belsőleg, hanem külsőleg történő alkalmazásával is. A görög orvosok szerint a görögdinnye héja a gyermekek fejére helyezve kezelni tudta a hőguta (napszúrás) tüneteit is.

Agostinho José da Mota A papaja és a görögdinnye című, 1860-as festménye

Nem tudjuk pontosan mikor, de a Krisztus utáni első századokban kapta meg a nemesítéseknek köszönhetően az édeskés ízvilágot. Egy második század végi héber szöveg, valamint több 6. századi latin nyelvű írás is már az édes gyümölcsök – például a füge, a gránátalma és a szőlő – közé sorolja a görögdinnyét. Habár ez a dinnye – amely a 10. században már Kínát is meghódította és a móroknak köszönhetően Nyugat-Európában is felbukkant – még mindig mérföldekre lehetett a mai ismert görögdinnyétől, rátért a megfelelő útra.