Kevin Carter dél-afrikai fényképész volt, és 1993-ben az éhező Afrikát járva készítette nagy hatású felvételeit. Szudánban egy ízben megdöbbentő jelenetre figyelmes: lesoványodott, három-négy éves forma kislány hanyatlik a porba, miközben a háttérben éppen egy keselyű várja csont-bőr áldozata halálát. A fotó valódi mestermunka, nemcsak az adott helyzet puszta rögzítése, de az egész fekete kontinens segélykiáltásaként is felfogható drámai üzenet.

A történetnek azonban nincs vége. A kép rögzítése után Carter ugyanis nem nyalábolta fel a kislányt, hanem sorsára hagyta. Pedig - amint ezt később élelmes újságírók kiderítették - az eset helyszínétől mindössze egy kilométerre az ENSZ élelmiszert osztott egyik táborában. Talán túlélte volna a kislány, talán nem, a dél-afrikai fotós mindenesetre nem adta meg a túlélés esélyét embertársának. Magatartására még az sem mentség, hogy reménytelennek látta a gyermek helyzetét, esetleg több haldokló is lehetett a helyszínen. Meg lehet érteni, elfogadni azonban aligha védekezését, miszerint akkoriban arra intették az Afrikában dolgozó fotósokat, hogy ne érintsék meg az éhezőket, mert halálos betegségeket terjeszthetnek.

Aztán a New York Times közölte a képet, Kevin Carter megkapta a Pulitzer-díjat, a világ jóllakott része pedig Szudánról kezdett beszélni. Ez a fotó is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Afrikától távol élők pontosan megértették az éhező százmilliók tragédiáját. Cartert azonban kezdettől fogva érzéketlenséggel és nyerészkedéssel vádolták, és ő megroppant a támadások súlya alatt. Néhány hónappal a nevezetes fotó megszületése után öngyilkosságot követett el.

Harmincnégy évet élt. Búcsúlevelében azt írta, nem tud szabadulni a kislány emlékétől, álmában egyre kísértik az éhezők, és képtelen legyűrni lelkiismeretfurdalását. Szudáni útja idején keletkezett naplófeljegyzései között pedig a következőket találták: "Édes Istenem, ígérem, hogy soha többé nem hagyom veszendőbe menni az ételem, bármennyire nem ízlik nekem, és bármennyire tele is vagyok. Imádkozom, hogy legyünk sokkal érzékenyebbek a minket körülvevő világgal, és ne vakítson el saját önző természetünk és érdekeink. Remélem, hogy ez a kép örökké emlékeztetni fog minket arra, hogy milyen szerencsések vagyunk, és sosem szabad semmit eleve adottnak vennünk. Mondj el egy imát a szenvedőkért, legyen bárhol a világon, és küldd el ezt a baráti emlékeztetőt másoknak. Nézd meg, és gondolkodj el rajta, mielőtt panaszkodnál az életedre, és az általunk naponta elpocsékolt ételre. Ígérd meg ma: soha többé nem hagyok ételt kárbaveszni!"

Mindehhez csak egyetlen mondatot fűzhetünk hozzá. Bibliai igéről van szó: "Mert mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, ő magát pedig elveszti vagy magában kárt vall?"