A kérdés megválaszolásához képzeljünk magunk elé egy nagy búzatáblát!

Kék búzavirág (Centaurea cyanus), köztük egy-két pipacs (Papaver rhoeas)

Amerre a szem ellát, kalászok ringatóznak gazdász szemnek tetsző zöld, majd sárga egyöntetűségben. Nem gondolnánk, de ez az egyöntetűség a kulcsa a gyomok gyom mivoltának, ugyanis a gabonatábla egy mesterségesen fenntartott rendszer, amely élesen elüt a környező rétek, legelők növény- és állatvilágától. Hogy fenntartsuk ezt az egyöntetűséget az anyag- és energiabevitelre van szükség, mivel a természeti lét egyik alaptörvénye, az entrópia ellen dolgozunk. A rendezetlenség ebben az esetben a sokféleség, a szántóföldi növényekkel versengő gyomok élőhelyfoglalása kedvező ökofiziológiai tulajdonságaik révén.

Búzatábla

Értelemszerűen más gyomok özönlenek be a gabonatáblába, mint a lucernába, mivel egy rendszeresen kaszált takarmánynövény-tábla például a tőlevélrózsás gyomoknak kedvez, amelyeknek felépítése és életciklusa hasonlít a gazdanövényre. De sajnálatosan a gyomok nem érik be ennyivel. Ha körülnézünk júliusban a vindornyai vagy a kistápéi védett lápréteken, csak a kanadai aranyvessző majdnem 100 százalékos borításával találkozhatunk, mivel a jelek szerint a lápok sokkal sérülékenyebb rendszerek, mint a diverz kaszálórétek vagy a specialisták által lakott sziklagyepek.

Röviden tehát a gyom az, ami megzavarja felépített rendszereinket vagy természetes élőhelyeinket elözönlik, eljellegtelenítik. Hazai növényeink többségének egyébként eszébe sem jutna beterjedni a búza közé, ellenben egyesek a gabonatermesztés és egyáltalán a földművelés kezdete óta  „úgy vélik” hogy a búzanövények között találják meg életfeltételeiket, ezért szinte követik a gabonatáblákat ősidők óta, elsősorban a mediterránumtól északra. Eközben olyan tulajdonságokra tettek szert, vagy már eleve ezen tulajdonságok szelektálták őket, amelyek a gazdanövénytől való nehéz elválaszthatóságukban teljesedtek ki, amelyre válaszképpen a földművelők nagyon sok és nagyon ravasz elválasztási módszert eszeltek ki, amelyek a gyommagok más fajsúlyán, gazdanövénytől eltérő szőrözöttségén alapulnak - nem beszélve a klasszikus gyomirtó talajművelési eljárásokról, vagy a vetésváltásról. Ezzel szemben a gyomok százezres nagyságrendben termelnek magot, amelyek tíz évig is csíraképesek, várva  a lehetőséget, hogy egy rosszul sikerült vetés után robbanásszerűen elárasszák a szántót.

Mindezekre a kihívásokra a modern agrotechnika úgy véli, hogy újabb és újabb vegyszerekkel próbálják a gyomokat féken tartani több-kevesebb sikerrel, mivel egyes gyomfajták rezisztensé válnak a régebbi szerekre, másrészről elkerülhetetlen hogy közben megmérgezzünk ezt-azt amit nem kellene, például magunkat.

Vetési konkoly (Agrostemma githago)

Lángszínű hérics (Adonis flammea)

Ez a hadviselés másrészről azt eredményezi, hogy a régtől ismert „kedves" gyomjaink eltűnőfélben vannak, úgymint a konkoly, a nagy ördögbocskor, a tinóöröm, a mezei katicavirág a lángszínű hérics, vagy éppen a gabonatáblák mezsgyéjére szorulnak vissza, mint a pipacs, a búzavirág vagy a szarkaláb. Németországban, egyes vidékeken a gazdák plusz juttatást is kapnak az államtól, ha ezeket a táblaszéleket nem permetezik, megőrizendő a biológiai sokféleséget.

Más, gyomnak kikiáltottak pedig már ki is pusztultak a gazdanövényeik visszaszorulásával, mint a mezei gyújtoványfű, vagy a lenkultúrákkal együtt eltűnőben lévő lenvadóc. Érdekes dolog, de a gyomok csak a szántóföldön és más, bolygatott területen olyan „nagy legények". Versenyképességük egy beállt növényzetű ép és abiotikus tényezőnek megfelelő ökoszisztémában kicsi. Éppen ezért az „ősgyomok" többsége valamikor szélsőséges élőhelyeken - mint csupasz homok, iszapfelszínek - kezdte pályafutását, azaz az ember hozta ki belőlük a globális terjeszkedés lehetőségét, a hasonló élőhelyek megteremtésével.

Egy kis gazdaság, ahol táj és ember egységben él.

Szomorú tény továbbá, hogy ezeknek a kistermetű „hagyományos" gyomoknak a visszaszorulásával az utóbbi évtizedekben előretörtek egyes kimondottan nehezen irtható, nagytermetű és agresszív fajok, amelyek jelentős része a tengerentúlról származik, mint például a libatopok, a disznóparéjok vagy a mára közellenséggé vált parlagfű. Ezen fajok irtása sokkal nagyobb nehézségekkel jár, mivel egy részük majdnem azonos anyagcserével bír mint a kultúrnövény, vagy szőrös levelük nem veszi fel a vegyszert, tarackjuk több szinten átszövi a talajt, esetleg a vegyszer által blokkolt anyagcsereutak mellett képesek kerülőutakra is - de az igazán veszélyes gyomok ötvözik ezen tulajdonságokat. Ezáltal olyan ördögi spirálok alakulnak ki, ahol a győzelem ára egyre drágább és a látóhatáron olyan megoldások sejlenek fel, mint a génmódosított haszonnövények, a maguk kiszámíthatatlan hatásaival. Mindennek ára van tehát, és amikor egyre tökéletesebb módszerekkel próbáljuk leigázni környezetünket, rá kell hogy  jöjjünk, ezzel saját magunkat is sikerült legyőzni.

Hogy a történet azért ne érjen szomorú véget, meg kell jegyeznünk, hogy igenis léteznek és elterjedőfélben vannak új agrotechnológiai fortélyok, amelyek nem az energiaigényes megoldásokra törekszenek, hanem valamiféle konszenzusra a gyom és a kultúrnövény között, illetve védett élőhelyeken rájöttek például az aranyvessző gyenge pontjára: a területet sekélyen elárasztják, amit az őshonos növények szeretnek az özönnövény meg nem. Természetesen mindez idő és pénz, de legalább unokáink is látni fogják.

Írta: Molnár Péter 
Fényképezte: Ifj. Vasuta Gábor