Természet: Molnár Ferenc: A KÉKSZEMÜ

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 736 fő
  • Képek - 17198 db
  • Videók - 6839 db
  • Blogbejegyzések - 16043 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 736 fő
  • Képek - 17198 db
  • Videók - 6839 db
  • Blogbejegyzések - 16043 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 736 fő
  • Képek - 17198 db
  • Videók - 6839 db
  • Blogbejegyzések - 16043 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 736 fő
  • Képek - 17198 db
  • Videók - 6839 db
  • Blogbejegyzések - 16043 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

network.hu

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hegyeken és völgyeken túl, egy nagyon nagy városban, egy régi házban, szegényes lakásban lakott két kis árva gyerek. Nem volt nekik se apjuk, se anyjuk. A kisebbik fiú volt, Jánoskának hívták, és négy éves volt. A nagyobbik leány volt, Annus volt a neve. Öt és fél éves volt. Egy jószívű, szegény öregasszony nevelte őket: Bori Tamásné, született Jávor Borbála, vagy ahogy a gyerekek nevezték: "Bori Borcsa néne". Bori Borcsa minden reggel szép tisztára megmosdatta őket, tejet adott nekik reggelire, és kézen fogva elkísérte őket a kisgyerekek iskolájába, a városi óvodába. Bori Borcsának pont az orra hegyén egy szemölcs volt. A feje búbján egészen pici kis kalap volt, és a kalapon pici, kicsi, hegyes zöld toll.

 

Öreg Bori Borcsa sokszor beszélt csöpp Jánosnak és Annusnak az ő kis anyjukról. Elmondta nekik, hogy az ő édesanyjuk most az égben van. Mikor még élt, az ő kisanyjuk nagyon szép, kék szemű fiatal nő volt. Csupa jóság és szelídség. Az öreg Bori Borcsa jól ismerte a kisanyát, és nagyon szerette. Ezért vette gondjába a két árvát, és ezért nevelte őket olyan gondosan.

 

Jánoska és Annus mindig kíváncsian és áhítattal hallgatta, mikor Borcsa arról beszélt nekik, hogy kisanya milyen nagyon szerette őket. Hogy hogyan ápolta őket, mikor betegek voltak. Hogy milyen szép kis rózsaszínű ruhákat varrt nekik. Olyan jól esett ezt hallgatniok! Sokszor kérték Bori Borcsa nénét, hogy beszéljen nekik megint az anyjukról. A két árva nagyon szerette a szép kisanyát, pedig nem emlékeztek rá, hogy milyen volt. Ők ketten még egészen picik voltak, amikor anyjuk egyszer sápadt és beteg lett, elment a doktorhoz és onnan egyenesen fel az égbe, ahol mint Bori Borcsa mesélte most már megint szép, és jól érzi magát.

 

Ez a különös történet télen történt Jánossal és Annussal, december havában, éppen karácsony előtt, mikor a városban a szép, gazdag kirakatok már korán reggel ezer fénnyel ragyognak.

 

Egy reggel, mikor szokás szerint az iskola felé mentek a gyerekek Bori Borcsával, a jó Borcsa többször megállt a kirakatok a gyönyörűen csillogó karácsonyi kirakatok előtt. Bori Borcsa szegény is volt, öreg is volt, de azért szerette nézni a szép fiatal nőknek való színes és ragyogó ruhákat a kirakatokban. Az egyik kirakat előtt, melyben több csodaszép báli ruhába öltözött viaszfigura volt látható, öreg Bori Borcsa egyszerre csak összecsapta a kezét a meglepetéstől. Annyira meg volt lepve, hogy majdnem leesett a fejéről a pici, zöld tollas kalap. Aztán rámutatott az egyik viaszfigurára, és így kiáltott fel:

 

- Szent Isten! Nézzetek oda! Micsoda meglepő hasonlatosság! Nézzétek, gyerekek, nézzétek! Pontosan ilyen volt a mamátok! Pont ilyen volt a mamátok! Az arca, a haja... és pont ilyen szép nagy kék szeme volt!

 

János és Annus rányomta az orrát a kirakat hideg üvegére, olyan kíváncsian nézte a viaszfigurát. Csodálták, hogy milyen szép. A viaszhölgyön rózsaszín csipkeruha volt, arany virágokkal díszítve. Egy selyemdíványon ült, amelynek fényes arany lábai voltak. Nem nézett a többi viaszfigurára. Ezek a viaszhölgyek a kirakatokban sose néznek egymásra. Furcsa társaság. Egyik másik az üvegen át felfelé néz, mintha olyan valakit várna, akinek repülőgépen kell megérkeznie a felhők mögül. A többiek csak éppen kibámulnak az üvegen át az utcára, és elnéznek a járókelő emberek feje fölött.

 

Ez a rózsaszínű ruhás hölgy is úgy nézett ki a kirakatból az utcára. Mozdulatlanul ült, nyugodt arccal. Gyönyörű, ibolyakék, nagy szemei voltak, üvegből csinálva, hosszú, fekete szempillákkal. A feje viaszból volt csinálva. Kis, rózsaszínű selyemcipőjének aranyból volt a sarka, mereven tartotta a fejét, és mozdulatlanul nézett ki az utcára.

 

Öreg Bori Borcsa alig tudott magához térni a csodálkozástól. Csóválta a fejét úgy, hogy reszketve mozgott a kis zöld toll a kalapján. Megint ezt mondta:

 

- Nézzétek, gyerekek, nézzétek meg jól! Meglepő, hogy milyen csodálatosan hasonlít ez a viaszból csinált hölgy a ti szegény kismamátokhoz! Ugyanilyen csinos kis orra volt! Ugyanilyen kedves kis szája! És pont ilyen nagy, ibolyakék szeme! Milyen furcsa véletlen! Soha életemben nem láttam ilyen hasonlatosságot!

 

A két árva nagyon megörült ennek. Végre egyszer láthatták, hogy milyen volt az anyjuk. Büszkék voltak, hogy ilyen szép ruhát viselt. Boldog csodálkozással nézték a viaszhölgyet. De a viaszhölgy nem törődött senkivel. Mereven, magasra emelt fejjel, komolyan nézett ki kék üvegszemével az utcára, elnézett a járókelők feje fölött a levegőben.

 

Öreg Bori Borcsa nagyot sóhajtott, és tovább ment a két gyerekkel. A gyerekek sajnálták, hogy már el kell menni, mert szerették volna még sokáig nézni a kékszemű viaszhölgyet, aki olyan nagyon hasonlított az ő kisanyjukhoz. Mikor néhány lépést mentek, megfordultak, hogy még egyszer visszanézzenek a kirakatba a viaszhölgyre.

 

És ekkor történt az első csodálatos dolog. János és Annus meglepve látta, hogy a viaszból csinált hölgy, aki eddig olyan merev, nyugodt és mozdulatlan volt, most igen lassan megmozdult, egy kicsit előrehajolt, feléjük fordította fejét, és rájuk nézett. Rájuk nézett szép nagy kék szemével, és egyszerre csak mosolyogni kezdett rájuk.

 

Annus belekapaszkodott Bori Borcsa szoknyájába, és ijedten kiáltott fel:

 

- Borcsa néne! Nézze csak! Nézzen oda! Ez a viaszhölgy utánunk néz, és ránk mosolyog... ránk mosolyog!

 

János meglepetten kiáltott fel:

 

- Ránk mosolyog! Szavamra mondom, Borcsa néne, szavamra!

 

Öreg Borcsa visszanézett a viaszhölgyre, és bosszúsan mondta:

 

- Ugyan, kis ostobák! Képzelődtök! Hogyan mosolyogna rátok, hiszen fából meg viaszból van csinálva!

 

Bori Borcsa okos öregasszony volt, de ezúttal nem volt igaza.

 

A két gyerek egész nap nyugtalan volt. Hiába beszélt neki Bori Borcsa. Világosan látták, igen, látták, hogy a kedves viaszhölgy feléjük fordította a fejét, és édesen mosolygott rájuk! Még este is mikor lefeküdtek, ketten a közös ágyukba, sokáig suttogtak egymással titokban, a sötétben. A kék szemű viaszhölgyről suttogtak, aki az ő kisanyjukhoz hasonlít, és aki olyan kedvesen mosolygott rájuk, mint még soha senki a világon.

 

Másnap összesúgtak, és titokban, hogy Borcsa meg ne tudja, elszaladtak a nagy kirakat elé.

 

A kék szemű hölgyet azóta átöltöztették. Ma más ruha volt rajta. Égszínkék fátyolszövetből, ezüst virágokkal díszítve. A hajában kék gyémántok csillogtak. Pici lábán ezüst cipő volt. És ugyanúgy nézett kifelé, a levegőbe. Komoly arccal, mint tegnap. A gyerekek megint sokáig álltak ott, és bámulták. Megszerették a szép hölgyet. Szívesen álltak volna ott késő estig.

 

Vidám asszonyok jöttek arra, és meg megálltak egy percre, nézni a kirakatot. Az egyik nő megszólította a két gyereket:

 

- Miért álltok ebben a nagy hidegben olyan sokáig ez előtt a kirakat előtt? Annyira tetszik nektek az ezüst virágos ruhájú hölgy?

 

- Igen mondta Annus, ő nekünk nagyon tetszik, mert csodálatosan hasonlít a mamánkra!

 

- Hol van a mamátok? Kérdezte a hölgy.

 

- Az égben felelte Annus.

 

Fenn, a felhők fölött, az égben meghallotta ezt a feleletet az ő kisanyjuk. Kisanyák az égben mindig meghallják, ha gyerekeik róluk beszélnek. Az ő kisanyjuknak aranyszárnyai voltak.

 

Minden kisanyának, ha az égbe kerül, aranyszárnyai vannak, mert az égben minden kisanyából angyal lesz.

 

A kisanya elröpült egy nagy, bolyhos, fehér felhő szélére, és lenézett a szédítő magasból a városra. Egy pillanat múlva már meglátta a két gyereket állni a kirakat előtt, és meglátta a kék szemű viaszhölgyet, akit a gyerekek nagyra nyitott szemmel bámultak. A kisanya oly boldog volt, hogy egyszerre sírt és nevetett. Nagyon jól esett neki, hogy az árvái ilyen nagyon szeretik őt. Boldog jókedvében a felhő széléről lekiáltott a városba:

 

- Köszönöm neked, kedves viaszhölgy, hogy annyira hasonlítasz rám!

 

Ezt meghallotta sok más angyal. Köréje sereglettek kíváncsian. A kisanya büszkén mondta nekik:

 

- Csak gyertek, gyertek! Nézzétek! Itt a két felhő közt jól le lehet látni a városba! Látjátok ott azt a két pici gyereket a kirakat előtt?

 

- Látjuk! Látjuk! Mondták az angyalok, kihajolva a felhő széléről.

 

A kisanya félig sírva, félig nevetve mondta:

 

- Hát azok az én kisgyerekeim! János és Annus! Már régen ott állnak a kirakat előtt, ebben a nagy hidegben és nézik a viaszfigurát, mert az hasonlít hozzám! Ó, jó kisgyermekeim! Ó, drága kisgyermekeim! Csak meg ne hűljenek!

 

Ez történt fenn az égben.

 

Lent a városban a két gyereknek fázni kezdett a lába. Elindultak dideregve hazafelé. Miután pár lépést tettek, Annus így szólt Jánoshoz:

 

- Nézzünk vissza! Biztos, hogy megint ránk fog mosolyogni.

 

Félénken, reménykedve néztek vissza. Nem csalódtak. A kék szemű szépasszony megint előrehajolt, megint feléjük fordította a fejét, és megint édesen mosolygott rájuk. De most mintha kissé szomorúbb lett volna a mosolya, mint tegnap volt. Mintha azt mondta volna nekik könyörögve:

 

- Ne menjetek még el! Maradjatok még egy kicsit!

 

János és Anna kissé meg voltak ijedve. Ez olyan furcsa, furcsa dolog volt, hogy a szép komoly viaszhölgy megmozdult és rájuk mosolygott, mikor elmentek. János és Annus kicsi volt. De azt már mind a kettő tudta, hogy az ilyen nagy bábuk is fából, drótból és viaszból vannak csinálva, és hogy a szemük üvegből van éppúgy, mint a kis játék babáknak. Hogy lehet hát, hogy az a kék szemű hölgy mégis meg tud mozdulni, tudja a szemét utánuk fordítani, és tud rájuk mosolyogni?

 

Késő volt már. Sötétedni kezdett. Esett a hó. Sietve mentek hazafelé, és mind a kettőnek könny volt a szemében. Nem tudták hogy ez miért van. Hiszen ők nem szomorúak! Tele volt a szívük meglepetéssel, kíváncsisággal és szeretettel.

 

Fázott az orruk. Dideregve siettek végig a fagyos, hosszú úton. Otthon Bori Borcsa jó meleg konyhájában, a tűzhely mellett, levest kanalazva, megnyugodtak.

 

Annus Jánoshoz hajolt, és ezt mondta neki:

 

- Én nem vagyok megijedve. Én örülök nagyon, nagyon! Ő azért mosolyog ránk, mert szeret minket.

 

- Miért szeret minket? kérdezte János.

 

- Azért szeret minket, mert hasonlít a mi anyánkhoz felelt Annus.

 

De az öreg Bori Borcsának nem szóltak egy szót sem az egész dologról. Miért szóljanak? Bori Borcsa úgyse hinné el nekik. Még talán egy kicsit ki is nevetné őket...

 

Este, mikor lefeküdtek a közös ágyba, úgy magukra húzták a nagypaplant, hogy még a fejük se látszott ki alóla. Ott aztán sokáig suttogtak egymással, a paplan alá bújva, a sötétben. Nagy titokban elhatározták, hogy meglátogatják az édes, kék szemű hölgyet.

 

Megint elmentek a nagy nőiruhaüzlet elé.

 

A hölgy megint új ruhában volt. A nő mindennap szebb volt, mint az előző napon. Most halvány tengerzöld ruhában ült rendes helyén, a selyem díványon. Zöld bársonycipője volt. A cipőnek zöld drágakőből volt a csatja. A sok viaszfigura közt a "mama" volt a legszebb. A gyerekek- egymás kezét fogva sokáig, sokáig hallgatagon nézték.

 

Mikor elmentek tőle, és szokás szerint visszanéztek rá, megint valami nagyon furcsa dolog történt. A kirakat üvegén keresztül nem lehetett semmit se hallani, de a hölgy megmozduló piros ajkain világosan lehetett látni, hogy mondott nekik valamit. Bizonyára azt mondta, suttogva, hogy ne menjenek még el, ne hagyják el őt. Lehetett látni a szeméből is, hogy ezt suttogja.

 

- Ne...ne...ne menjetek még el! De haza kellett menni, még mielőtt nagyon besötétedett volna. Az árvák, mikor elindultak, nevettek az örömtől. Annus azt mondta:

 

- Milyen kár, hogy haza kell most menni! Éppen most, amikor az édes kékszemű elkezdett beszélni hozzánk!

 

Persze, öreg Borcsa ezt se hitte volna el nekik. Hát erről se beszéltek neki. Erről igazán nem szóltak neki semmit, semmit, egy szót se!

 

Egyre közeledett a karácsony. Jánost és Annust egész nap nem lehetett látni. Elbújtak az éléskamrába, magukra csukták az ajtót, titokban varrtak, fúrtak faragtak. Mint tavaly is tették, az idén is karácsonyi ajándékot csináltak Bori Borcsa számára. Ezt nagy titokban kellett csinálni, mert a karácsonyi ajándéknak meglepetésnek kell lennie. Ezt Borcsa is nagyon jól tudta, tehát úgy tett, mintha nem tudná, mit csinálnak a gyerekek, nem zavarta őket titkos munkájukban. De az idén nem csak Borcsa ajándékán dolgoztak. Egy másik ajándékot is csináltak. És ez a másik, ez lesz a legszebb, amit valaha csináltak. Mert ez a kék szemű hölgynek készül.

 

Annus kézimunkát készített a hölgynek. Sárga és kék vastag pamutból nagy virágot horgolt, amely akkora volt, hogy egy poharat lehetett rátenni. János egy régi szivarskatulyát szerzett, ezüstpapírból ollóval csillagokat vágott ki, és azokat szép rendben ráragasztotta a skatulyára, amely ettől a sok csillagtól úgy ragyogott, hogy öröm volt ránézni.

 

Elérkezett a karácsony. A város fehér volt a sok hótól. Nagy, fehér hópaplanok feküdtek az utcákon. Fehér paplannal volt leborítva minden autó teteje.

 

December 24-én, karácsony estéjén, vadul süvítve fújt a szél. A hópelyheket a járókelők szemébe csapdosta. Az emberek szinte szaladva mentek boltról boltra az utcákon, és mindenütt ezt a szót lehetett hallani:

 

- Hóvihar! Hóvihar!

 

A hóviharban, a hosszú utcán a sok didergő, ajándékcsomagokkal szaladó ember közt két kisgyereket lehetett látni, amint a viharral küszködve siettek. De ők bátran mentek tovább, nekivágva a viharos szélnek, a csapkodó hónak... mentek, mentek... egyenesen a nagy nőiruhaüzlet felé, amelynek kirakatában ma is ott ült... a legédesebb fiatalasszony a világon.

 

János és Annus belépett az üzletbe, fáradtan, átfázva. Lerázták magukról a havat, és elővették a két kis csomagot, amelyet újságpapírba csomagolva hoztak magukkal. A csillagos skatulyát és a sárga kék pamutvirágot. Az üzletben zajongva nyüzsgött a száz meg száz vásárló. János és Annus csak nehezen tudott előrefurakodni a tömegben. Senki se törődött velük. Mindenki ajándékot vásárolt, sietett, hangosan beszélt, tolongott. Majdnem elgázolták Jánost és Annust, úgyhogy félelmükben összefogóztak.

 

Végre észrevette őket egy finom, idősebb úr, az egyik segéd. Tréfálkozva kérdezte tőlük:

 

- Hová küszködtök, ti apró gyerekek, ebben a tolakodó tömegben?

 

Annus félénken felelt:

 

- Ajándékot hoztunk.

 

- Ajándékot? Kinek?

 

- Annak a kék szemű hölgynek, aki a kirakatban ül.

 

A segéd csodálkozó mosollyal nézett Annusra:

 

- Annak a viaszfigurának?

 

- Igen felelt Annus helyett János.

 

- Miért hoztatok neki ajándékot?

 

- Mert nagyon szeretjük. Szabad odaadni neki, amit hoztunk?

 

És Annus a kirakatra mutatott, amely száz meg száz villanylámpától ragyogott, és amelyben a többi figurák közt ott ült az ő szeretett kék szemű asszonyuk. Még soha nem volt olyan szép, mint ma. Ma tetőtől talpig fényes, tiszta arany ruhában volt. Arany virág volt a keblén. Arany fejdísz a hajában. Arany cipő a lábán. Komolyan nézett ki az utcára, a hópelyhes levegőbe, és a szeme kékebb volt, mint valaha.

 

Annus megkérdezte a segédet:

 

- Kérem szépen, bemehetünk hozzá a kirakatba?

 

- Hogyne mondta nevetve a segéd.

 

Még be is segítette a két apróságot a kirakatba, a viaszfigurák közé. Annus a kék szemű hölgy füléhez hajolt:

 

- Boldog Ünnepeket! Súgta neki.

 

- János a másik fülébe:

 

- Boldog ünnepeket!

 

Aztán mind a ketten letették ajándékaikat a hölgy arany cipős lábai elé. Aztán kíváncsi arccal néztek kék szemébe, hogy meg fog-e mozdulni, fog-e mosolyogni, és meg fogja-e köszönni az ajándékokat. Nézték, nézték. Vártak, türelmesen vártak. De a szép hölgy nem mozdult.

 

Mialatt lent a városban ez történt, azalatt fent, a város fölött, magasan fent a nagy felhő szélén álltak az aranyszárnyú angyalok, és néztek le gyönyörködve nézték a kivilágított várost, kis fénypontjainak millióival, felvillanó tűzbetűivel... A kisanya ott állt közöttük, de ő nem a piros tűzbetűket nézte, hanem azt a két kis pontot, az ő két gyerekét, Jánost és Annust ahogy a hosszú utcán az üzlet felé siettek a hóviharban. Két kis mozgó pont a hó nagy fehérségében...

 

A kisanya aggódva szólt:

 

- Jaj, szegény gyerekeim; ilyen csúnya hóviharban! Hova szaladnak? Miért nem maradtak otthon a jó meleg konyhában?

 

A többi angyalok is aggódva kezdték nézni a két kis pontot: Jánost és Annust. Aztán látták, hogy ajándékokat tesznek le a viaszhölgy lábai elé.

 

A kisanya ezt látva, sírva fakadt az örömtől, mert tudta, hogy azok az ajándékok neki szólnak. Sírva fordult a többi angyalhoz:

 

- Nézzétek, nézzétek! Kiáltott feléjük. A gyermekeim ajándékot vittek nekem! Ilyen viharban! Ó, jó kis gyermekeim!

 

Az egyik angyal szelíden kérdezte:

 

- Miért sír, Drágám?

 

- Kérem szépen... én... én... az örömtől sírok felelt a kisanya. Boldog vagyok.

 

Most már egyre több fényes angyal sétált oda a felhő szélére, s nézett a ragyogó városra. Mindenik látni akarta Jánost és Annust a kirakatban.

 

A kisanya hirtelen elmosolyodott a könnyei között.

 

- Ó, mennyire örülök mondta-, ha arra gondolok, hogy a minap boldogok voltak, mikor az a fából meg viaszból csinált hölgy rájuk mosolygott... és még mennyivel boldogabbak voltak. Mikor az a hölgy suttogni kezdett hozzájuk...

 

Egyre édesebben mosolygott, és a szeme tele lett boldog könnyekkel. Mosolyogva szólt a mellette álló angyalhoz:

 

- Kár, hogy az én jó kis gyerekeim nem láthatják most, hogy az anyjuk sír... sír... az örömtől...

 

És kíváncsian nézett le a felhőről a városba, várva, hogy most mi fog történni.

 

Azt látta, hogy János és Annus még mindig ott áll egymás mellett a kirakatban, és nézi a kék szemű hölgyet. Még mindig várta mind a kettő, hogy milyen választ kap tőlük az ajándékokra. Vártak, vártak... Egyszerre csak meglepetve fogta meg János Annus kezét.

 

- Nézd, nézd, könny van a szemében!

 

Rábámult a hölgyre. A hölgy a szép kék üvegszemeiben két könny csillogott. De nem volt szomorú a hölgy. Milyen furcsa! Boldogságtól csillogott a két könny. János csodálkozta szólt:

 

- Látod? Nézd a kékszemű... Sír!

 

Annus remegő hangon mondta:

 

- Én azt hiszem János nem ő sír, hanem mi sírunk. Megtörölték a szemüket, hogy jobban lássanak. Annus csodálkozva mondta:

 

- Igazad van, János. A kékszemű sír.

 

És most már azt is látták, hogy a hölgy nem a levegőbe bámul, mint eddig tette, hanem rájuk néz. És a két szemében a két könny úgy csillog, mint két kis szikrázó gyémánt.

 

Annus kis szíve összeszorult.

 

- Ne sírjon, kérem mondta szelíden suttogva a hölgynek.

 

A villanyfényes utcán még mindig fergetegben hullott a hó. A levegőben, mint a csillagok, szikráztak a hópelyhek. Karácsony estéje! Az ajándékokkal, csomagokkal megrakott férfiak, asszonyok, gyerekek szaladva mentek egyik utcából a másikba. Hangosan, boldogan, jókedvűen.

 

Annus suttogva mondta a kékszeműnek:

 

- Késő van, este van, kérem szépen ne haragudjon, de most már haza kell mennünk.

 

És hozzátette:

 

- Isten vele, édes.

 

Mikor fenn az égen, a felhő szélén a kisanya meghallotta, hogy Annus búcsúzik, ijedten ragadta meg a mellette álló angyal kezét:

 

- Jaj, nézze, nézze! Most mindjárt elmennek onnan a gyermekeim... a kirakatból! Úgy szeretnék... úgy szeretnék valami örömet szerezni nekik! De mit tehetek? Mit? Mit?

 

Az angyal nyugodtan mondta:

 

- Már szerzett nekik örömet, drágám. Nem volt elég, hogy látták az anyjuk boldog könnyeit?

 

- Nem volt elég! Nem elég! kiáltott a kisanya. Ők még kicsik, ők még nem értik, hogy mit jelent az! Többet érdemelnek! Sokkal többet!

 

Az angyal mosolyogva kérdezte:

 

- Hát maga mit adna most nekik?

 

- Mindenkinek egy csókot! felelt kisanya valami furcsa bánatos mosollyal.

 

Lenn a kirakatban halkan megismételte Annus a búcsúszót:

 

- Isten vele, édes.

 

- Isten vele, édes mondta ünnepélyesen a komoly kis János is, és mélyen meghajolt.

 

Már éppen el akartak indulni, mikor egyszerre csak azt látták, hogy a kék szemű hölgy lassan megmozdul... nagyon lassan. Megmozdult, lehajolt hozzájuk, és szelíden megcsókolta őket. Előbb Annust, aztán Jánost. Csodálatos, milyen bársonyosan meleg volt viasz arcának érintése. Az ajka forró volt. És rájuk nézett, és valami furcsa, bánatos kis mosollyal mosolygott rájuk.

 

Aztán lassan felemelkedett a felsőteste, és egy perc múlva már ismét úgy ült a helyén, egyenesen, mozdulatlanul, mint azelőtt. És megint kinézett az üvegen át, ki a levegőbe, mintha semmi se történt volna.

 

Fent az égben a boldog kisanya csak nézte, nézte mindezt... úgy figyelt, hogy alig mert lélegzetet venni.

 

Lent az üzletben ezt mondta az idősebb segéd egy másik segédnek:

 

- Ezt a kék szemű hölgyet a javítóműhelybe kell vinni. Úgy látszik valami elromlott benne. A múltkor a feje mozdult meg, most pedig lehajolt a felsőteste. Meg kell vizsgálni benne a drótokat és a szögeket...

 

János, Annus és a kék szemű hölgy egymásra mosolygott. Mind a hárman tudták, hogy ez nem így volt. Tele volt a szívük szeretettel s örömmel. János szíve is, Annus szíve is és akár hiszitek, akár nem a viaszból csinált hölgynek a szíve is. És még valakinek a szíve, ott fenn a magas felhők fölött.

 

Másnap reggel első dolga volt a két gyereknek szaladva elmenni a kirakat elé. De amikor odaértek, a kék szemű hölgy már nem volt ott. Elvitték a javítóműhelybe. Egy másik nő ült a helyén, bundában. Ennek barna szeme volt. Mereven nézett el a járókelők feje fölött, felfelé a levegőbe, mintha ő is várt volna valakit, aki repülőgépen érkezik. És ez a hölgy nem mosolygott utánuk, mikor elmentek. Tőle.

 

János és Annus még sok éjszakán keresztül suttogtak erről a csodálatos dologról, ami velük történt suttogtak az ágyban, elbújva a közös paplan alá, a sötétben. Ilyenkor néha sírtak egy kicsit, de legtöbbször mosolyogtak, mikor visszagondoltak erre az emlékre. De soha soha nem mondták el öreg Bori Borcsának, hogy milyen édes volt hozzájuk karácsonyestén a kékszemű, mert Bori Borcsa úgyse hitte volna el nekik. Öreg Bori Borcsa megint csak hitetlenül rázta volna a fejét s fejével együtt kis zöld kalapját és a kalappal együtt a kis zöld tollat. És azt mondta volna, hogy ez az egész dolog csak képzelődés, mert hiszen mindenki tudja, hogy a kék szemű hölgy fából és viaszból van csinálva, éppúgy, mint a többi bábu az üzletek kirakataiban. Ezt mondta volna az öreg Bori Borcsa, mert ő nem tudta, hogy fából csinált asszonyok is meg tudnak mozdulni igenis, igenis-, mosolyogni és sírni és lehajolni és csókot adni, ha az égben egy anya örömet akar szerezni gyerekeinek.

 

Így ez a különös és csodálatos eset az ő titkuk maradt: a kék szemű hölgyé, Jánosé és Annusé és az ő aranyszárnyú kisanyjuké.

 

 

Címkék:

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Rádiné Zsuzsa írta 9 órája a(z) Időjárás és ember kapcsolata – HUMÁNMETEOROLÓGIA fórumtémában:

NAGYON KÖNNYEN MEGFÁZHAT, HA NEM VIGYÁZ...

Rádiné Zsuzsa írta 9 órája a(z) IDÉZETEK fórumtémában:

Ámulj a létezés csodáján, és örvendezz, hogy megélheted! ...

Rádiné Zsuzsa írta 9 órája a(z) Wass Albert: ŐSZI DAL képhez:

Wass_albert_oszi_dal_2105504_8905_s

Elmentek már a madarak, a fecskék Csak mi...

Rádiné Zsuzsa 9 órája új képet töltött fel:

Wass_albert_oszi_dal_2105504_8905_s

Rádiné Zsuzsa írta 9 órája a(z) MAI NAPI KALENDÁRIUM fórumtémában:

SZEPTEMBER 19. EZEN A NAPON - Megszületett...

Miclausné Király Erzsébet 11 órája új blogbejegyzést írt: Tamási Áron: TÜNDÉRI KECSKE

Miclausné Király Erzsébet írta 11 órája a(z) SZÉP VERSEK fórumtémában:

Aranyosi Ervin: MERENGÉS... Gyönyörködöm a színes...

Rádiné Zsuzsa 11 órája új blogbejegyzést írt: TAMÁSI ÁRON - Kossuth-díjas magyar író

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu