Van nekünk egy piros gúnyás, zöld sapkás papagáj madarunk. Lórinak hívják.

Lóri nem piros gúnyájáról híres, mert olyan van

a vörösbegynek is, sem a zöld sipkájáról, mert csizike is éppen olyanban jár.

Az se nagy sor, hogy mikor éhes, akkor magyarul kéri az ennivalót:

- Ká-vét, ká-vét!

Ez pedig azért nem nagy sor, mert mikor a Lóri kávét kér, akkor a mátyásamadarunk is mindig megszólal. Megfenyegeti

Lórit:

- Lesz kapsz, lesz kapsz!

Hanem arról nevezetes jószág a Lóri, hogy ő volt tavaly nyáron az ötömösi csoda. Valahogy megszökött a háztól a gonosz

s elindult országot-világot látni. Valahol a hetedik határban fogták el, Ötömösön.

Csendes kis község ez az Ötömös a puszták ölében. Egy-két ezer ember, ha lakik benne: azok közül se látott papagájt soha tán a századik sem. Bizony csoda híre támadt ott a fogoly madárnak hamarosan.Ráfogták, hogy valami elvarázsolt tündér.

Nem is lehet más az olyan madár, amelyik bársonyruhában jár és beszélni is tud.

No, ahogy én a hírét hallottam az ötömösi csodának, mindjárt tudtam, micsoda szerzet az.Ki is kocsikáztam érte Ötömösre az első ráérős napon.

Takaros egy kis út volt biz az, majd félnap tartott. Keresztülmentünk egy féltucat falun, míg Ötömösre értünk. Úgy fekszenek a nagy városok körül az apró községek, mint tyúk körül a csirkék.

Kegyetlen hosszú utcán döcögtünk be a községbe, de az apró fehér házakból csak a sok Bodri kutya köszöntgetett bennünket. Ők házpásztorkodtak otthon, az emberek odakint dolgoztak a mezőkön. Aki otthon maradt, az is megtalálta a dolgát a ház körül, nem ért rá az utcán ácsingózni.

- Keressünk valami boltot - mondom a kocsisnak.

No, a boltot hamar megtaláltuk a cégérjéről. Egy szerecsen ember volt ráfestve, aki zsákot hurcolt a vállán és papagájttartott a kezében. Éppen olyant, mint a Lóri.

A boltos éppen kint állt az ajtóban, szedegette ki a leveleket a postaládikóból, mert az ő boltja egyúttal posta is volt.

- No, ez már csak tudós ember lehet - gondoltam magamban s megkérdeztem tőle: - hol láthatnám meg az ötömösi csodát?

- Tessék csak a községházára menni - nevette el magát. - Ott tartják a csodát a község költségén.

A községházát könnyű volt megtalálni. Cserepes teteje kevélyen nézett le a többi nádfödeles házikóra. Karcsú jegenyefák állottak előtte őrt. A kapuja fölé meg ki volt írva, hogy ez a ház sem nem Péteré, sem nem Pálé, hanem a községé. Arra való, hogy ami ügye-baja van a községnek, azt itt intézzék el azok az érdemes emberek, akiket erre a végre választott a

község.

A kapufélfának támaszkodva pipázgatott egy nagy bajuszú magyar. Szép, zsinóros gúnya volt rajta.

- Valami hivatalos emberrel szeretnék beszélni - mondtam neki.

- Az vagyok én - mondá ő -, hivatalos ember.

- A bíró úr?

- A bíró úr.

- Az ötömösi csodát szeretném látni.

- Jaj - azt mondja a hivatalos ember - én csak kisbíró vagyok ám. Ilyen nagy fába én nem vághatom a fejszém.

Hát ez igaz is, mert a kisbíró csak szolgája a községnek, akármilyen nagy bajusza is van. Ehol ni, milyen alázatosan köszönti ezt az öreges embert, aki bekocog a községháza kapujába! Bizonyosan ez lesz a bíró!

- Nem én, hallja! - mondja az öreges ember - én csak esküdt vagyok. Én csak tanáccsal szolgálok a bírónak egynehányad magammal. Ő a község feje, ő vele beszéljen az úr.

Az is megtörtént valahára. Szép szál magyar ember volt a bíró. Éppen igazságot szolgáltatott valami tyúkpörben.

Ahogy elmondtam neki, mi járatban vagyok, mindjárt kinyitotta a tanácsszoba ajtaját. Ott gubbasztott szegény Lóri az

asztalon s mindjárt rám kiáltott:

- Ká-vét, ká-vét!

Négy nap óta csupa legyet evett szegény pára.

- Ahogy szegénységünktől telik - mentegetődzött a bíró.

Hanem ahogy hozni akarom a madarat, megállít az én bíróm:

- Várjunk csak, uram. Nem azé a madár, aki elszalasztja, hanem aki megfogja. Szeretnék én e felől szót érteni a jegyző úrral.

- Nini - mondom -, hát nem a bíró úr a község feje?

- Az én vagyok uram, hanem a község esze a jegyző. Olyan okos, hogy még az adókönyvben is el tud igazodni. Ő hozzá fordulunk minden ügyünkben-bajunkban.

Szerencse, hogy a községi jegyző csakugyan nagyon okos ember volt. Nagy íráscsomók közül gubódzott ki, mikor bementünk

hozzá.

Ahogy elmesélem neki, ki vagyok, miért jöttem, nevetve fordult a bíróhoz:

-Oda kell adni a Lórit, bíró uram. Nem ér az semmit, ha szerecsent nem tudunk hozzá fogni.

Így lett az ötömösi csodából magint papagáj madár.