Egerek mezejének azt a tájat hívják, ahol a Berettyó a bihari hegyek közül kiszalad az Alföldre. Áldott búzatermő föld az, csak fölszántani nehéz. Lépten-nyomon porladó csontokba, rozsdás vasakba, törött páncéldarabokba akadozik az eke.

- Nagy temető lehetett itt valaha - emeli meg ilyenkor a kalapját a szántóvető ember.

Nagy volt biz az: egy egész nemzet temetkezett bele valamikor. Mégpedig vitéz és hatalmas nemzet: nyilazó besenyőké.

A besenyő nép atyafi volt a magyarral, de nagyon rossz atyafi. Csak a nyelve volt rokon a két népnek, a lelke nem. A magyar már akkor templomot épített az Istennek, házat magának, s hazájának hívta a földet, mely kenyeret adott neki.

A besenyőnek nem volt hazája, kóbor nép volt, sátor alatt élt, mezítelen kard képében imádta az Istent. Nevét rettegte minden szomszédja, mert a besenyő szilaj volt, mint a pusztai farkas, ravasz, mint a róka, gyors, mint a sólyom.

Utoljára László király idejében látogatták meg a magyar földet a besenyő atyafiak. Véres arcú hírnök lihegve jelentette érkezésüket a királynak.

- Ha Isten velünk, ki ellenünk? - öltötte fel páncélját nyugodtan a szent király, és összekürtöltette fegyvereseit.

Mire Várad alá értek a magyarok, akkorra a martalóc had fölprédálta Erdélyt, s már a bihari hegyeken gyújtogatta az erdőket. A föld népe jajveszékelve bujdokolt a vad harcosok elől, és térden állva könyörgött László királynak:

- Fordulj vissza, urunk királyunk! Csekély erőddel a halál torkába igyekszel. A besenyők annyian vannak, mint a sáskák.

- Ha Isten velünk, ki ellenünk? - kérdezte megint a szent király, s elszántan vezette kis seregét a Berettyó völgyéig.

Éppen napszállat idején értek oda, s a király át akart úsztatni a folyócskán, mikor a keresztszegi monostorban megcsendült az esti harangszó. A király leszökkent paripájáról, és példát mutatva vitézeinek, könyörögve emelte fel szemeit az égre.

- Urunk, Istenünk, te vagy a mi kardunk, te vagy a mi kelevézünk!

Abban a pillanatban olyan rémületes üvöltés verte fel a napszállat csendjét, hogy maga László király is riadtan kapott hatalmas csatabárdjához. Az imádságban megriasztott sereg pedig ijedten rebegte:

- A besenyők!

Hirtelen körös-körül kigyulladtak az erdők, és vérvörös világot vetettek a besenyő csordára, amely lopva kerítette be a magyarokat. Tenger sokan voltak, szinte hajladozott alattuk a föld, s nyers kacagásukat borzalom volt hallgatni.

A besenyő vitéznek könnyű volt ráismerni a magyarok közt a királyra. Kimagaslott egy fejjel minden katonája közül.

- Azt üzeni neked az én királyom, hogy rakd a lábához fegyveredet! - mondta gőgösen a besenyő.

Szent László pedig megsuhogtatta fél kézzel rettenetes csatabárdját, és mosolyogva felelt:

- Azt üzenem a te királyodnak, hogy ha olyan nagyon szeretné a fegyveremet, vegye el.

Ebben a percben egy egérke szaladt végig a király bíborköntösén, s apró lábaival fölkúszva a csatabárdra, megtelepedett annak a hegyében.

- Rossz jel! - súgtak össze László vitézei, de a király megint csak azzal feddte meg őket:

- Ha Isten velünk, ki ellenünk?

- Az Isten messzebb van ám, mint az egerek - nevetett csúfondárosan a besenyő, s visszament az üzenettel a többiekhez.

Azoknak azonban semmi kedvük se volt elmenni a magyar király híres csatabárdjáért, azt gondolták, hogy ráérnek arra reggel is. Addig a magyarok meg nem szökhetnek, ha csak szárnyuk nincsen. Akkor pedig egy szálig lenyilazhatják őket, mint a verebet.

A magyarok is érezték, hogy a halál árnyékában vannak. El is szánták már rá magukat, csak a király parancsát várták. Akkor aztán neki a besenyő tengernek, ahol legsűrűbb!

László király azonban mintha megfelejtette volna a veszedelmet. Végighevert a fűben, és kedvtelve simogatta az egerecskét. Örült neki, hogy olyan hamar hozzáédesedett. Olyan otthon érezte magát a király tenyerében, akár a fészkében. Még cincogott is, mintha csak a cimboráit hívogatná.

A vezérek csudálkozva nézték a játszadozó királyt, végre a fehér hajú Bese nádor odaállt elébe:

- A besenyők elcsendesedtek, királyom. Csak az őrök virrasztanak a tábortüzeknél. Hátha keresztülvághatnánk magunkat!

- Nincs még itt a mi óránk - nézett fel a király a csillagos égre, s azzal kieresztette tenyeréből az egerecskét.

A kis állat cincogva tűnt el a fűben, de kisvártatva megint előkerült, mégpedig másodmagával. Körös-körül futkosták a királyt, mintha csak biztatni akarták volna, aztán nekivágtak a tücsökmuzsikától hangos mezőnek.

Bese nádor nemsokára megint odaállt a király elé. Engedelmet kért tőle, hogy közelebb lopódzhasson a besenyőkhöz. Meg akarta lesni, mit terveznek.

- Eredj! - intett neki a király.

A nádor meg is indult, de alig ment néhány dárdahajításnyira, ijedten fordult vissza.

- Uram király, úgy nyüzsög a mezőn az egér, hogy nem lehet tőlük járni. Mintha lába nőtt volna minden göröngynek.

Csakugyan úgy látszott a csillagok világánál, mintha megindult volna az egész mező, s millió apró láb tipegése nyomta el a tücsökszót.

- Ha Isten velünk, ki ellenünk? - emelte ég felé kezét a király, aztán paripájára szökött, és hadirendbe állította vitézeit. - Most már aztán kard ki, kard!

Kezdett már bukdácsolni a hajnal az ég ablakán, mikor a kürtök megharsantak, és a magyarok nekivágtak az ellennek.

- Fegyverre, fegyverre! - rikoltoztak a besenyő őrök.

Abban a percben talpon volt az egész tábor. Minden besenyő vitéz előkapta a feje alól a nyílfegyverét, s mind megriadtan dobta el magától.

- Hova lett a nyilamnak a húrja?

Hiába kapkodtak fűhöz-fához: az egész besenyőtáborban nem volt egy nyíl, amelyikkel lőni lehetett volna. Egytől egyig valamennyinek a húrját elrágták a mezei egerek.

Nyíl nélkül a besenyő nem tudott harcolni. Akinek volt is más fegyvere, elhajította rémületében, és futott, amerre látott. A megdöbbenés elvette az eszüket, és belekergette őket a magyar fegyverekbe.

Mire a nap fölkelt, akkorra csak volt a besenyő nemzet. Akik kegyelemre megadták magukat, azokat László király a Mátra völgyeiben telepítette le. Ott aztán elvegyültek a magyarságban, mint esőcseppek a tengerben.

Híre-neve se maradt a besenyő nemzetnek. Hanem temetőhelyüket ma is Egerek mezejének hívja a nép.