Ülök az erdő szélében, tördösöm a tar gallyat reggeli szalonnasütéshez, és gyújtónak előveszem a ma egyheti újságot, amit olvasatlan hurcolászok a zsebemben, mióta a városból kijöttem. Belenézek, mielőtt a tűzhalálnak átadnám, és azt látom meg benne először, hogy megint leszállítják a fizetésünket.

- Ördög bújjon belétek - gyűröm össze az újságot. Szívből mondom, de elég nyugodtan. Tudniillik én most regényírással foglalkozom, s ebben a minőségemben azt teszem Dioklecián császárral, amit akarok. Ha leszállítják a fizetésemet, akkor fölemeltetem a császárral az adót és kvittek leszünk. Nem lehet velem olyan könnyen elbánni, ahogy a pénzügyi táltosok gondolják. Ha megharagítanak, mindnyájuknak a fejét leüttetem a prokonzullal.

Köd van, nyirkos a fa, nem akar tüzet fogni, de még a papír parazsa is elhervad. Átguggolok a másik oldalra, hátha onnan jobb fújás esik rajta. Mire megfordulok, egy mezítlábas, rongyos kis öregember ül a helyemen, a százéves  nyárfatörzsön, amit a múlt heti szél kicsavart.

- Fölkelt-e már az erdész úr? - kérdi bizodalmasan.

Nem szolgálhatok vele. Mikor én kijöttem a házból, akkor még csak a nap kelt föl.

- Ejnye, ejnye - fohászkodott öregapó -, pedig borzasztó köllene neköm az erdész úr.

Már csak megkérdezem, mi az a borzasztóság.

- Az este agyonlűtte a kutyámat. Úgy hívták: Holvagy. Hát nem mondom, ott volt, ahol nem köllött volna, mert a fácánokat lepködte.

- Hát akkor megkapta, amit keresett - vallok szolidaritást a gazdámmal. - Mért nem tartotta kend megkötve?

- Nono, nem panaszképp mondom - magyarázza az öreg, s előveszi pipáját. - Csak az a baj, hogy most neköm be köll mönnöm a városba, oszt magános embör vagyok, kire hagyom a házat?

- Hát bezárja kend az ajtót.

- No lássa, kéröm szépen, éppen ez az, hogy nincs ajtó a házon. Tudja, én kilakoltatott embör vagyok, mert nem birtam mögfizetni az árendát. Levötte az ajtót a végrehajtó mög a röndér.

Szemmel látható diadal ragyog az öregember szemében. Lesi, hogy mit mondhatok erre.

- Hát ez baj - mondom, mert nem mondhatok mást.

- No igaz-e, hogy baj? De addég, még a Holvagy mögvolt, nem volt baj, mert az megőrzötte az ajtótlan házat. De most mán, hogy nincs kutya, ki ugat helyötte, mikor én nem vagyok helyben? Ezt akarom mögkérdezni az erdész úrtól.

Az én tüzem se szól, az ő pipája se. Valami megakadt a torkán. Előveszi a pipaszurkálót. Régi divatú rézdrót, kacskaringós hurkos feje van. A régi drótosok csináltak ilyent. Az Isten tudja, azok kitől tanulták, a bronzkori dísztűknek volt ilyen cifrájuk.

Mondom is az öregnek, hogy ilyen pipaszurkálót sem csinálnak mostanában.

- Dehogynem - nézi kedvtelve -, ezt a múlt őszönte csinálta az aranymíves.

- Aranyműves?

- Hát. Szőlőnek fordítottam az ősszel egy kis parlagot, oszt abbúl vetette föl az ásó.

- Ezt?

- Dehogy. Az szép sárga vót, valódi réz, de vadonatúj. No, mondok, ez jó lösz neköm. Igön gangoskodtam is vele, még a városban is. Oszt hogy az aranymíves kint állt a boltajtóban, möglátta, aszonta, adjam neki, ád érte újat. De mondok, az is ki lögyön cifrítva. Aszonta, ki lössz. Hát ehen-e, az az. Nagyon fájin úriembör vót, még cigarettlivel is mögkínált.

Én beálltam még fáinabb úriembernek, egy bőrszivar feláldozásával. Igaz, hogy az is kiszaladt a számon:

- Az ördög bújjék kendbe.

Ezt nem szívből mondtam, csak keserűségből. Az öreg pedig még csak el sem keseredett tőle.

- A családban marad, kéröm - mosolyodott rám barátságosan -, nem tösz kárt bennem. Ördög Györgynek hívnak engömet.

- No, akkor kend nagyon bolond ördög - loboltam mérgesen a tüzet -, mert odaadta az aranyat a rézért.

Ördög Györgynek kimeredt a szeme.

- Jaj, tekintetös úr, akkor alighanem aranybul való volt az a lapáttisztító is, akit a galambok közé vágtam, hogy szét ne kaparják azt a rossz gaztetőt. Mert azt is együtt vetötte ki az ásó a pipaszurkálóval, oszt az is igön fémlött, mög nehéz vót.

- Megtalálná-e kend még?

- Löhetségös.

- No, hamar járjon kend. Két pulira valót adok érte, ha meglesz. De még a früstökömet is megfelezem kenddel.

(...)

Ördög György itt csörög már a leszáradt sombokrok közt. Kelletlenül húzza maga után a botját, és az arca olyan, mint aki augusztus végén somot evett.

- No, öreg?

- Nincsen, kéröm - rázza a fejét -, pedig mind széttúrtam érte a tetőt. De hát hiába keresi azt az embör, amire az ördög ráül.

No, ha nincs, akkor nincs puli se. De legalább a szalonnámon megosztozunk, ha egy kis erőre tudjuk kapatni a tüzet. Megszórom száraz nyárfagallyal, attól lobban egyet, aztán olyan sűrűn köpi a füstöt, hogy egymást se látjuk tőle.

- Látja, ez is az ördög munkája - köhécsel Ördög György. - A füst. Van errül magának tudománya?

- Errül nincs.

- Csudálom. Mert az még a Nóvé idejébül való. Akit a vízözön kiöntött az árendábul.

- Noé volt az, bátya.

- Hát, mögengödöm, hogy az volt, el is mondhatom, hogy tötte csúffá az ördög.

- Hallgatom.

- Hát tudja, még a Noé oda volt bárkát csinálni, addig az ördög mindég ott tüsténködött az asszony körül, Hogy így az a Noé mög úgy az a Noé, mért nem meri az mögmondani a hitös feleségének, hun jár. Azért incsölködött így az asszonnyal, mert gondolta, hogy gazt vet közéjük, majd ühozzá édösödik. Az asszony aztán csakugyan fogtomra is vötte a Noét, de az nem mondhatott sömmit, mert az Isten tilalmazta neki. Erre kapja magát az asszony, kimén az ura után az erdőbe, de az Isten olyan ködöt eresztött, hogy sömmi se látszott az égvilágon. Erre eljajdítja magát az asszony, hogy átkozott lögyön az a fa, akit Noé kalapál, hadd löhessen hallani, hun lappang. Hát attul fogva kopog a fejsze a fán, mert azelőtt csak úgy járt benne, mint a vízben, hang nélkül. No, így aztán mög is találta az asszony a Noét, mindgyárt mög is békült rá, hogy nem kutyanyomban tanálta, mán rakta is a tüzet, hogy majd egy kis bort forral neki. De gyün ám az ördög, kérdi, hogy "mire végzöd Noé?" Hogy Noé nem adott választot mögharagudott az ördög, beleköpött a tűzbe - hát azóta van a tűznek füstje, mert azelőtt ennek híre sem volt.

Lobog már a tűz, lehet faragni a nyársat. Csak ezt a pótördögöt még besorozzuk a többi közé. Ez a leggonoszabb köztük, hiszen egyebet sem csinál mostanában, csak a magyar ember tüzibe köpköd.