Csapzott szőke hajával, bánatos kék szemével itt látom magam előtt Selyem Jánoskát, ahogy a nevét leírom. És fáj a szívem, ahogy suttogja a sírásra görbült puha szájacskája:

- Tamás, ne haragudj rám!

Igazság szerint nem is volt semmi okom Jánoskára haragudni. Soha meg nem bántott egy tekintettel se. Mást se, nemhogy engem. Olyan volt mindenkihez, mint a lágy kenyér. Szerette is mindenki, csak én nem. Mindig elfutott a méreg, mikor a tanító úr azt mondta:

- Fiúk, Selyem Jánoskáról vegyetek példát!

"Miért Selyem Jánoskáról? - hányta ilyenkor a hab a lelkemet. - Hát mivel különb ember ő énnálam? Ő is mindenből egyes, én is az vagyok. Neki is szűcsmester az apja, nekem is. Csakhogy az övé szegény szűcsmester, az enyém meg gazdag szűcsmester. Ő gyáva, mint a nyúl, én bátor vagyok, mint az oroszlán."

Úgy is néztem szegény Jánoskára mindig, mint valami haragos oroszlán. Ő meg félve nézett rám, mint valami ártatlan nyúl.

- Tamás, ne haragudj rám! - mindig ezt mondta a búzavirágszín szemével. Biz én pedig nyilván még most is haragudnám rá, ha egyszer a sárkány össze nem barátkoztat bennünket. Nem kell megijedni, nem volt ennek a sárkánynak hét feje, csak egy, az is papírból. Nem is fújta ez dühösen a tüzet valami sötét barlang fenekén, hanem úszkált szép szelíden a levegőégben. Nem is kellett ezt láncra verni valami híres mesebeli hősnek: elég volt neki egy szál vékony zsineg, annál fogva is úgy jött utánam, mint a kezes bárány.

Az volt éppen a baj, hogy csak kezes bárány volt a sárkányom. Én azt szerettem volna, hogy sasmadár legyen. Ritka szép jószág volt, hosszú farkú, kerek fejű, még szeme is volt neki piros papirosból. Nem ért az semmit, ha a zsinegje kurta volt.

- Csak lent, csak lent, csak lent! - egyre azt csörögte a papírfarka, míg piros szeme vágyakozva nézett fel a magasba, hol vígan legelgettek a többi fiúk sárkányai.

Én meg sóhajtottam nagyokat, de ez csak nem vitte följebb a sárkányt. "No, majd viszi a vontatás!" - gondoltam magamban.

Ravasz mesterség az a vontatás. Abból áll, hogy az egyik gyerek fölébe kerül a maga sárkányá­val a másikénak, nagyot ránt rajta, beleakaszkodik a zsinegébe, s odavontatja magához a zsákmányt. Vontattam volna én is, ha lett volna mit. De hogy kerüljek én az én bukdácsoló jószágommal azok fölé a kevély sárkányok fölé?

Szerencsére megláttam, hogy az utca végében Selyem Jánoska is sárkánnyal vesződik. A sárkány is oly gyámoltalan volt, mint a gazdája. Toldott-foldott vastag papír a feje, papsajt nehezék a farkában.

Hanem zsinegje volt neki szép hosszú, s az kellett nekem éppen. Ahogy nekilendült egy kicsit a nehéz fejű sárkány, rohantam elő az enyimmel, mint a nyíl, s úgy lerántottam, hogy Jánoska csak akkor kapott észbe, mikor már hozzá is kötöztem a zsinegjét a magaméhoz.

- Ne vedd el, Tamás, az Isten áldjon meg! Látod, én sose bántom a más játékát!

- Nem ám, mert gyáva vagy!

Szegény Selyem Jánoska még akkor is a szemét törölgette, mikor én már a harmadik utcán szaladtam. Vitt magával a sárkány. Úgy csattogott most már szabad röptében, mint valami szilaj sasmadár.

- Csak fel, csak fel, csak fel!

Le is szedtem minden sárkányt, amit a falu felett észrevettem, s annak a zsinegével mind az enyémet hosszabbítottam. Már a falu tornyát is meghaladta a sárkányom, mikorra kibújt a hold a nyárfák mögül, és eltátotta a száját:

- Nini, ezután két holdvilág lesz az égen?

Az én sárkányom pedig megállt egy pillanatra, s olyanfélét gondolhatott magában:

"Ejnye, az volna ám még a szép, ha ezt az ezüstsárkányt is le tudnám vontatni!"

Azzal fölkapta a fejét, nagyot rántott a karomon, sürr, elszakadt a zsineg! Lengett, forgott, kóválygott a sárkány, s úgy bukott le fejjel, hogy majd meghasadt érte a szívem. Szentül hittem, hogy beleesett a holdvilágba. Dehogy esett pedig, dehogy! Reggel, hogy kinyitom a könnyes szemem, ott zörög a sárkány az ablak kallantyújára akasztva. Fél szeme ott maradt ugyan a holdban, de annál barátságosabban hunyorgott a másikkal:

- Ugye hogy ármányos teremtés vagyok én, kis gazdám?

Ahogy kiszaladok, látom ám, hogy Selyem Janika ott kucorog a sárkány mellett a porban.

- Visszahoztam a sárkányod - azt mondja -, ott esett le a mi udvarunkon, éppen az ól tetején.

Nagyon megszégyelltem magam, s kantárjánál fogva ráhúztam a sárkányt a Janika karjára.

- Legyen a tied - mondtam lesütött szemmel -, hiszen a zsinegje úgyis a tied volt.

Akkor értettem meg, hogy mivel különb ember ő énnálam.