Kép:Thököly Imre erdélyi fejedelem

Csikalónak hívták, híre-neve máig fönnmaradt a szegedi cigánysoron.

Mert szegedi cigány volt Csikaló, azt beszéli róla az aranyszájú monda. Szép békességben éldegélt kidőlt-bedőlt viskójában a város szélén. Igen jámbor ember volt, világéletében nem hadakozott mással, csak a szúnyogokkal, azokkal is csak akkor, mikor esténként nagy rajokban fölgomolyogtak a tiszai nádasokból. Akkor is csak úgy, hogy mikor elunta a zenebonájukat, akkor elővette a hegedűt.

- No, nézzsük, melyikünké a sebb muzsika - húzta végig a lószőrt juhbélen.

Mire harmadszor húzta végig, akkorra már hetedhét ház ellen zümmögtek a szúnyogok. Arra aztán Csikaló sietett letenni a hegedűjét.

- Tudtam, hogy ettől kihull a fogatok - vigyorgott utánuk a szúnyog-muzsikásoknak

Tisztában volt vele maga is a jámbor, hogy nem hegedűre termett, azért nem is sokat nyeggette a szárazfát. Egész nap ott sütkérezett a fűben; ha megéhezett, leszaladt a Tiszára cigányhalért - annyi volt még akkor abban a hal, hogy kalappal lehetett fogni.

Annyit incselkedtek a cigánnyal tutyimutyisága miatt az atyafiai, hogy egyszer kapta magát Csikaló, hóna alá szorította a hegedűjét, és úgy hátat fordított a cigánysornak, hogy még a sátorponyvától se búcsúzott el.

Hetekig-havakig bolygott a világban, míg egyszer valahol portyázó kurucokkal találkozott össze. Nagyon megtetszettek neki a zöld atillás, sárga csizmás nyalka leventék, azok is kedvüket találták a figurás cigányban, vitték is mindjárt a táborba a fejedelem elé.

Csikalónak egyszerre tüzelni kezdte a félsz-láng a bokáját, hogy a hatalmas kuruc királyt meglátta. Ez pedig nevetve ütött a vállára a reszkető cigánynak:

- Hol termettél, te rezgő nyárfa?

- Szaladjváron sülettem, naccságos fejedelem - pislogott sebesen Csikaló.

- Hát akkor mi szándékban jársz itt? - mosolyodott el Thököly.

- Be akarok állni kurucsnak - kezdett bátorkodni Csikaló. - Úgy érzsem, engem azs Isten is katonának teremtett.

- No, majd megválik, fiam - mondta barátságosan a fejedelem, s kiadta a parancsolatot, hogy ültessék lóra a cigányt.

- Jaj, én csak gyalog kurucs seretnék lenni - jajveszékelt Csikaló. - Nem sívelem azs olyan állatot, amelyik elül harap, hátul rúg.

A fejedelem egyre jobban mulatott a cigányon. Azt mondta neki, legalább muzsikáljon egyet.

- Jaj, akkor inkább lóra ilek - gondolta Csikaló, de azért engedelmesen előkapta a hegedűt, és elkezdte ríkatni. De alig fogott bele, a fejedelem megint elnevette magát, hanem most már bosszúsan.

- Hát akkor inkább csak gyalog kuruc légy, Csikaló. Hanem ha még egyszer megtudom rólad, hogy hozzányúlsz ahhoz az ijesztgető hegedűdhöz, akkor lehúzatom rólad a zöld atillát.

Csikaló állt, mint a cövek, de a szívébe hirtelen beleütött a fájás. És mikor egy óra múlva deli kuruc vitéznek öltözve a ládája fenekére rejtette a hegedűjét, úgy kopogott rajta a könnye, mint a záporeső.

- Hej, hegedű, hegedű, akit én soha meg nem becsültelek, vagy veslek én téged a kezsembe többet, vagy se!

Bizony, többet vette pedig, mint azelőtt. Derék vitéz lett belőle, a lóval is megbarátkozott, a kardot is tudta forgatni, de mentül jobban beletanulta magát a katonaéletbe, annál jobban fájt a szíve az eltiltott hegedűért.

De azért beletelt vagy fél esztendő, míg elő merte venni.

Szép holdas éjszaka volt, valahol a Vág mentén táboroztak, tücsökszót hordott a szél a rónák felől, a fülemülék csattogtak a cserjék bogán, mikor a cigány legelőször megszegte a fejedelem parancsát. Halkan előszedte a hegedűt, a sötétben lecsókolta róla a port, aztán a szívére szorítva, keresztüllopódzott vele az alvó őrszemeken.

- Drágám, gyenyerím - gügyögött neki, mint a gyermeknek, s messze ellopódzva, valahol bent az erdő mélyén sírva, nevetve, elkezdett muzsikálni. A tücskök is elhallgattak, a fülemülék is elhallgattak már, s ő még mindig cincogott. S mikor a fülemülék újra megszólaltak, a cigány hajnalszürkülésén újra visszalopódzott a táborba.

S attól fogva, akármerre jártak, Csikaló mindig kiszökött a kurucok közül, valahányszor szerit ejthette. Nádasok közt, erdők mélyén, sziklák közé bújva, mohos váromladékokon ki-kimulatta magát a hegedűjével. S ezt olyan ügyesen csinálta, hogy sose gyanakodott rá senki.

A fejedelem azonban, mikor egyszer megint a szeme elé került a cigány, rákiáltott:

- Hé, Csikaló, megvan-e még a hegedűd?

- Régen szalonnát pirítottam én már annál - füllentette egy kicsit szomorúan és egy kicsit ijedten a cigány.

- No, azt okosan tetted - ment tovább a fejedelem.

Akkoriban valahol a Mátra körül jártak, ott is érte őket az éjszaka. Nemsokára kigyulladtak az őrtüzek, ki is aludtak nemsokára. Híre se volt azon a tájon ellenségnek nem volt mitől tartani, nyugodtan adhatta át magát mély álomnak a fáradt hadi nép.

Mikor a fejedelem sátrában is kialudt a mécses, Csikaló fogta a hegedűjét, lábujjhegyen végigosont az alvó katonák közt, és lehajtott fővel ballagott az erdők felé. Ezen az éjszakán különös gyöngédséggel szorította magához a hegedűt.

- Eltagadtalak, eltagadtalak - simogatta bocsánatkérőn, s már előhúzta a vonót is, mikor hirtelen elsötétedett a feje fölött a holdvilág.

Meglepetve tekintett föl a tiszta, csillagos égre. Sűrű fekete felhő úszott a feje fölött, de furcsa felhő volt az nagyon, mert a suhogását is lehetett hallani. Aztán második, harmadik felhő is jött az erdő felől, s az utolsó már meg is szólalt. Azt mondta:

- Kár, kár!

- Nini, hiszen ezsek varjak! - kapott észbe a cigány. Márpedig a varjak nem szoktak éjszaka röpködni. Különösen seregestül. Ezeket az erdők mélyén álmukból verhették föl!

- Talpra husárok! Hátunkon azs ellenség! - kiáltott torkaszakadtából Csikaló, ahogy visszaszaladt a táborba.

De bizony a huszárok aludtak mind a két fülükre. Olyan biztonságban érezték magukat, mint az anyjuk ölében. Még a fejedelem sátrai előtt is horkoltak a strázsák. Nem vették észre, mikor Csikaló fölemelte a sátor ponyváját, és elfojtott hangon bekiáltott:

- Naccságos fejedelem, jönnek a labancsok!

Meg se moccant a fejedelem se.

- No dádé, soruls most, mint ürge a lukba - kapott a fejéhez mind a két kezével a cigány, és kiejtette hóna alól a hegedűt. De föl is kapta mindjárt, s a másik pillanatban már zokogott, jajgatott, harsogott az éjszakában a bujdosó kurucok éneke:

Édes hazám, Magyarország,

De szomorú a te orcád,

Könnyel sózod a kenyered,

Nehéz átok lakik veled...

A cigánynak égett a szeme, reszkettek az ujjai, s a húrok csodálatos rezgése egyszerre talpra riasztotta az egész tábort. Mire felkészültek, a labancok előbukkantak az erdőből, s félóra múlva véres fejjel szaladtak vissza. Már aki menekülhetett. Nagyobb részük foglyul esett vezérestül.

Éppen jó reggelt integetett a hajnal szép piros kendője az ég ablakán, mikor a kuruc király az egész tábor szeme láttára megölelte a cigányt.

- Derék hegedűsöm - mondta neki -, el nem hagylak halálos holtomig.

Nem is hagyta el. Az írás följegyezte, hogy halálig együtt ették a bujdosók kenyerét.