Szép nagy, tágas tornác ez a mienk, ha a bodor babát férjhez adjuk a pléhhuszárhoz, bizonyosan itt tartjuk a lakodalmát. Amúgy is szellős, napos, mindenképpen nagyon barátságos: azért szeretnek a fecskék is itt hűsölni ebéd után.

Én meg éppen azért szeretek a tornácon nézelődni, mert a fecskék idejárnak. Ők az én kis postásaim, ők hoznak meg nekem mindenféle hírt a nagy világból; bizony meg is becsülöm őket. Nyílik-e már a hársfavirág? Tud-e már új nótát a szúnyog? Fodorodik-e a mályvarózsa levele? Mit álmodott a bagoly az éjszaka? Mit dolgoznak a méhecskék? Haragszik-e még a szarkagábor a káposztapillére? Mit láttak, hallottak röptükben, szálltukban, világot jártukban? Mind elcsicsergik azt nekem az én kis hírhozóim, mind leírom én azt, amit ők elcsicseregnek: így terem a mese.

Ehol, most is valami jeles újságot hozhatott ez a füstös, látom a szeme csillogásáról, alig várja, hogy elmondhassa. De már ezt csak meghallgatom!

Fogom a széket, ülök a sarokba, s mondom a fecskének:

- Kezdhedd már, csicseri, mondhadd már, figyeri!

Kezdené ám a jámbor, ha oda nem ugrana elejbem haragos Pannika. Mondaná ám az istenadta, ha szóhoz juthatna haragos Pannikától, haragos Pannikának kereplő szavától:

- Jaj, apuka, apuka, csak mindent olyant csinálsz te, amit nem kellene! Mit csináltál már megint, te apuka? Jaj, jaj, apuka, csak sose nézed meg, hogy hova ülsz?

Pergett a nyelve, sergett a lába, csörgette a kulcsait - de már ennek fele se tréfa. Olyan ijedten ugrottam föl, hogy a széket is elrántottam magammal.

- Jaj, apuka, apuka, mennyi kárt csinálsz a te kis lányodnak! Beleülsz a mézesboltnak a kellős közepibe, mind elijeszted a vevőket azzal a te kajla bajuszoddal. Fölfordítod a széket, összetöröd a mézesüvegeket. Estélig se győzöm összeszedni az üvegcserepet.

- Gyönge fodormentám, ne haragudj, nézz rám - békítem kérő szóval Pannikát -, hiszen nem tudtam én, hogy itt mézesbolt van.

Azzal fogom a széket, viszem a másik sarokba, hát úgy csapta ám össze Pannika a csöpp két tenyerét, hogy menten elrepült ijedtében az én hírmondó fecském.

- Már meg a kenyeresboltnak nem hagysz békét, apuka? Igazán nem tudom, mi keresnivalód van neked ott. Nem látod ott azt a sok kalácscipót, friss perecet, ropogós kiflit?

Nem láttam én ott egy verébnek való morzsát sem, hanem azért nagy engedelmesen elballagtam a harmadik sarokba. De ott még le se tehettem a széket, mikor már úgy szaladt nékem Pannika, mint valami mérges pulyka.

- Hiszen csak üsd le a polcról azokat a drága jó befőtteket. Úgy, úgy, csak rúgd fel azt a szamócás kosarat.

Nagyon megszégyelltem magam, hogy majd kárt tettem a csemegésboltban. Olyan alázatosan sompolyogtam el az utolsó sarokba, hogy a cirmos macskánk a vállamra ugrott a párkányról; bizonyosan azt gondolta, egér vagyok. Bezzeg nem sajnált ez a kőszívű Pannika. Csípőjére rakta a kezét, elpittyesztette a száját, s úgy nézett rám, mint a vasvilla.

- No még csak ez hibázott, hogy betelepedjél a cukrászboltba címernek. Majd ad neked anyuka, csak bekeverd a ruhádat azzal a csokoládétortával. Nézze meg az ember az ilyen apukát, aki mindig ott lábatlankodik, ahol nem kellene!

- Eszem a csöpp szádat, ne bántsd apukádat - kérleltem szépen Pannikát -, hiszen jut tán egy tenyérnyi hely nekem is ezen a nagy tornácon.

Pannika haragosan pattogott.

- Itt nincs semmi tornác. Ez véges-végig csupa bolt, itt csak a vevőnek van keresete.

- Ez már aztán helyre beszéd. Mért nem mondtad már az elébb?

Azzal elhajítok tintát, tollat, papirost - nem írok én mesét most. Hol van az erszényem? Teszem a zsebembe. Hol az a nagy kendő? Vetem a vállamra. Hol az a kis kosár? Veszem a karomra. Gyere csak, napernyő, gyerünk a piacra, véges-végig a boltba.

- Isten, jó napot adjon, mézesboltos kisasszony!

- Adjon isten, fogadj, isten, mi jóba jár lelkem itten?

- Van-e finom méze?

- Mint az arany, nézze!

Sose volt üvegből sehol sincs kosárba úgy belecsorgatta Pannika a senki se látta mézet, hogy alig bírtam elcipelni a kenyeresboltig.

- Szép jó napot, szép leányka!

- Annak is, aki kívánja!

- Kakastejes a kenyere?

- Piros haja, fehér bele.

Senki se sütte cipó belecsusszant a senki se látta mézbe. Vígan mentem tovább a csemegés­boltba.

- Van-e friss szamóca?

- Piros, mint a rózsa.

- Mérjen vagy egy vékát a kosárba, szentem!

- Álmában se evett még ilyen jót, lelkem!

A cukrász boltjába már csak úgy futtában szóltam be:

- Van-e jeges csokoládé?

- Jobb annál a habos kávé!

- Adjon egy vederrel, hogyha olcsón méri.

- Egy peták az ára, hanem meg is éri.

Iramodtam lefelé a véges-végig boltból, mert anyuka csalogatott bennünket a foszlós friss kaláccsal:

- Uzsonnázni, apja, lánya!

Pannika is otthagyta a véges-végig csupa boltot, s jött lefelé, mint a forgószél. Én azonban karon kaptam, s odavezettem az én asztalomhoz.

- Mármost majd csak apuka uzsonnáztat meg téged. Itt az arany méz; mint az arany, nézd! Itt a kakastejes kenyér, piros hajú, fehér belű! Itt a friss szamóca, piros mint a rózsa. Hát még ez a habos kávé: jobb ez, mint a csokoládé. Tessék, egyék, nem lesz egyéb.

Pannika elpityeredett, s keseregve borult az ölembe.

- Apukám, hiszen csupa játék volt az a csupa bolt.

Úgy, csupa játék? Azért is kiültem a tornácra, kellős közepébe a cukrászboltnak, s ott írtam meg ezt a mesét.

Így volt, eddig volt, véges-végig csupa bolt.