Van nekem egy kis keresztfiam, aki rám maradtörökségben, mert apja-anyja meghalt. Boldogtalan életek gyümölcse. (Ó, azok a házassági balesetek!...) Nagyon édes kis kölyök, túl kicsi még ahhoz, hogy fel tudja fogni, milyen csapás az árvaság, s a vére pezseg, az eszecskéje nagyszerűen működik, az élet tombol benne

Beadtam egy nevelőintézetbe Pest környékén, s mindjárt az első félévben tiszta egyes bizonyítványt kapott. Ott lakik az internátusban, és nagyon meg voltam nyugodva a sorsa felől

De mi történik? Egyszer csak húsvétra intőt kapok.

Nagyon meghökkentem, s mindjárt kiutaztam hozzá.

Először is az internátusba mentem. Kérdeztem a felügyelőnőt: milyen a gyerek, nem tanul? "De tanul az." És mégse tudja a leckét? "De tudja!" Akkor erkölcsi tekintetben van ellene kifogás? "Nincs, nagyon kedves gyerek, mindenki szereti."

Nem értettem. Ha az internátusban jól viseli magát, mit csinál az iskolában? Megyek oda, keresem a tanárát:

- Kérem, tanár úr, miért kapott intőt az én kis keresztfiam?

A tanár rám néz, s azt mondja felindulva:

- Ja, a füttyös?... Nekem nincs más fegyelmi eszközöm, azért küldtem intőt a szülőknek.

- Miért mondja füttyösnek, tanár úr? - kérdem kissé ingerülten, mert rögtön ráragad az emberre az indulat; mert az indulat valami olyan lélekhullám, "halálsugár", ami kilövell az emberi szívből, és fölgyújtja mindenkinek az érzéseit, akit csak elér... Nem szeretem, hogy az én kis gyerekemet, a kis árvát, gúnynévvel említi a tanárja.

Kiderült, hogy egy iskolai óra végén, mikor csengettek, az én kisfiam nagyot füttyentett. Örömében, hogy megszabadult.

És a tanár rossz néven vette.

- De az istenért, az internátusban, ahol az egész éjszakát s a nap túlnyomó részét tölti, meg vannak vele elégedve, hát egy füttyért így meg kell fegyelmezni az iskolában egy hatéves gyereket?

- Kérem, én nem vagyok könnyelmű ember - mondta a tanár magából kikelve, s a hangja harsogott, mint egy bakakápláré -, reméltem, hogy korát tekintve, még nem lehet nagyon elromolva az erkölcsisége, és két hétig rajta tartottam a szemem! Elhatároztam, hogy rendes embert faragok belőle. S két hét múlva ott tartottam, hogy makacsabb volt, mint az első percben... Sírt..., ömlött a szeméből a könny..., s mikor azt mondtam neki, hogy ezért ne sírj, hanem köszönd meg: akkor dacosan azt felelte: "Nem sírok." Akkor küldtem, csak ezek után, az intőt.

Néztem a tanárt. S visszaemlékeztem saját gyermekkoromra. Rettenetes az, ha egy tanár egész energiával ráveti magát a diákra, s hogy nincs olyan jeles diák, akit ő abban a percben be ne szekundáztasson, amikor akar. Velem is állott szemben a latintanárom, s az orra egy centiméterre volt az enyémtől, és nagy, barna szemét belemeresztette a szemembe, és dohányfüstös leheletétől majdnem elszédültem: miért tette ezt? Nem készültem. És ő be akarta bizonyítani, hogy nem készültem. És ahelyett, hogy egy pillanat alatt konstatálta volna, és férfiúi fölénnyel továbbereszt: oly sokáig kínozott, míg az egész osztály előtt nem igazolta, hogy nem érdemlem a jelest, még a jót sem, még az elégségest sem. Semmit sem érdemlek. Mivel azonban az iskolában hírnevem és tekintélyem van, s ő kénytelen megadni a jót, sőt a jelest is, mert a napi feladattól eltekintve, általános latintudásom messze fölötte volt az osztályén: legalább ezt a bosszút vette rajtam, hogy megtépázza a becsületem.

Párbaj volt.

És én ezt a kemény kis tanárt nézve, megrémültem a kis keresztfiam sorsáért: meddig fogja bírni egy hatéves gyermek ezt a harcot a felnőttel?

- Köszönöm, tanár úr, a felvilágosítást, de kijelentem önnek, hogy ha egy hatéves gyermekben van annyi lelkierő, annyi férfiasság, hogy egy tanárnak kétheti "ellenőrzése" után is még ki tudja jelenteni, mikor sír, hogy: "Nem sírok!" - akkor ebben a gyerekben valami nemes anyag van. Jó, hogy figyelmeztet rá, mindent el fogok követni, hogy ez el ne tűnjön belőle, ez az érc és acélosság.

A tanár kemény komolysággal nézett rám, és én azt gondoltam: nem volna szabad olyan embernek tanári pályára menni, aki nem tud mosolyogni. A gyereket kivettem az intézetből, és egy másik városban, egy más internátusban helyeztem el. Az elrontott becsületet az életben is nehéz kireperálni, de az iskolában lehetetlen. A gyerek, mint tapasztalatlan, gyakorlatlan vívó áll szemben a tanárral, s minden egyes feleletnél assaut-kra megy a verseny.

Két hét múlva már elmentem kérdezősködni, hogy viseli magát. Az igazgató kedves, nyájas úr. Mikor megtudta, ki után érdeklődöm, felcsillogott az arca:

- A kisfiú? Az egy nagyon eredeti, kedves gyerek. Mikor legelőször bementem az osztályba, felugrott a helyéről, hozzám szaladt, és megölelt, megcsókolt. Kérdeztem, ki ez a közvetlen gyermek. A tanító néni elmesélte, hogy őt is meglepte azzal, hogy a nyakába ugrott s megcsókolta. Persze, a kisfiúk inkább morcosak és félénkek, és örülnek, ha mozdulatlan ülnek a padban. Nekünk kell őket magunkhoz szoktatni.

Szeretettel néztem az igazgatót, igen, ezt a hangot vágytam hallani egy pedagógustól.

- Be-behívattam az irodába egyért-másért, apróságokért, krétát, spongyát küldtem le véle, s mindig nagyokat köszön: "Alászolgája..." Egyszer csak azt mondja: "Igazgató bácsi, de maga jó magyar ember, látom." "Miből látod, kisfiam?" "Hát olyan magyar virágos bútorok vannak a szobájában."

Nevettünk. Az igazgatóból valami kellemes jóakarat áradt. Én, sajnos, egész iskolai pályámon nem találkoztam ezzel a meleg, jó vonzással. Ha végiggondolok a sok iskolán, ahol jártam, mindenütt csak kemény, leckéztető s megleckéztető szemeket látok. Összehúzott szemöldökök; zsebből elővett félelmes noteszek; felelés közben rosszakarattal hallgató tanári szájak; mindig a fáradt, kedvetlen, szórakozott ellenfél, a "tanár úr", aki tiszteletet kíván, és elvárja, hogy messziről levett kalappal köszönjön az ember.

Azt mondja az igazgató:

- Mindig úgy köszön a gyerek, hogy: "Alászolgája!" Azt mondom neki: "Nézd csak, kisfiam, nem hallottad te azt, hogy itt mindenki úgy köszön nekem, hogy kezét csókolom?" "De igen!" "Hát akkor te miért nem köszöntél úgy?" Azt mondja komolyan, bátran: "Igazgató bácsi, én tudom, hogy így köszönnek, de én ezután se fogok így köszönni." "Miért?" "Azért, mert a nőknek úgy köszönünk, ugye, hogy kezét csókolom? De mi, férfiak, csak nem fogunk egymásnak így köszönni?..."

Nagyot nevetett az igazgató ezen is, én is. De az én szememben egy kis könnycsepp melegsége volt. Talán más ember lett volna belőlem, ha én is találkoztam volna valaha, a gyermeki szív fogékonysága idején, egy ilyen meleg, megértő lélekkel... De én szörnyűségesen nehéz harcon mentem át az életben: iszonyodva gondolok rá, ha csak egy napra is vissza kellene menni a diákkorba.

Hát persze, csakhogy én nem voltam ilyen szeretetre méltó kisgyerek, bár valamilyen én is voltam... Milyen is voltam?... Nem voltam füttyös kisfiú, én egy megijesztett kisgyerek voltam: a régi pedagógia áldozata, aki dacosan és csökönyösen lépett ki az életbe, és vad ellenszegüléssel fogadta a sors szigorúságát, mint egy tanári igazságtalan kalkulust... És valóban ma sem tudok megharcolni a célért, csak szenvedni és kivárni az igazságot

1924