A tanya a világ közepén van, a tanya közepén a ház, a ház köze­pén kedvesanyám, és körülötte tíz darab gyerek csipog.

De a négyéves kis Rozi csak állami gyerek, az nincs benne a házban, a tanyában, az egész világban, az bizony kívül van mindenen. A gyerekek közé csak ő maga férkőzik be, de azok tudják, hogy nem tartozik közéjük.

Persze, a kis Rozi nem tudja, mi az, hogy ő állami gyerek, neki is az a mamája, aki a többinek, úgy hívja, hogy kedvesanyám, a többi gyerek is úgy hívja a vastag, nagydarab, fekete asszonyt, aki most kiadja a parancsot a számtalan gyereknek, hogy vetkőzni.

Fürdés van, mert holnapután húsvét van, meg kell fürödni vala­mennyinek.

Mint egy méhkas, úgy zsibonganak; mint egy madárfészek, úgy csiripolnak; mint valami vásár, úgy civakodnak. Lány ez valamennyi. Tíz darab lány. Azér is béreltek állami gyereket, hogy ha már tíz lányt ingyen kell tartani, hadd legyen egy, amék fizet.

Kedvesapám nincs itthon, örülnek is neki, mert Tülkös bácsi oly éktelen dühös, hogy a felesége minden évben becsapta, folyton csak lányt dobott a szeme elibe, hogy italnak adta magát, és ha hazajön, csak ostorral jön, és sorra veri az egész hadat.

Rozi is le tudna vetkőzni, de csak néz, kicsit duzmaszkodva, hogy a kedvesanyám vele egy cseppet se törődik. Senki se törődik vele, mert a vetkezés olyan izgalmakat okoz, hogy éppen elég kinek-kinek. A legnagyobb lány tizennégy éves, a legkisebb még bölcsőben van. Rozi-forma, négyéves van még kettő, az ikrek. A sok nevet ki tudná megtanulni, még az anyjuk is összevissza cserélgeti, sose tudja, mék a Mari, mék a Juli, Sári, Klári, Cica-Maca – ezek az ikrek. A há­rom picinek még nincs is neve, mit lehet egy féléves gyereken szó­lítani?

De csak az az egy az érdekes, hogy Rozi olyan kimondhatatlan jól érzi magát a testvérei között, sokkal jobban, mint azok egymás­sal. Ennek a kicsiségnek már van múltja. Nem első hely ez, ahol csa­ládot tanul ismerni. Rövid kis életében már a harmadik helyen szopja a szülői szeretetet. Éppen azért csak neki fáj, hogy vele senki se fog­lalkozik. Se a kedvesanyám, se a gyerekek, se Mari, se Juli, se Sári, se Klári. Ő csak áll oldalt, elbiggyesztett szájjal, és várja, hogy hát ővele mi lesz.

A kedvesanyám kiönti az üstből a forró vizet a nagy kádba, amit behoztak kintről, s a leányok berakják egymást és saját magukat. Most olyan a kád, mint a szüreti puttony, tele szőlő­fürtökkel.

De Rozi még mindig magában áll, ott külön, s nem tudja, mi lesz vele. Az ujját a szájához dugja, s néz, néz.

A gerendás szobát felveri, szinte szétveti a lárma, a kedvesanyám folyton kiabál:

– Ne kiabáljatok, megbolondulok!

S annál jobban kiabálnak, kacagnak a vízben, és kiabálnak.

Sok pucér lány. Marinak már akkora combja van, mint a kenyér. Duzzog a kis Rozi, de nem mer beleszólni, mert így van ez az evés­nél is, ez a világ rendje, megszokta ő azt már nagyon, hogy ő kenyér­ből is csak akkor kap, a végén, ha már mindenki kapott, és ha ma­rad. Ha nem marad, akkor nem is kap. És nem sír, és nem kiabál, és nem követel. Ez valami titokzatos dolog, hogy az állami gyerek, az úgy megtanulja, hogy neki nem kell sírni, se kiabálni, se kérni, csak várni… S Rozi is vár, mint egy kis koldus a kapu előtt, míg valaki ki nem visz neki valami alamizsnát. Már ebben a parányi kis négyéves lányban pontos érzék van a nincstelenség jog­köre iránt. Neki joga van itt állani és végigvárni, míg a tíz gyerek megfürdik. Emlékszik, hogy már ő fürdött a télen is velük, és akkor még neki a kezére kellett verni a kedvesanyámnak, hogy maradjon sorra. Most már nem kell. Nagyon régen volt ugyan, de nem felejtette el, hogy az ő szerepe az, hogy várjon. Hát vár.

De nézni szabad.

– Egyél tejet! – szól rá a kedvesanyám. – Ott a tej.

Igen, de Rozi csodálatos módon nem szereti a tejet. Nem kell neki.

– Nem – mondja dacosan.

A kedvesanyám folyton elfelejti, hagy melyik gyerek mit szeret, hogy győzné ő fejben tartani, hogy az állami gyerek nem eszi meg a tejet. Mindig van, aki megeszi a részét, mire ő csak észre is venné.

– Nem kell a tej?

– Nem. Egye meg maga.

– Hogy a fene egye meg a gyomrodat! – ripakodik rá a kedves­anyám, és ronggyal kezdi súrolni egyik lányának nyakát, sőt homok­kal; olyan fekete, mint az üszőé. – Lódulj ki! – kiált rá Rozira.

Büntetni kell a gyereket. A gyereket folyton büntetni kell, mert másképp elszilajodik.

Rozi nem mozdul, ez olyan elvetemedett, ez az állami gyerek, hogy ennek nem lehet parancsolni.

– Nem takarodsz rögtön ki? – s meglódítja, és a kislányka úgy kipenderül a megnyitott ajtón a hűvös konyhába, azt se tudja, hogy áll meg.

Most aztán kint áll a pitvarban. Az ajtó be van zárva. Annak a kilincsét eléri, de már van benne annyi nevelés, hogy csak nézi a ki­lincset, soká nézi, nézi, kitartóan, kis fekete szemeivel, csak néz, csak néz, de nem nyúl hozzá. De hogy a tejet emlegették, éhes lesz.

Nem teketóriázik, abban a percben megindul, otthagyja a szoba ajtaját, és megy a kamarába. Annak madzagkilincse van, azt meg­húzza, s az ajtó ettől a furcsaságtól, hogy az ember egy madzagot megránt, kinyílik. Rozi bemegy, és ott van a kenyér az orra előtt, nagy félkenyér. Odamegy, és két kis fekete kezével nekiáll és be­lemarkol, és letöri a ducát. Sikerül. A markában marad a kenyér, azzal fordul és megy és billeg, közönyösen ballag, elmegy a szoba­ajtó előtt, bentről hallja a nagy lármát, kacagást, visítást, és csak megy tovább, hazamegy. A szalmába megy, oda, ahol az este lak­tak…

Mert az este részegen jött haza Tülkös bácsi, alig tudott menni, nagyokat lépett, és a fejével folyton a falba ütötte magát, amit a kis Rozi a világon a legrendesebb dolognak érzett, s Tülkös bácsi va­lami csuda dolgot kotort elő, amivel a búzát verték agyon a nyáron, a végén kisbot lóg a hosszú botról, és azzal a hosszúval kezdett ütni, s folyton csak a kedvesanyámat verte és ütötte. És akkor a gyerekek, akik most úgy kacagnak, éppen úgy visítottak. Úgy sikított a tíz lány, mint tíz darab trombita, csak a kis Rozi nem sikított. Kis Rozinak nem volt joga sikítani.

Akkor is ő már aludt, de kedvesanyám kiragadta a kuckóból, és kiszaladt vele az udvarra, pedig jó hideg volt, és elfutottak mind, mezítláb, a szérűbe, az udvar végébe, és bebújtak a szalmába meg a szénába. Ó, olyan nagy házak vannak ott az udvaron szénából, nagyobb, mint amiben laknak, s akkor a lányok mind fészket csinál­tak a kazalban, és bebújtatták egymást, és sétét volt, és csakugyan Tülkös bácsi nem jött oda, nem lelte meg őket, és ő is ott volt, be­bújva Sárival egy lyukba, még szerencse, hogy úgy aludt el, hogy róla semmi ruhát se vettek le, s a kis cipőjét nem húzták le, ő csak aludt, de más nem történt vele. Így nem is fázott meg olyan nagyon, hát most szaladt és szaladt, és ment haza, a szalmaházba, és megkereste, de nem találta meg azt a fészket, ahol tegnap este bújtak, de nem is kereste, mert már védve érezte magát, és hozzáfogott megenni a cipót, amit hozott, a kenyérnek a ducát.

És a kis állami gyerek, mint a kiskutya, ha lopott, vagy a kisegér, ha talált valami majszolni­valót, csak ott állott, s a fejét bedugta a szénába, és úgy rágicsált, és nagyon szerette mindig a kenyeret, na­gyon boldog volt, hogy kenyere van, és úgy ette, mintha az övé volna. Vót neki egy kis esze, olyan kis magához való esze, ha nagyon fiatal volt is. Tudta, hogy hol áll a kenyér, és törni is tudott magának, ha nem is volt kése, meg ha lett volna, akkor se vágott volna, mert azt még nem tudott…

Egész addig tartott az evés, míg a ház felől nagy lárma nem lett. Ez igen soká volt. A fürdés már befejeződött, és a kedvesanyámnak valahogy eszébe jutott a kis Rozi. Kikiáltott a pitvarba, hogy gyere be, de onnan senki se felelt. Muszáj volt kimenni, s azonnal látta, hogy a kamra ajtaja nyitva van, mert a kicsinek még odáig nem ért a kis esze, hogy a nyomokat eltüntesse. Persze, kedvesanyám azt is látta, hogy a kenyér meg van szentségtelenítve, s ebből már azt is tudta, merre kell keresni a kis Rozit, s csakugyan egy perc, és a szal­makazalnál járt, s fogta a nyakát a kislánynak, és felemelte, mint­egy békát, s megrázta, és nagyokat ütött rá, ahol érte, az állami gye­rekre.

– Nem fogsz megfürödni! – mondta. – Tolvaj disznó! Most az­tán büdös leszel húsvétra, és dögölj meg!

De kis Rozi, kis állami védett, már ehhez hozzá volt szoktatva. Nem is lehetne az, hogy őtet ne verjék, őtet csak verik. Az már nem is fáj olyan nagyon, hogy visítson, fáj, de már hozzá van szokva, el van rá készülve, hogy neki minden falat ételért bizonyos verést kell elszenvednie, úgyhogy ő ilyenkor is csak hallgat, ha verik, mert minek sírjon, senki se vigasztalja meg, senki se menti meg, és nem is törüli le a könnyét, az állami gyereket csak verik. Ő nem tudja még, mi az, hogy ő állami gyerek, csak nála ez a dolog technikája, hogy ha verik, nem sír. Ha ételt lel, megeszi, ha ütik, hallgat.

De most valami csoda történt. Megjelent a helyszínen az állam.

A Néni jött, a felügyelő néni, aki meg van bízva a kiadott lelenc­nek a gondozásával, és kijött most a tanyára, és megnézte, hogy a kis Rozival mi van, s mi lesz a húsvétkor, és véletlenül éppen rajta­kapta, hogy a kedvesanyám verte az állami gyereket.

Ebből nagyon furcsa dolog lett. A szelíd és csöndes Néni kiabálni kezdett, ellenben a nagy, fekete kedvesanyám igen hallgatott.

– Azt hiszi, nincs más, akihez a gyereket odaadhatom? – mondta a Néni. – Majd meglátja, hogy van… Hogy néz ki ez a gyerek? Hol vannak a ruhái? Hol vannak a ruháid?

Rozi az ártatlanság zsenialitásával azt mondta:

– Kedvesanyám mindig a Cicára meg a Macára adja.

– Mi az, maga a macskákat hálatja a gyerek ruháiban?

És a kedvesanyám csak hallgatott.

S a kis csodálatos megértette, hogy itt baj van, a Néni buta, s azt hiszi, hogy azok valami macskák, pedig azok az ő testvérei.

– Nem macska. Jány.

– Ahá! – értette meg a Néni. – Maga a saját gyerekeire adja az állami ruhákat? No, jó, hogy tudom. Azonnal összeszedni minden ruhát, s a gyereket viszem. Éppen van egy jó helyem a számára, bent a faluban.

Nem volt mit tenni, kedvesanyámnak össze kellett szedni a ruhá­kat, és a Néni kocsira rakta a kislányt, és egyszerűen elvitte magá­val. És a kis Rozi egy szót sem szólt, már megint a nagy bölcsességé­nél maradt, hogy neki nem szabad megszólalni, ha róla intézkednek.

S a kocsi végül is beért a faluba, és megállott egy szép ház előtt, ahonnan kijött egy piros arcú, kövér, vidám néni, és ölbe kapta a kis Rozit, és nagyon hálálkodott a Néninek, hogy ilyen szép húsvéti ajándékot hozott neki.

De kis Rozi már megint kívül érezte magát a világon, s újra hall­gatott, és morózusan nézett apró, fekete szemeivel.

– Én kedvesanyámhoz akarok menni – mondta, s letörülte az ar­cáról a csókokat.

De a kövér néni csak nevetett, s bevitte a szobába, és nagy babát mutatott neki, hogy: „Nézd csak, ez mind a tiéd lesz, ha itt maradsz.” Ám őegyre jobban gyanakodott, és a Jézusért sem hitte volna el, hogy neki nem kedvesanyja a kedvesanyja, hiába mondták, hogy nem az szült tégedet, nincs neked anyád.

Ez még jobban megrémítette és megharagította, hogy most ezek az idegenek el akarják rabolni az ő kedvesanyját.

Már a Néni el is ment, s csak biztatta utolsó szavával is a kövér nénit, hogy: „Csak bánjon vele szépen, akkor majd meglátja, meg­szereti magát a kis Rozi.”

Kis Rozi nagyon el volt bigyeredve, az a sok minden, ami ma tör­tént, a fürdés, a sok meztelen lánytestvér, a kenyér, a szalma, a verés, a Néni, a szekér, ez sok volt neki egy nagypéntekre.

– Le foglak fektetni, kicsikém, úgyis rengeteg dolgom van – mondta a kövér néni, s lefektette kis Rozit egy nagy díványra, s be­takarta úgy, ahogy volt, meleg kendőkkel.

De kis Rozi csak hagyta, azzal a fifikus kis ravasz eszével azt mondta magában: „Csak ereggy ki innen.”

S mikor a kövér néni kiment, ő abban a pillanatban felugrott, és minden habozás nélkül kifutott a szép szobából, a nagy hajú babák mellől, és ki az udvarra, s ki az utcára. És olyan kutya szerencséje volt, hogy senki se látta meg. Az egész faluban mindenki húsvétra készült, senki se volt az utcán, s kis Rozi mehetett, amerre aszemé­vel látott.

És ő szaladt az úton, a poros országúton, és ment, amerre az út ment, míg csak ki nem ért a faluból. Akkor ment tovább, és csak ment, csak ment, csak ment, s látta az eget, ahogy a földre ért, s azt gondolta a gömbölyű kis eszével, hogy ott van a világ vége, és ott már jó lesz.

És már néha azt hitte, hogy meg tudja fogni a kis kezével a világ végét, de újra jött az út mellett egy fa, azután jött egy kút, és a világ vége nem akart ideérni. Addig-addig, hogy végén jött egy falu, ami­lyet ő még sose látott.

De ő csak ment, csak ment a kis lábain, pedig már olyan fáradt volt, hogy folyton megállott és fázott. Lila volt a szája, és lúdbőrös az egész teste, de ő azt nem tudta, hogy mit jelent, azt sem tudta, hány hét a világ.

Egyszer csak megszólítja egy asszony:

– Hova mégy, te kislány?

Nagy, lompos kutyák voltak mindenfelé, és a kis Rozi meg volt szeppenve, s csak nézett a nénire.

Igen, de a néni hirtelen csak összecsapta a kezét:

– Én ismerem ezt a gyereket, ez a Tülkösné egyik lánya. Hogy kerülsz te ide?

No, most jött a kis Rozi nagyszerű csalafinta esze. Nem merte megmondani, hogy „elszök­tem”, hanem azt mondta:

– Bejöttünk kedvesanyámmal a piacra, és kedvesanyám elveszett. Kedvesanyámhoz akarok menni.

S most először egész nap, rázendítette a sírást. Igen, mert azt érezte, hogy most aztán csak a sírás segít rajta. Mert ha sír, nem kell beszélni, ha sír, megsajnálják, s megteszik, amit kér, és ha sír, min­den jó lesz, mert a sírástól félnek az emberek, de persze csak idegen­ben, otthon nem fél senki attól, ha ő sír, otthon nem érdemes sírni.

Hát a sírás csakugyan használt. A néni kézen fogta, s mikor meg­érezte, milyen hideg a kis Rozi kis keze, ölbe vette, a kötényével takargatta, és bevitte a maga házába. Ott lefektették és faggatták és sajnálták.

És a ravasz kis Rozi elfogadott minden részvétet, s csak annyit árult el, hogy: „A világ végén jó.”

Senki sem értette. Éccaka ott hált, s másnap reggel, húsvét szom­batjának reggelén befogatott a bácsi a kocsijába, mert ezek is gazda­gok voltak, és lovuk, szekerük volt és nagy házuk, és kocsin vitték haza kedvesanyámhoz.

No, ott nagy zsivajjal rohantak rá a gyerekek, és még a kedves­anyám is furcsán nevetve pislogott rá.

– No, te rossz kutya, letöröd még eccer a kenyérnek a pilléjét? Tudja, komámasszony, annyit kap, ami belefér, és megszökött a disznó a fürdetés elől a szalmakazalba, és ott zabálta a kenyeret… Csak kitapodni a belét az ilyen állami kölyöknek!

Evvel lehajolt kis Rozihoz, és megtörülte az arcocskáját. De azért nem állotta meg, hogy egyet ne düffentsen a kicsi hátán.

Kis Rozi fellesett, s meglátta a kapun keresztül a távolban az ég alját. Nagyon csodálkozott, hogy itt is van világ vége. Míg itt lakott, nem is vette észre…

– Na, jó itthon, te nyavalyás?

– Ott – nyújtotta ki az ujját, s a távolba mutatott.

– Mi az az ott?

– Ott… ott…

Nem merte kimondani, hogy ott jobb, a világ végén… Ott jó lehet.