Az öreg kőműves felegyenesedik a fal mellett. Nem szeret így lehajolva dolgozni. Most még csak épp az alapfalat rakták meg. Míg a vájásban voltak, oda se ment. Faragta a köveket, a föld színe feletti sorokhoz. De ezeket már neki kell lerakni, hogy rendesen induljon a munka.

De minduntalan felegyenesedik, s a kézbeadó napszámosra rászól.

- Csak te soha meg ne állj. Te csak mindig arra vigyázz, hogy a kőműveseknek kérni ne kelljen.

Mindenki dolgozik, gyönyörű az idő.

Megint felegyenesedik.

- Veled mi van, András. Meg ne utáld azt a maltert. Ha soká babrász benne, még hajszálat találsz. Csapd oda sebesen, és ha egy követ leteszel, az többet meg ne mozduljon.

Újra csak megáll néhány kő után.

- Mert úgy jársz, mint a pesti kőmíves. Hajszálat lelt a malterbe, és úgy megiszonyodott tőle, hogy azt mondta: én többet ilyen csúnya mesterséggel nem foglalkozok.

Egy kicsit várt.

- El is ment szemeteskocsisnak.

Felemelt egy nagy követ, megforgatta, megfaragta, beállította, akkor plajbásszal megvonalazta, hogy mit kell róla lefaragni, kivette, lediribolta a nagy ormótlan kőmíveskalapáccsal s visszatette.

Odajött a gazda, az építtető. Ránéz.

- Jó vón már megint egy kis eső.

A gazda nem szól. Nagy hasa van, nehezen szólal meg. Akkor azt mondja:

- Azér előbb csak gyűjtsük fel a szénát.

A kőmíves hallgat. Körülnéz a kerten. Egy kis fű van ott, azt kaszálták meg éppen ma reggel.

- Rendben van...Hát akkor várhatunk egy pár napot az esővel...Pedig szokott ilyenkor jönni egy kis esőcske. Mikor a herét kaszálják.

Újra tovább dolgozik. A gazda hűségesen szivarozik, s nézi a munkát. Minden követ megnéz. Mindeniket úgy nézi, hogy nem tesznek-e valami rosszat a kőmívesek. Hogy nem rontanak-e el valamit. Nem ismeri a munkát, de azt tudja, hogy ezeknek az eszén nem lehet eligazodni. Résen kell lenni.

A mester újra felegyenesedik.

- E meg házasodik, ez az András.

A kőmívesek fölnevetnek egy kicsit. Nehéz a követ emelni, rakni. Nemigen van kedve senkinek nevetni. De erre fölnevetnek s megállanak.

- Öngyilkosjelölt - mondja a mester.

- Csak maga ne beszéljen, maga is megtette.

- Nem tudtam, mit tettem. Most már tudom. Ma?...Ma nem venném el.

Mindenki nevet. A kőmíves felesége persze ma már öregasszony. De harminchat évvel ezelőtt belső szobalány volt a méltóságos úréknál. Szép lány volt. Kackiás lány. Kertész lánya volt. Hát ma persze öregasszony.

- Mikor én házasodtam - mondja a gazda. - Megvolt a nagy esküvő. Este meg a nagy lakodalom...A vacsorán a pap beszédet mondott. Elkezdett olyanokat mondani, hogy: a házasságban nem csak öröm van, nemcsak színméz...Jönnek a nézeteltérések is, a viták és az elkeseredések...Majd megvertem...

- Minek mond ilyen csúnyákat.

- Nem vót addig miköztünk nézeteltérés...

- Hallod, András.

- El akarnak ijeszteni - mondja panaszosan a vaskos kis legény.

- Ki lesz a násznagy?

- A keresztapa - szól a mester.

Senki se szól. Erre ő folytatja.

- Tetszik emlékezni a Rónai Janira? Meghalt már, de húsz évvel ezelőtt, mikor a nagy házat építettük, dógozott az itt egy pár hétig. Mikor annak a lánya férjhe ment, elment ehhez a Laki Zsigához, hogy jöjjön el násznagynak...De fertelmes csúnya idő vót... - Hova megyünk?...A másik faluba...Kocsin?...Nem, gyalog...Hát mér nem a keresztapját híjjátok?...Annak kutyakötelessége elmenni...Ereggy el hozzá, mondd meg neki, hogy neki kutyakötelessége elmenni násznagynak...Így kitanította, s Rónai Jani el is ment Békáshoz: a meg szegény ember vót, hát tisztesség vót neki, hogy elhíjták násznagynak...El is ment...Zimankós idő volt. Térdig jártak a hóba...De megtette szívesen. Mikor aztán visszatértek a menyasszonnyal, hát azt mondja a fiatalasszony neki itt a falu szélén: mer a lány keresztapja vót, hogy: köszönjük a szívességit keresztapám, most már magára nincs tovább szükség...

Nagyot nevettek mindnyájan. A kőmívesek is, a gazda is, a mester is. Ilyen a szegény ember lakodalma.

- Egen, de - folytatja a mester - akkorára már a násznagy felesége elvitte a lakodalmas házhoz a sok ajándékot. A tyúkot meg a kalácsot.

- Nem ment el visszakérni az asszony?

- Nem. Ük mentek el utána, hogy gyűjjenek, keresztanyám.

- Észretértek.

- Persze. Nem is számítottak ilyen nagy galantériára.

A gazda jót nevetett, aztán továbbsétált. Otthagyta őket. Napszámba vannak nála a kőmívesek. Hát ha napszámba vannak, dógozzanak, ne meséljenek napszámba.

Mikor a gazda elment, a mester odakacsintott a legényeire. Értették egymást. Nem kell az építésnél a gazda.

- No te öngyilkosjelölt, hát csapd azt a maltert.