múltidéző  

2013.03.11. | 22:58 A székely autonómia történetéről – IV. rész

Természetesen, minket magyarokat és székely magyarokat a 21. század elején az érdekel, hogy mi az, amit örökségként és tanulságként megmaradt az autonómia történeteinek különböző időszakaiból.

Megmaradt először is az etnikailag és nyelvileg magyar többségű sziget Erdély közepén. Amit eleink kapával és karddal tartottak meg a nemzetnek, azt ma kulturálisan őrzik: tudósok, művészek, egyszerű emberek: ugyancsak munkával. A föld legyen azé, aki megműveli, a kultúra is azé, aki műveli.

A székely szokásjog egyes elemei ráadásul a mai napig élnek. 40 év kommunizmus és 23 év piacgazdaságnak nevezett kapitalizmus sem tudta teljesen kiirtani. A szokásjog öröksége benne van a tárgyi és szöveges emlékekben, az emberek habitusában, egyes elemek a hatályos jogban is.

A rendszerváltás után felélesztették és ratifikálták a székely közbirtokosságról szóló törvényt. A közbirtokosság olyan tulajdoni és gazdálkodási forma, ami némileg hasonlít a termelőszövetkezetiéhez, csak nem kívülről az emberekre erőltetett rendszer, hanem szervesen gyökeredzik az évszázadok során érlelődött emberi és gazdasági viszonyokban.

Székelyföld földrajzi, nyelvi, kulturális és gazdasági egységének, illetve annak részbeni felfüggesztéséről szemléletes példa a Sóvidékre tartó vasutak története. Parajdig, a sókitermelés központjáig 1906-ra építették ki a normál nyomtávú vasutat Balázsfalvától, a Kis-Küküllő mentén.

Korábban Héjjasfalváig, Marosvásárhelyig, majd Sóváradig kellett közúton szállítani a sót és egyéb termékeket. Parajdon működött Európa egyik legsikeresebb gyufagyára is, de 1899-ban a gyárat átköltöztették Kolozsvárra épp az áruszállítás nehézségei miatt. A vasútépítést már jóval korábban elhatározták, de hosszú éveket késett a korábban egységes Székelyföld vármegyei széttagoltsága miatt.

Ha csupán hét évvel korábban ér fel a vasút Parajdra, megmenekülhetett volna a településnek és a térségnek az ipara. Ebben a parajdi gyufagyárban dolgozott egyébként könyvelőként Áprily Lajos édesapja. Az ipar révén került a székelyföldi kis településre egy olyan család, akinek a sarja a helyi ízes székely magyar nyelvet megtanulva válhatott a 20. század egyik legjelentősebb költőjévé.

Később kiépítettek Parajdig egy Nyárád-mentén Marosvásárhelyről a Sóvidékre kanyargó keskeny nyomtávú vasutat is. Utolsó szakasza, a Deményháza-Parajd vonalrész 1915. október 23-án nyílt meg. A Szováta-Parajd részt 1973-ban szüntették meg. A két település a Maros-Magyar Autonóm Tartomány felszámolásával két különböző megyébe került. Az üzemeltető Maros megye volt, és az ellenőrök nem jártak a Hargita megyei részen. A kalauzok ott már nem ellenőrizték a jegyet, hanem zsebre dolgoztak.

Papíron úgy tűnt, túl kicsi a forgalom, és a Parajdig vivő síneket felszedték. Pedig a vonat mindig tele volt, erre én is emlékszem gyerekkoromból, mivel magam is parajdi vagyok. Mikor megtudtuk, hogy nem jár többé a „kicsi vonat”, mi gyerekek megsirattuk a fekete és a piros mozdonyával együtt, amelyek együtt döcögtettek minket annyiszor végig a hegyoldalban Szováta fele. A keskeny nyomtávú vasút többi szakaszát 1997-ben záratta be a román kormány szintén arra hivatkozva, hogy működtetése nem gazdaságos.

Székelyföld autonómiája, akik nem ott élnek, vagy nincs a tájegységhez személyes kötődésük, csak történelem, vagy legjobb esetben érdekesség. Rosszabb esetben a politika küzdőterébe dobott gumicsont. Az önrendelkezés joga viszont megillet a nemzetközi szerződések értelmében minden őshonos kisebbséget, sőt általában minden kisebbséget. Reméljük, hogy az autonómiatörekvések mielőbb sikerrel járnak, és a kicsi vonat újraindul az osztatlan Székelyföldön és Sóvidéken.

(vége)
Deák-Sárosi László