múltidéző  2012.05.11. | 21:34 A székelyföld fényíró tanúi – Báró Orbán Balázs fotóiról

A XVlll. század közepétől Nyugat-Európában a társadalmi fejlődés felgyorsul. A feltörekvő középrétegek hosszabb-rövidebb ideig tartó érdekazonossága a polgárságot fokozatosan szembeállította az államapparátust irányító arisztokráciával, ami végül is a nagy francia forradalomhoz vezetett.

A feltörő középosztály nem elégszik meg az anyagi javak felhalmozódásával, és életvitelben, ízlésben is rivalizálni kíván a még uralmon lévő nemességgel. Az arisztokrácia portrék sorozatában örökítette meg generációról generációra családtagjait, ami valósággal kötelezővé és szimbólumértékűvé vált, de költségesnek bizonyult a polgárság nagy rétegei számára.

A portré, mely korábban hosszan tartó, gondosan végrehajtott, ihletett, művészi alkotásnak számított, egyre kevesebb időt és szakképzettséget igényelt, a szó szoros értelmében elgépiesedett, mígnem az ember szerepét teljesen átvette a gép. Csak mikor magát a leképezést is sikerült gépesíteni – a fényképezés felfedezésével –, akkor vált tömegméretekben elterjedtté az arckép készítése.

A maradandó leképezéshez két alapvető, lényeges feltétel, tényező szükségeltetett: egyfelől olyan optikai rendszer, mely a leképezést lehetővé teszi, másfelől olyan, a fényre érzékeny felület, mely a képet rögzíti és megőrzi hosszú időn keresztül.

Sok tudós elme gondolata, kísérletezése, fáradozása és nem utolsósorban sikertelensége után jutunk el a XlX. század első harmadáig, amikor is 1839. január 7-én Francois Dominique Arago, korának elismert fizikusa és csillagásza, parlamenti képviselő a Francia Tudományos Akadémia ülésén a nyilvánosság elé tárta Louis Daquerre találmányát, a mai fénykép ősatyjának felfedezését, de a részletes eljárás csak 1839. augusztus 19-én vált ismertté a világ előtt.

Az új találmány híre a korabeli magyar, német és román nyelvű erdélyi újságok tudósításaiból igen hamar eljutott az olvasóhoz. Az első daquerrotip felvételeket Kolozsvárra a Párizsban járt gr. Bethlen Pál és özv. Bethlen Károly grófné hozta 1840-ben, tudjuk meg br. Apor Károly egyik leveléből. Ezek a felvételek a grófné környezetében kézről kézre jártak, és valószínű, hogy ezek voltak azok a felvételek, melyeket ugyanez évben „közszemlére legelébb kitettek.”

Daquerre pompás találmányát elsőül Marastoni Jakab hozta be Magyarországra, majd Pestet elhagyva, Pozsony után 1842 júniusa körül Kolozsvárra érkezik, hogy az itt összegyűlt országgyűlési képviselőket megörökítse az utókor számára. Ebben az időben ismerkedik meg br. Apor Károllyal, a XlX. századi erdélyi fényképezés legjelentősebb műkedvelőjével, aki nemcsak hogy elsajátította az eljárás technikáját, hanem megvásárolta Marastonitól teljes felszerelését. Ez a tág látókörű és kulturált férfiú az 1885-ben bekövetkezett haláláig szabad idejének jelentős részét e nevezetes találmány fejlesztésére fordította.

Apor Károlyt szoros barátság fűzte a fényképezgető gr. Mikó Imréhez, a későbbi közlekedési miniszterhez, az Erdélyi Múzeum alapítójához, aki önzetlen segítségben részesítette Erdély nem egy hivatásos fényképészét. A híres kolozsvári fotográfus, Veress Ferenc így ír róla : 1854-55-ig voltam szerencsés e nemes lelkű férfiúval együtt működni és őszintén elmondhatom, hogy jövőmet sok tekintetben e megtisztelő egybeköttetésnek köszönhetem.

Marosvásárhelytől 12 km-re van Sáromberke. Itt született gr. Teleki Sámuel, a görgényi vadászatok szervezője, Rudolf trónörökös barátja, akinek a nevét csak a természettudományok jegyzik, pedig 1886-89-es afrikai felfedezőútján igen sok, eddig ismeretlen tájról készített felvételeket, ami szintén úttörő tevékenység volt abban az időben. A kolozsvári Állami Levéltárban őrzött több mint 70 fénykép a legkorábbról ismert, Belső-Afrikát bemutató felvétel közé tartozik.

(folytatjuk)

Török Gáspár, EFIAP-fotóművész
e-nepujsag.ro