múltidéző  2012.06.01. | 21:52 Trianon – 92

„Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becs- telenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás…” (Théophile Delcassé – francia külügyminiszter (1852-1923)

Minden népnek megvannak a maguk tragédiái, egyeseknek kevés, másoknak sok. Nekünk sok jutott és rendszerint súlyos. Alig érkeztünk meg a Kárpátmedencébe, hatalmas hadsereggel jött a német császár azzal a céllal, hogy: „Ungaros delendam esse”, azaz, a magyarok pedig kiírtandók. Aztán 1000 évig ellenségink úgyanilyen célkitűzéssel támadtak ránk. Nincs olyan nép a világon anmelynek annyi háborút és szabaságharcot kellett viselnie mint nekünk. Olykor győztünk, de leginkább vesztettünk mint a Muhi csatában a tatár ellen (1241), a mohácsi vészben a törökkel szemben (1526), vagy a osztrákkal szemben Nagymajténynál (1711) és Világosnál (1849), ám egyikben sem olyan súlyosan mint az elvesztett I. Világháborút lezáró Trianoni Békediktátumban (1920), majd a II. Világháború utáni Párizsi Békediktátumban (1947), mely még súlyosabb megismétlése volt Trianonnak.

A békediktátum következtében az ország területe 282.870 km²-ről 91.114-re csökkent, lakossága 19 millióról 8 milliónál is kevesebbre.

A történelmi Magyarország területéből   Románia 102.782 km²-t kapott 5,270.000 lakossal, melynek több mint a fele – 2,820.000 – nem volt román. Megkapta Erdélyt, a Partiumot és Temes bánságot. Csehszlovákia 62.937 km²-hez jutott 3,600.000 lakossal a Felvidéken és Kárpátalján.  Szerbia Horvátországon kívül Bácskát és Muraközt is elvitte, 20.956 km²-t és 1,600.000 lakossal gazdagodott. A lakosok közül csak 360.000 volt a szerb. Magyarország szántóföldjének kétharmadát, vas- és szénbányáinak négyötödét, só- és rézbányáinak összességét, erdeinek és szőlőinek háromnegyed részét vesztette el. Elvesztette haszonállatainak kétharmadát, vasúti fővonalait, összes jó karban lévő vasúti kocsijait.  A csehek keresztülvitték, hogy Burgenlandot (Lajtabánság) odaítéljék Ausztriának. Így kapott még Ausztria is 5.055 km²-t 400.000 lakossal, akik közül csupán 200.000 volt osztrák. Ezenkívül háborús jóváteleket is kellet fizetni: 200 millió aranykoronát, amit sikerült az 1930s évek közepére rendezni. Az elszakított területekről mintegy 200.000 tisztviselő, tanitó és érelmiségi menekült a csonkává tett hazába akikről gondoskodi kellett. Magyarországot Trianonban nem büntették hanem kivégezték.

Milyen út vezetett Trianonhoz?

Elsősorban a háború alakulása. Jóllehet 1917 elején Oroszország kiesett a hadviselők köréből. Pogárháborúja miatt Breszt-Litovszkban különbékét kötött a Központi Hatalmakkal. Azonban a nyugati frontra átdobott hadserege nem tudott döntő áttörést hozni Németországnak. Mindezt súlyosbította Az Egyesült Államok hadbalépése. Végül is a Központi Hatalmak 1918 őszén kénytelenek voltak fegyverszőnetet kérni és Woodrow Wilson amerikai elnök korábban kibocsátott 14 pontos béketerve alapján igzságos békét reméltek, népszavazással a vitatott területekre nézve. Azoban ebből Sopron és környéke kivételével semmi sem lett.

Ugyanis George Clemenceau francia miniszterelnöknek, a békekonferecia erős emberének egészen más elképzelése és terve volt. Ő az európai német hegemóniát akarta megsemmisíteni és a franciát visszaállítani, mely a napleoni háborúk után a „Gloire”-t elveszett, ami végkép eltünt az 1870-71-es porosz-francia háborúban, mely német győzelemmel ért véget. Elképzelése megvalósitásához kapóra jött az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek függetlenségre való törekvése és mozgalma.

A Párizsban élő és ott működő Edward Benes és Jan Masarik cseh diplomaták jártak e mozgalom élén. A Párizskörnyéki békék révén az új országok kialakítása s a régi szövetségesek megnagyobbitása ürügyén, melyek francia bábáskodással és függésre születtek, Clemenceau megalkotni vélte Európa új francia hegemóniáját. E terve megvalósítása érdekében Némtországot, de főleg az Osztrák-Magyar Monarchiát kegyelem nélkül fel kellett darabolni s ezek részeiből új államokat tákolni, illetve baráti államokat megnagyobbítani. Csehszlovákiát létrehozandó el kellett venni a német és osztrák Sziléziát német lakosságával, a az osztrák Bohémiát és Moráviát, a magyar Felvidéket és Kárpátalját, magyar, szlovák és ruszin lakosságával.

A korábbi századok folyamán háromszor feldarbolt Lengyelország (1772, 1793, 1795) helyreállításához megintcsak német területek is kellettek és osztrák örökös tartományok mint Galícia. Szerbia megkapta Magyarországtól Horvátországot, a Monarchiától Krajnát és Macedóniát, s lett Szlovén-Horvát-Szerb Királyság, majd Jugoszlávia. Olaszország Ausztiától átvette Dél-Tirolt és Istriát. Románia járt a legjobban, mely 1859-ben két regáti fejedelemség Wallachia és Moldva egyesülésével kezdődött s csak 1878-ban lett elismerve. Bár a Központi Hatalmak szövetségese volt Hohenzollern királlyal, mégis Francia bíztatásra 1916-ban betört Erdélybe, ahonnan ugyan kiverték, ám a trianoni béketérgyaláson a győztesek nagylelkűen megjutalmazták, hozzá csatolva a történelmi Erdélyt, a Partiumot és a Bánság felét valamint Bukovinát és Besszarábiát.

Minden régi népnek van multba nyúló keletkezési mitosza. Az új államalakulatok is igyekeztek megalkotniuk ezt, hogy ezzel is alátámasszák a Párizs környéki békékkel történt létrejöttüket, illetve megnövekedésüket.

A csehek és szlovákok a Nagymorva Birodalom elméletét állitották fel, mely egy állítólagos közép-európai államalakulat volt 883 és a 10 század eleje között és melynek lakói a mai csehek, morvák és szlovákok ősei voltak. Ez magában foglalta volna a mai Csehország, Szlovákia és Magyarország területét, de nagyobb kiterjedése is lehetett. Valószínű, hogy ennek központja nem a mai Szlovákiába, hanem délen a Száva folyó melletti római Sirmium, később Szávaszentbenedek, a mai Sremska Mitrovica (Szerbia) volt. Azonban a Nagymorva Birodalom létezésével, határaival kapcsolatban viták, kétségek merültek fel. A Morva Fejedelemség Nagymorva Birodalommá nagyítása voltaképpen a cseh-szlovák területi követelések történeti érvényesítését szolgálta.

A románok már a 18-ik század vége óta maguknak követelték Erdélyt az akkor fabrikál Dákó-Román elmélet alapján, hogy t.i. a vlachok a volt római tartomány Dácia római lakóinak egyeneságú leszármazottai lennének, s már jóval a magyarok előtt Erdélyben éltek, akik a történelem viharait a hegyek barlangjaiban vészelték át. Ezt a származáselméletet sikeresen terjesztették a békekonferencián is.

A kiváló román tudós, dimplomata és miniszterelnök Ionel C. Brătinau (1864-1927) maga cáfolta ezt meg, így írva erről: „Helytelen és történelmileg megalapozatlan, hogy román tudósaink politikai okokból olyan származási elméletet találtak ki, mely szerint Erdély földjén őshonosok volnánk. Mi csak körülbelül hat évszázada élünk e földön”. Ezt támasztja alá az a régi feljegyzés, hogy a vlachok először 1208-ban jelentek meg Erdély déli részén. A 14-ik században csupán 397 vlach falu volt Erdélyben, majd további beszivárgással a 1700-ban már 250 ezren voltak, mely 1784-re 750 ezerre nőtt, s a 1900-re már valamivel többen voltak a lakosság felénél.

A szerbek esete a magyar délvidék elözönlésére egyszerűbb. Amint a török elfoglalta Konstantinnápolyt 1453-ban, azonnal észak felé terjeszekedett a Balkánon. A háborúk és az előlük menekülő szerb lakosság Magyarországra menekült. 1690-ben Arezn Cernojovic ipeki orthodox pátriárka 200 ezer menkülttel kapott letelepedést, Mária Terézia 20 ezernek adott ideiglenes leteepedést, mindezek végleg maradtak. A befogadottak elszaporodván aztán egyre han gosabban maguknak kezdték követelni az egész régiót.

Jóllehet az I. Világháborút Gavrilo Princip szerb anarchista pisztolylövései inditották el melyekkel megölte Ferenc Ferdinánd trónörököst és nejét, mégis Magyarországot vádolták a háborúért s Szerbiát a győztesek oldalára ültették, neki adván Horvátországot, Szlavóniát, Bácskát, Bánát felét és Macedóniát. A Jugoszláv belhárorú idején, a 20-ik század utolsó évtizedében már azt a mitoszt terjesztették, hogy a magyarok csak az 1956-os forradalom leverése után mint menekültek települtek meg a Délvidéken. Így minden skrupulózus nélkül telepítettek rájuk szerb menekülteke délről –megváltoztatva a terület etnikai arányait.

A Trianonban hozott békediktátum az új határokat nemhogy az etnikai határokon húzta volna meg, amint azt Wilson elnök ígérte, hanem még jelentős magyar többségű országrészeket adott az új, vagy megnövekedett szomszédos államoknak Köztük Csallóközt színmagyat lakossággal, Szlovákia déli sávját, a Székelyföldet, a Partiumot; Bácskát, s Bánát jó részét többségi magyar-német lakóssággal. Összesen 3.5 millió etnik magyart szakítottak el hazájuktól. Hogy miért történt mindez, arról T. Masarik erről később így nyilatkozott: „Választanunk kellett Cseh-szlovákia megteremtése vagy a népszavazás között." Hlinka páter a nagy szlovák nacionalista 1925-ben így vélekedett Csehszlovákiáról: „Az ezer esztendős magyar uralom alatt nem szenvedtünk annyit, mint a cseh uralom hat éve alatt."

Az elszakított területeken élő 3.5 millió magyarság idegen fajú, más nyelvű és kulúrájú népek ualma alá került. Akik a maguk felsőbbrendűségének tudatában az alájuk vetett magyarságon álltak boszzút. A gazdagokat vagyonukból kiforgatták, s akit lehetett kiűztek a szegényekkel együtt, s megindult a szlovák és cseh betelepítés ezek helyébe. Magyar könyvtárakat, iskolákat, kultúrházakat bezárták s a maguk tulajdonába vették. Kötelezővé tették az új urak nyelvének használatát. Minden alkalmat megragadtak, hogy a magyarságot kizsákmányolják, elnyomják, elűzzék, kigyomlálják és eltüntessék. Jóllehet a Trianoni Szerződés valamiféle garanciákat nyujtott a magyarságnak, azonban ezeket az utódállamok nem tartották be. Magyar panaszokra mindig az a válasz jött, hogy az ilyen ügyek az adott ország belügye.

Magyaroraszág méltán érezte magát becsapottnak, megröviditettnek és elárultnak a wilsoni meg nem valósított béketerv fényében, amit mégis csak az amerikai elnök tett, aki a Szövetséges Hatalmaknak megnyerte a háborút. Nem csoda, hogy a magyar diplomácia előrendű külügyi terve lett a trianoni békediktátum igazágos reviziója aminek lehetőségét annak aláírásakor megcsillogtatták.

Mindössze Sopron és környéke hovatartozásának kérdését engedték meg szavazással eldönteni. A magyar diplomácia tizenöt évig kilincselt a nyugati szövetségeseknél revizíóért de mindhiába, mindig csak hideg elutasításra talált. Ekkor fordultak támogatásért Európa új erős embereihez Mussolinihet és Hitlerhez, akik bár diktátorok voltak, mégis megértőbbek a nyugati demokratáknál. Segítségükkel született meg 1938-ban, 1940-ben és 1941-ben a régóta esedékes határrevíziók: Dél-Felvidék, Északerdély, Kárpátalja és a Délvidék nagyobbára magyarlakta egy részének visszatérése az anyaországhoz részben a Bécsi Döntések következtében.

A elvesztett II. Világháború utáni Párizsi Békediktátummal (1947) a visszanyer területek ismét elvesztek. Egész Kelet-Európát a Szovjetúnió uralta, melynek államaiba kommunista renszert vezettek be s a Szovjet Únió gyarmatai lettek. A nemzeti politikát kezdettől fogva elnyomták a kommunista internacionalizmus terjesztése érdekében. Mégis az első évek bizonyos könyebbséget hoztak a magyar őshonos kisebbségnek. Azonban ez a helyzet megváltozott 1956 után. Félve a levert magyar forradalom eszméinek terjedésétől az utódállamok magyarságát erősebb elnyomás alá vette a Kelet-Európában fellépő nemzeti kommunizmus. Ez megtalálta a módját, hogy a kommunista elvek mellett hogyan lehet mégis elgyengíteni beolvasztani és eliminálni az őshonos magyar kisebbséget. Jó példa erre Ceausescu Romániája, ahol a magyarság-székelység eltüntetése állami irányítással folyt. A kivétel Magyarország volt, ahol a kádárizmus következetesen az internacionalizmus követője maradt, elnyomva mindent ami nemzeti, lemondva róluk és sorsukra hagyva az utódállamok magyarságát.

Az 1989-90-es rendszerválás/módosulás elmúlt 22 évét két részre lehe bontani Trianon semszögéből.

Az első rész nagy reméységekkel indult, hogy a demokratikus berendezkedésű országokban az elszakított magyarság sorsa is jobbra fog fordulni az utódállamokban. A kezdeti eufória hamar véget ért etekintetben is. Csakhamar kiderül, hogy Trianon lényegében most is tabu, jóllehet nehány szimbólikus kedvezményt kaptak a magyarok mint a szabadabb nyelvhasználat, iskolák, némely elvett javak visszaszármaztatása s néhol kormáykoalícióba való bevonása (Románia, Szlovákia).

Azonban az Európai Únióba való felvételük után nemhogy javult volna, de fokozatosan romlott a magyarság helyzete. Köszönhető ez részben annak, hogy az utódállamok vezetése csakhamar felismerte, hogy a szociáldemokrata, kommunista, liberális, és zöld párti többségű Európai Únió nemzeti kisebbségek ügyében megelégszik a szépen fogalmazott szabadság és emberjogi dokumentumok aláírásával, de semmit sem tesz azok érvényre juttatására, szankcionálására. Mindezeket az államok belügyének tekinti, mint a valamikori szomorú véget ért Népszövetség. Másrészt észrevévén, hogy a többnyire szoclib kormányok vezette Magyarország édeskeveset törődik az utódállamokban élő magyarság helyzetével, életével és sorsával, sőt arra tanítják a hazai magyarságot, hogy „tanuljunk meg kicsinek lenni” sőt elbuktatták a 2004-es népszavazást a külhoni magyarság magyar állampolgársága ügyében. Mindehez járult az EU és az egész nyugat Magyarországra zúditott össztüze új Alkotmánya és némely intézkedése miatt.

Mindebből arra a kövekeztetésre jutottak az utódállamok vezetői, hogy az idő most alkalmas a magyarság végső felszámolására, beolvasztására és eltütetésére. Bármit meg lehet tenni velük nemzetközi következmények nélkül. Beindultak tehát a magyargyalázások, magyarverések, diszkriminálások, megfélemlítések, megvásárlások, beolvasztások, hagymakupolás tejeszkedések, és tömbjeik fellazítása. Szlovákiában mindenki használhatja anyanyelvét, csak Malina Hedvig nem; mindenki beutazhat vízum nélkül, csak a magyar államelnök nem; mindenkinek lehet kettős állampolgársága, csak a magyaroknak nem.

Mire tanít Trianon 92 éves magyar szenvedéstörténete?

Mindenek előtt arra, hogy megértésre, jóindulatra, segítségre a nyugati demokráciáktól nem számíthatunk. Ezért itt lenne a ideje megérteni, hogy „nem érdemes olyan szekér után futni, amely nem vesz fel”. Van-e még valaki aki ezt nem látja? Végül: komolyan kellene vennünk a keleti nyitást, azaz építeni az újonnan felfedezett ázsiai rokoni kapcsolatainkra, melyek miatt ezer évig nem fogadtak be Európába. Hiszen fél Ázsia rokonunk, amivel Európában jószerével egy nép sem dicsekedhet!

Dr. Pungur József