múltidéző  2012.06.22. | 13:56 A mestergerenda

Fotó: Jancsó Katalin

Döntéshelyzetben, de inkább így: döntős helyzetben láttam sokáig két élő szememmel a fajtámat. Az embert. Írhatnám nagybetűkkel is az embert, de nem vagyok annyira büszke most a fajtámra, hogy kiválasztanám, ki- és felemelném. Noha láttam, hogyan döntöttek le falvakat, városokat. Ahogy semmivé váltak a kezünk nyomán falak, jegenyesorok az ostobaság uralkodó kénye nyomán.

Mások is látták. Másokkal együtt sirattuk.

Sorsunk sem különbözik sokkal a Deákné házától. Merthogy évtizedek óta figyeltem az ő házát. Ifjabb korunkban – voltunk ifjabbak is – néha feltettük a kérdést az ősi, rettenetesen öreg, elaggott lakóház előtt: miért nevezik Deákné házának, hiszen százötven esztendővel ezelőtt építhette Deák, aztán maradt az özvegyre és sorban kire-mire, alig sem tudom.

A zsúp- meg vegyesen zsindelyfedeles, ősöreg, szinte ásatag ház déli oldalán behorpadt a tető. Valóságos horpaca van. A keleti bütü megsüllyedt, omlataggá vénült az a rész. Függöny sincs azon az ablakon. Nem lakik benne csak a nehéz bánat, vagy az sem, átköltözött bizonyosan olyan helyre, ahol még van, aki sirathatja azt, aki még volt nemrég.

Sosem jártam itt. Pedig nagyon foglalkoztat: van-e benne mestergerenda? És mit írtak azon? Most bemegyek. Valami rongy szárad a szürkévé száradt tornácon. Tehát élet van benne. Valaki itthon. Benyitom a törpe deszkakaput, hang nélkül nyílik, lóg a kezemben, akár el is vihetné bárki. De minek? Úgy fél méterrel lehet szint alatt az udvar, ahogy egyre emelkedett a főutca felől, s a bennvaló maradt vala a maga helyén. Magonc fa az udvaron, talán eper, talán nem is nemes. Nem ismerem fel még én sem. Gyep semmi. Érdekes, és nem értem.

Felmegyek a tornácra, hosszúgatya szárad s két törölköző, szőttes az egyik, a másik ki tudja? Szólok hangosan, jó napot! Semmi válasz. A tornác szinte egy szinten az úttesttel. Elsüllyedt itt valami a múltból a jelenbe. Miért nem lehet egy ilyen és sok hasonló, lakhatatlan ház közül egyet kijobbítani, aládúcolni, mutatóban: ezek is voltunk?

Kopogok. Hang odabentről. Benyitok, egy konyha, jókora, tőle balra szoba. És ott a mestergerenda! Ott van! Az ablakig nyúlik egy ősi ágy a sarokban, azon ül az ágy fejének támaszkodva az ember. Köszönök, halkan vagyok, ő meg se szólal. Egyidős lehet a házzal. Mennyi idő, amíg ebbe a matuzsálemi múltba belecsobban a köszönésem?

– Jó napot....
– Meg ne haragudjék, hogy megzavartam... Szeretném megnézni a házát, a mestergerendát... Hány éves lehet?
Egy idő után jön a hang valahonnét, a rozsdavörösre őszült, szőttes posztóujjas alóli tüdőből.
– Kilencvenkettő.
Kék a szeme, hályoghomály fedi azért is, mert háttal van az ablaknak.
Nem lehet, hogy ez a ház csak kilencvenkettő.
– Megnézhetem-e a mestergerendát? Szeretném látni a régi írást.

Az állát fölemeli, úgy int: ott van fenn. És mosolyog. Borotválatlan, beesett az arca kétfelől, akár fölötte a házé.
És a mestergerenda lefestve. Hát ez baj. Megkérem, engedje meg, hogy leolvassam.
Int az állával: ott vagyon, nézze...

ISTEN SEGEDELMÉVEL ÉPITTETE KOVÁCS IGNÁCZ 1867 NEJE IZABELA

Tehát a Ferencz Jóskával történt kiegyezés idején.

Valami mozgást hallok az udvar felől. Valakik jöttek, itt találnak. Az öreg néz, bundasapka a fején, mintha az is mosolyogna ijedtségemen.
Kilépek, mondom. A hátsó, omlatag részen négy cigányasszony, a tornácon gyermekek, vagy öt. Mit akarnak, lépek ki s hátra.
– Menjenek innét. Nem vesznek itt gombát, gyógyfüveket!

Kettő a lakatlan hátsó fertályból jön ki, erre begurulnék, körbefognak, vegyem meg, vegyem meg. Én terelem ki a tornácról, kifelé az udvarból, nem mennek. Megijedek: mihez kezdene az öreg az ágyban ülve?! Úristen. Egy fiatalabb asszony, bár ezekről az évek nem rínak le, megnyugtat, nem lopni járunk, veszik bizony sok helyen a cickafark füvet, kakukkfüvet, bodzát, miegymást, áfonyalevelet. Mi nem lopunk sosem.

Kimentek végre, el a kaputól is. Nyugtatom vergődő indulatom, hogy ezek legalább szedegetnek, dolgozgatnak, árulgatnak.
Visszamegyek, és mintha a feje tetejére fordult volna a világ: úgy ötéves cigányleányka ül az ágy szélén és egy jó szelet kenyeret majszol. Az ősöreg néz engem mosolyogva, nem szól. A kislány lecsusszan az ágyról és néz. Ő pici, én 182. Az ember az ágyban 92 éves, tán centire se több már. A lábánál áll a kislányka, akinek sikerül megnyugtatnia engem:

– Éhes vagyok, bácsi.

Veszem ölbe, az öreg bólint, a jobb keze csontjai intenek a stelázsi felé: adja oda azt is.
Fél kenyér, ha volt. Adtam.
Már lépett vissza a tornácra az anyja. Odaadtam a lánykát. Vette, vitte szó nélkül.

Czegő Zoltán
Székely Hírmondó