múltidéző  2012.08.08. | 11:35 A magyarság szellemi küldetése – 1. rész

Nomádság, kelet, harc, szentkirály

Célzatosan választottam kiindulópontként néhány olyan alapfogalmat, amelyek az ősmagyarság létéhez mondhatni vitathatatlanul hozzátartoznak, noha értelmezésük kapcsán erősen megoszlanak a vélemények. E sorok írásakor a jelenkori már-már teljes körű mentális elferdüléseket és szemléletmódbeli degenerációkat félretéve, a magyarság szellemi missziójának megfelelő megvilágításához az egyetemes metafizikai hagyományosság alapelveit alkalmaztam (ezen belül pedig formailag – tekintettel a magyarság és a keresztény hagyomány szoros, évezredes kapcsolatára – elsősorban az originális keresztény tradíció mitikus és szimbolikus fogalmait, valamint néhány szanszkrit kozmológiai és metafizikai kifejezést). Ennek megfelelően messzemenőkig el kellett utasítanom a racionalizmus, a materializmus, az evolucionizmus által megfertőzött modern tudományok, az etnológia, a szociológia alapjaiban hibás vélekedéseit, amelyek abból indulnak ki, hogy az ember az „állatvilágból emelkedett ki”, a jelenkori civilizált népek őseit pedig a „primitíveknek” nevezett vademberek közösségeiben kell keresni; az igazság valójában ennek pontosan az ellenkezője.

Ha a jelenlegi emberi világcikluson, az ind-hindu hagyomány fogalmának megfelelő Mahá-yugán belül meg kellene határozni azt az első, lényegesebb különbséget, amely a jelentősebb embercsoportok és népek között feszül, akkor ez a vándorló és a letelepedett életformák közti különbség lenne. Miként arra René Guénon rámutat, a nomád és a letelepedett életforma, illetve az ezeknek megfelelő szemléletmódok közötti eltérés valóban alapvető és a legkorábbi differenciálódás óta létezik; ezek viszonylatában az összes többi emberi tevékenység csak alárendelt és mellékes. Mivel a ősmagyarság harcos–nomád volta aligha vitatható, a nomádság szellemi értékelése e helyütt döntő jelentőségű.

A bibliai mítosz szerint a Kezdet Emberét a földi világban képviselő Adam Harrison, az ‘Első Ember’ fiai, Kain és Ábel testesítik meg a két eltérő életforma őstípusait: „és Ábel juhok pásztora lőn, Kain pedig földművelő” [*1] . Mint ismeretes ábel állati áldozatát, amelynek füstje vertikálisan az ég felé száll, Isten örömmel fogadja, míg ellenben Kain, horizontálisan a földön elterülő füstű felajánlásának elutasítás jut osztályrészül. A nomádságot megszemélyesítő Ábel ily módon az éggel, az egyetemes megnyilvánulást szimbolizáló világháromszög csúcsával, vagyis a kezdeti, fényteli, pozitív, férfiúi őselvvel, egyszóval az Esszencialitással áll összefüggésben (felfelé szálló, égi füst), míg ellenben a letelepedett Kain a földdel, az alappal, következésképpen a sötét, negatív, női őselvvel, a szubsztancialitással hozható összefüggésbe (horizontálisan elterülő, földi füst).[*2] A megnyilvánulás szemszögéből nézve ily módon a nomád magasabb rendű a letelepedettnél; viszonya közvetlenebb az éggel, az Aranykorral, amelyet a behatárolatlan tértudat és az idő szinte teljes hiánya, a szabadság jellemez. Az aranykori ember a határtalan térben él, az idő jelentősége számára elenyésző, nem éli át annak szorító jellegét, amit az a tény is jelez, hogy a világkorszakok, a yugák között az Aranykor a leghosszabb. A tér embere nem hoz létre semmi állandót, főleg a hozzá hasonlóan mozgékony állatvilággal áll kapcsolatban és hagyományai, jelképei, művészetei döntően hallhatóak és hangzóak. „A nomád, pásztorkodó népek – mondja Guénon – semmi időállót nem építenek, nem dolgoznak a jövő érdekében, amely el is kerüli

figyelmüket; hanem a tér lebeg szemük előtt, amelyben semmiféle határral nem találják magukat szembe, ellenkezőleg, a tér mindig új lehetőséget nyit számukra. így tárul fel a kozmikus alapelvek összefüggése abban a rendben, amelyhez Kain és Ábel szimbolizmusa kapcsolódik: az összehúzás alapelvéé, amelyet az idő képvisel, valamint a kiterjedésé, amit a tér képvisel. Gyakorlatilag mindkét alapelv egyidejűleg nyilvánul meg az időben és a térben, mint ahogy minden másban is egyszerre nyilatkoznak meg; erre azért szükséges rámutatni, hogy elkerüljük az indokolatlanul leegyszerűsített azonosításokat vagy általánosításokat, valamint hogy feloldjuk az esetenként megjelenő szembenállásokat; viszont vitathatatlan, hogy az összehúzódás alapelvének tevékenysége az időbeliségben meghatározó, míg a kiterjedésé a térbeliségben. Sőt, ha szabad azt mondani az idő elfogyasztja a teret; s ennek megfelelően a letelepedett népek idővel fokozatosan magukba szívják a nomádokat; s tulajdonképpen ez ad társadalmi, történelmi jelentőséget annak, hogy Kain meggyilkolta Ábelt” [*3]: „és lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre az ő atyjafiára, és megölé őt.” [*4]

Fentiek értelmében a kereszténység előtti hun–magyar királyok letelepedett életformával kapcsolatos tartózkodása, sőt ellenszenve mély értelmű szellemi pozitívum is lehet, ha annak a metafizikai igazságnak a felismerése áll mögötte, hogy a letelepedett életforma előmozdítja a világ „megdermedését”, ami a tudat és a lét egyetemleges elsötétülésének egyik fő mozgatórugója. Ennek fényében mind Attila (Atilla, Etele) hun nagykirály háborúi a kali-yugai tendenciákkal a fenti szempontból hamarabb átitatódó, keresztény Nyugat, Kelet-római Birodalom (Bizánc), illetve Nyugat-római Birodalom ellen, mind a honfoglaló magyarok úgynevezett „kalandozásai” pozitív megvilágításba kerülhetnek; látszólag ábel heroikus létharca ez a világot illető „megdermedést” elősegítő, „gyilkos” kainiták ellen.

A nomád magyarság észak-keleti eredete és főbb vonalaiban északról Dél, illetve Keletről Nyugat felé való hódító vándorlásának értékeléséhez a szakrális–tradicionális földrajz nyújt ezoterikus támpontokat. Ezek szerint nagy általánosságban elmondható, hogy metafizikai szempontból helyzetileg észak, irányulás tekintetében Dél tekinthető magasabb rendűnek; az észak-déli vándorlás így mindig elsődleges, erősen szellemi áthatottságú; miközben a kelet–nyugati irányú mozgás már másodlagos, s főként lelki meghatározottságú.

Egy olyan, egész népet érintő vállalkozás, mint a magyar honfoglalás miértjének tisztázása nyilvánvalóan számos, rendkívül összetett tényező vizsgálatát követelné meg, amelyek közül többnek a természete olyan, hogy a szokványos vizsgálati módszerek lehetőségeit eleve meghaladja. Mindenesetre azokat a lapos és banális „reálpolitikai” magyarázatokat gyakorlatilag teljesen kizárhatjuk az értékelhetőség köréből, amelyek szerint a korabeli magyarság egy „váratlan besenyő támadástól” megriadva indult volna el a Nyugat felé; nos ez az állítólagos besenyő támadás, ami mindössze az útrakelő egyik magyar törzs utóvédjét érte, egy olyan teljesen jelentéktelen esemény volt, amelynek egyetlen történelmi alapja Konstantinos császár egyik – éppen besenyő forrásból származó – feljegyzése Botond fenyegető bizánci hadjáratának előes-téjén. Maga a magyar mondai hagyomány nem tud a nép szorongatott helyzetéről, besenyők vagy mások „hadjáratáról”, ami elől menekülni kellene, hanem ehelyett az Istenség

küldötte „turul madár” látogatásáról beszél álmos anyjánál, Emesénél (amely név – és ez egy külön tanulmányt is megérdemelne – `vaddisznóanyát’ jelöl, s mint ilyen a szellemi kasztnak – illetve az ezt képző erőnek – az Árpádok eredeténél való jelenlétét hivatott kifejezni, mivel a vaddisznó a brãhmanák őseredeti szimbóluma). A nagy nyugati útnak tehát nem földi kényszer, hanem égi küldetés a mozgatórugója. Az indítóokok között ugyanakkor egyes vezetők esetében az az intuitív felismerés is szerepelhetett, hogy a nomád életformáról – a megdermedési tendenciák felerősödése miatt – önerőből és szabad akaratból át kell térni a letelepedettségre; másként megfogalmazva, a nép vagy kainivá válik, és bár átkozott él, vagy ábeli marad, de akkor meggyilkoltatik. Hogy ennek elhatározása – az aktuális nyugati szituáció ismertségi fokától függően – eleve megvolt-e vagy csupán itt fogalmazódott meg, további kérdés. Mindenesetre az árpádok és ily módon a magyarság a döntő pillanatban jól választottak: Kain fején azonban jól tudjuk átok ül…

A tér–idő együttesben a tér elem az állandó mozgással, a népeket tekintve pedig a le nem telepedett életformával áll összefüggésben. A tér az az elem, amely szimbolikusan közelebb áll az eredethez, ahol minden egyidejűségben van jelen az időtlen örökkévalóságban. A határtalan távlatú térben folyó élet szabadságot, kisebb mérvű időbevetettséget kölcsönöz az embernek. Az eredetvesztéssel összefüggő letelepedésnél az idő elem kerül túlsúlyra; az idő elem túlsúlyával egyre inkább „gyorsul az idő”, mind jobban közeledik a ciklikus vég, amikor is a szinte teljes győzelemre jutó idő úgyszólván megsemmisíti a teret: a „világ vége” nem utolsó sorban a tér végét jelenti; Kain meggyilkolja ábelt… ám – miként arra Guénon rámutat – amidőn az idő már-már végleg győzelemre jutni látszik, vagyis amikor az idő összehúzódása szinte a végsőkig fokozódik, akkor az idő végül is hozzávetőlegesen egyetlen pillanattá zsugorodik; ekkor valójában megszűnik minden időtartam, mert nyilvánvalóan nem lehet semmiféle egymásutániság a pillanaton belül. „így az történik, hogy a felfaló idő »önmagát felfalva szűnik meg« és pedig oly módon, hogy a »világ végénél«, vagyis a ciklikus megnyilvánulás végső határánál »nem lesz többé idő«.” [*5] Ahogyan a ciklikus véget követő helyreállítódást jelképező hetedik angyal kapcsán mondja az Apokalypsis: „és az angyal, a kit láték állani a tengeren és a földön, felemelé a kezét az égre; és megesküvék arra, a ki örökkön örökké él, a ki teremtette az eget és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idő többé nem lészen”. [*6] Itt a hetes szám a középpontot jelképezi, amely kapcsán – a fentiek értelmében – joggal mondhatjuk, hogy a középpont, a centrum ott van, ahol az idő térré válik; a tér idő felett aratott végső győzelme fogalmazódik itt meg. Az idő hátrányára és a tér előnyére végül is egy fordulat áll be: amikor az idő már-már teljesen elnyelni látszik a teret, a tér magába szívja az időt; és ezt a bibliai szimbolika kozmo-logikus értelmében úgy lehet kifejezni, hogy ez Ábel végső bosszúja Kainon. A gyilkos, a rajta ülő átok miatt – és ennek tanulmányunk szempontjából később lesz jelentősége – öngyilkosságra kényszerül…

Hogy a honfoglaláskori nomád magyarság tradicionális doktrína- és rítusegyüttesének kialakulására közvetlenül vagy közvetve milyen tradicionális szellemiség gyakorolt

hatást, a mából nehéz meghatározni. Az előzményeket illetően tény, hogy amióta a kínai krónikák ismertté váltak, a hunokat a Kína északi határán élő hiung-nu vagy hun-nu nevű nomád néppel azonosítják, amelynek a taoizmussal való kapcsolata szinte bizonyos. Némileg távolabbról a tibeti bon-hagyomány, illetve ennek sámánizmusba átmenő formái, megint más vonatkozásban a Zaratustra-féle mazdaizmus és zervanizmus, továbbá a manicheizmus, valamint maga a kereszténység és ennek egyes heterodox formái, a katharizmus, majd – a magyar honfoglalás után – a bogumilizmus is szóba kerülhet a tradicionális szellemi kapcsolatok tisztázásakor. E hagyományok tanításainak tárgyalása e helyütt természetesen nem lehetséges, s a legáltalánosabb félreértések tisztázása végett csak az úgynevezett sámánizmus kapcsán kell néhány megjegyzést tenni. Az igen magas rendű kozmológiai háttérrel rendelkező sámánizmus kétségtelenül a legősibb tradicionális rítusokhoz hasonló szertatásokat is magában foglal. Egyes sámánista jelképek, például a három világ vagy általában a hetes szám kitüntetettsége, a világfa, a fa és a hattyú, egyenesen a Primordiális Tradíció legtisztább származékainak tekinthetők, nem beszélve azokról a sámán működése szempontjából nélkülözhetetlen, paranormális képességekről, amelyek egykor az igazi sámánokat valódi hatalmi körrel ruházták fel. A sámánizmusnál, miként lényegében az összes régi vallásnál, a papi hatalom közvetlen mágikus képességekkel kellett, hogy együtt járjon; a mágikus képességek meglétét a papoknak időről-időre bizonyítaniuk kellett, s amikor ez különböző okokból kifolyólag nem történt meg, azt jelzi, hogy az illető vallások fokozatosan a kimerülés útjára léptek.

A honfoglaló magyarság néhány jellegzetessége szintén nagyon ősi tradicionális vonatkozásokat mutat. Maga a hármas vezetés – az árpád (kagán vagyis ‘király’), a horka és a gyula – eredete ugyanazokra a rangokra és őselvekre látszik visszanyúlni, amelyeket ‘vi-lágpapkirályként’ (brahmãtmã), ‘világpapként’ (mahãtmã) s ‘világkirályként’ (mahãnga) ismerünk az ind-hindu szellemi hagyományból. A vérszövetséget kötő törzsek hetes száma, pontosabban a hat plussz egy vezértörzs, szintén a legősibb szimbolikát hordozza, arra a teljességre utalva, amelyet többek között a térben a hat irány, valamint a központi hetedik régió, a nem térbeli centrum jelképez. De a pozitívumokat kiemelve, említhetnénk többek között itt magát a turul szimbólumot, az íj mint legősibb „édeni”, királyi fegyver7 kultuszát, a napkultuszt, a fehér ló áldozást, a pajzsraemelést vagy a sok tekintetben a legutóbbi időkig fennmaradt csodálatos rituális táncot, zenét és éneklést, valamint még számtalan olyan elemet és adalékot, amelyek egy túlnyomórészt ksatriya tan és rítusrendszer meglétét bizonyítják. Nem elhanyagolható ugyanis, hogy a honfoglaló magyarság, mint minden nomád nép, eredendően katona volt. Az idegen népek szemében a harcosokból különösen szívósságuk és kitartásuk tűnt fel. A magyar – írja Bölcs Leó császár Taktikájában – „a munkát és fáradságot magasztosan elviseli, tűri az égető meleget és a fagylaló hideget s a nomád életből folyó egyéb nélkülözéseket. Nem hagynak fel a harccal, mint más nép, ha az első csatában megverték őket, hanem míg csak tökéletesen meg nem aláztattak, sokféle módon iparkodnak az ellenfélre csapást mérni”. összhangban áll ez az arab beszámolókkal, amelyek szerint a levédiai magyarok „bátrak, jó kinézésűek és tekintélyesek. Ruházatuk színes selyemszövetből készült, fegyverzetük ezüsttel bevont,

fénytkedvelők.” A harcos–katonai életforma, a metafizikai őselvek által létrehívott kasztrendszerben a ksatriya-kasztnak felel meg. A ksatriya a szellemi kasztot követően elsősorban a szoláris minőséggel, a Nap-szerűséggel áll összefüggésben; a nap-mitológiát látszik alátámasztani többek között az a tény, amikor a honfoglaló magyarok halottaik arcát kelet felé, a felkelő nap irányában fordították. A keletelés rítusa a helyes szellemi orientációt, a szellemi központnak a földi világban való lenyomata felé való irányulást fejezte ki.

Mindemellett lényeges, hogy egy nép vizsgálata során magát a népet elválasszuk a körében uralkodó, s nem a nép közé tartozó dinasztiától. Esetünkben az árpád-házi királyokat adó Turul-dinasztia valójában nem tekinthető magyarnak, mint ahogy például valójában a Habsburgok sem osztrákok; a dinasztia lényegileg nemzetfeletti valóság. Maga a turulmadár annak a feltartóztathatatlan akaratnak a kifejeződése egy nemzetfeletti dinasztiában, amely más síkon egy állatfajban is megnyilatkozik. Az Atilla-hagyomány és a Turul-mítosz együttesen mágikus tekintélyt ruháznak a valóban szakrális árpád-házra, s a magyarság körében kezdettől fogva él a nemzetfeletti dinasztiát a néppel hosszú évszázadokra összefűző sorsközösségi tudat, amely szerint az alattvalókat kizárólag a király és leszármazói metafizikai eredetű, szakrális vezetői képessége élteti és táplálja. A királyi háznak ez az eredet biztosít rendkívüli képességeket, bölcsességet, hősiességet és előkelőséget; e megkülönböztető tulajdonságok a vérben öröklődnek, s így a magyar monarchikus intézmény első alakjában teljesen a keleti harcos–nomád népek jellemző uralomdoktrínájával áll megfelelésben. Minden hagyomány, kihangsúlyozottan vagy kevésbé kihangsúlyozottan, de tanítja, hogy a királyság az ember őseredeti valóságával függ össze. Az aranykori ember királyi ember, az Aranykorban minden ember a királyiságnak megfelelő tudati szinten áll, vagyis király. Az eredettől való elszakadás, a népek és a nyelvek megsokasodása és összezavarodása utáni idők elején is él még azonban az igény arra, hogy a közösség élén egy kitüntetett király álljon, aki az elmúlt idők normalitásának letéteményese és megtestesítője a többiek szemében. Mindenkiben él ugyan a királyság-tudat, többé-kevésbé még mindenki természete királyi természet, de a maga teljességében már mégsem mindenki király. és ekkor jelenik meg a kitüntetett király iránti igény, aki a nép szemében a normalitást, a kezdetet és az Eredetet reprezentálja. Mert a szakrális király – amilyen Atilla hun nagykirály vagy Árpád király – még valamilyen értelemben megtestesíti azt, ami a királyság, királyiság és az Egyetemes Ember sajátos kompakt egységéből következik. Ez az egység magának az embernek az őseredeti természetét fejezi ki.

magyartudat.com

[*1] Genesis 4:2.
[*2] Természetesen a letelepedettség önmagában még nem negatívum, és itt mindenekelőtt – a bibliai szimbolika nyelvén szólva – a kezdeti, édenkerti, illetve a végső, mennyei jeruzsálemi statikus létformára kell gondolni; mindez a szimbólumok kettős értelme miatt nem tartalmaz semmi ellentmondást. [Továbbá vö. A metafizikai Kettős. Tradíció évkönyv 1999 49–52. o.]
[*3] Lásd René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. Ford. Buji Ferenc. H. é. n., Szigeti /Az őshagyomány Könyvei 1./ 21. fej.
[*4] Genesis 4:8. Vö. Ady Endre: Kain megölte Ábelt.
[*5] Guénon: I. m. 23. fej.
[*6]Apocalypsis Ioannis 10:5-6.