múltidéző  2012.08.11. | 18:52 A magyarság szellemi küldetése – 2. rész

A kereszténységtől az antitradicionalitás jelenkori uralmáig

Fentebb utaltam az eredeti vallások kimerülésére, amikor is a papi hatalomhoz nélkülözhetetlen direkt mágikus képességekkel a vallási elöljárók már nem rendelkeztek megfelelőképpen; ez valójában annak az egyetemes tudati elsötétedésnek az egyik fokozata, amely a jelen világkorszak, az úgynevezett Kali-yuga fő jellemzője. A valószínűleg igen összetett magyar őshagyomány esetében is ez a kimerülés tette lehetővé, hogy a kereszténység térítői esélyei megnövekedjenek.

keresztény vallás felvétele minden népnél traumatikus volt, mindazonáltal a régi formák fenntartása már nem volt lehetséges; esetünkben maga a felvétel egyrészről nehezen ment végbe, ami a ksatriya magyarság főbb vonalaiban szoláris hagyománya eltérő voltának volt betudható, másrészről mégis könnyen játszódott le, ami elsősorban azon metafizikai ideák jelenlétének volt köszönhető, amelyet a letelepedő magyarság kétségtelenül szilárdan birtokolt.

Az úgynevezett pogány lázadásokhoz (Vata-féle és Vata fia János-féle) jóllehet még sokan kötődtek, ám hogy ezeket leverték, abban nagy szerepet játszott az a negatívum, miszerint a lázadások kimerültek a kereszténység elleni oppozícióban, anélkül hogy ehelyett valami valóban egyetemes érvényűt tudtak volna felmutatni. Ugyanakkor, más síkon vizsgálva, a x. századi európai politikai helyzet és a valóságos erőviszonyok teljes félreértésével lehet csak megkockáztatni azt a naiv állítást, mintha a magyarság mint „pogány” és nomád nép zavartalanul tovább élhette volna a maga, Nyugattal szembenálló „turáni” életét. A kereszténység felvétele, illetve az ábeli nomád életnek a kaini letelepedettségre cserélése együtt nyilvánvalóan traumatikus volt, s ennek utóhatásai még évszázadokig tovább éltek népünk körében; a kereszténység azonban mégis a jövő útját jelentette. Azt az utat, amelyet megfelelő látnokok – sőt talán maga Atilla hun király – utódaiknak, egyszersmind a tradicionalitás jegyében álló magyar népnek jó előre kijelöltek.

A jelen korból nézve, amikor is a metafizikai értelemben vett Sötétség – az általános involúció következtében – messzemenőkig nagyobb tért hódított az földi–emberi világban, mint a középkorban, a Koppány és Vajk (későbbi Sanctus Primus Stephanus de genere Turul), illetve a magyar ősvallás és a kereszténység közötti, akkoriban kibékíthetetlennek tetsző ellentét valójában korántsem végletes. A tradicionális szellemiség két különböző formája állt itt egymással szemben, de amelyek az összes felszíni ellentét ellenére, pontosan a lényeget, az alapelveket tekintve korántsem végletesen összeegyeztethetetlenek. A valóban kibékíthetetlen ellentét, a földi–emberi világban elképzelhető leghatalmasabb oppozíció a metafizikai „sötétséggel” azonos antitradicionalitás és a metafizikai „világosságot” megjelenítő Tradíció és tradicionalitás között feszül. Ez az ellentét esetünkre lefordítva nem Koppány és Vajk, hanem a Szent István-i és a modern Magyarország között vonható. és akik ezt a xi. században felismerték, jól tudták, hogy Ábel gyilkosa nem a kereszténység, amely bár lényegében a Kali-yuga jellegzetes terméke, alapelveit illetően vitathatatlanul a Tradíció letéteményese; ők Kain helyett Séth nemzettségét látták meg helyesen a kereszténységben: „Ádám pedig ismét ismeré az ő feleségét, és az szüle néki Fiat, és nevezé annak nevét Séthnek: mert adott úgymond. énnekem az Isten más magot Ábel helyett, kit megöle Kain… Akkor kezdék segítségül hívni az úrnak nevét.” [*8] és ez a felismerés a továbbiakban életmentő jelentőségűnek bizonyult.

Fentiek értelmében a kereszténység felvétele egyrészről kétségtelenül súlyos kárt okozott, mind világi, mind lelki–szellemi síkon a magyar nemzetnek és annak, amit a magyarság a történetben megnyilatkoztatni hivatott, másrészről viszont – a Tradíció fényének hosszabb távon biztosított átsugárzása miatt – felbecsülhetetlen pozitívumokat hordozott.

Magának a kereszténységgel egybeforrott Árpád-háznak a kihalása (1301) szimbolikus értelemben nem választható el élesen attól a ténytől, hogy a magyar nép zömében ekkorra elvesztette azt a rangot, hogy körében a szakrális dinasztia közvetlenül megtestesüljön.

Mindazonáltal Magyarország Turul-dinasztiát (Árpád-ház) követő királyi dinasztiái, nevezetesen az Anjou-, a Luxemburgi-, kevésbé a Jagelló-, valamint a Habsburg- és a Habsburg-Lotharingen-dinasztia egyaránt tradicionális–metafizikai áthatottságúak voltak, és működésüket döntően a hagyományos alapelvek irányították; uralkodóik – néhány ellenpéldától eltekintve – szellemi fényt adtak a magyarságnak. Mivel – mint jeleztem – a dinasztiák mindig nemzetfeletti valóságok letéteményesei, ezért az Árpád-ház kihalása utáni királyellenes felkelések alapjaikban már antitradicionális indíttatásúak voltak; a magyarság sorsa és végzete nyilatkozott meg ezekben az évszázadokon át húzódó, látszólag a függetlenség kivívására irányuló törekvésekben.

Amiről itt valójában szó Ábel emlékezete az elveszett fénykorra, amelyet a pusztai harcos maga körül a középkori Európában már hiába keresett; ebből alakult ki az a sajátos titániság, amely negatív értelemben a magyar lelkület egyik legjellemzőbb vonása: magasrendű képességek elhibázott cél szolgálatába való állítása. Olyan, mintha a harcos, aki nem nyugodhatik, maga számára megfelelő ellenfélre csak a fenség birtoklójában lelne. A megoldás természetesen nem a fegyverletétel, hanem az ellenségkép kiigazítása, s ezáltal a törvényes harc megvívása: s éppen ez a kiigazítás a jelen tanulmány egyik fő feladata.

Úgy tűnik, az igazi magyarság hanyatlása, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal gyakorlatilag egészen napjainkig tart, a tradicionális szellemiség hanyatlásával, pontosabban háttérbe húzódásával párhuzamosan folyik. Jeleztem már az Árpád-ház kihalásának szimbolikus jelentését, ami hozzávetőlegesen egybeesik a tradicionális értelemben vett keresztény középkor végével. Az Európa egészét érintő tudati–létbeli elsötétülés természetesen Magyarországot sem kerülhette el, noha itt a kórtünetek – a keletibb fekvés miatt – mindig némi eltolódással jelentkeztek.

A világot elsötétítő antitradicionális elúttalanodás Nyugatról indult el, s amikor a maga igazi valójában megnyilatkozott „reneszánsznak” nevezték el, noha újjászületésről szó sem volt, hanem éppenséggel a még életben maradt tradicionális maradványok példátlanul gyors pusztulása, pusztítása zajlott le Európa szerte. Az az elsősorban a tudat egyetemességét érintő pusztítás, amit a „reneszánsz” a művészet és a társadalmi élet területén vitt végbe, a vallás területén a „reformáció” révén teljesedett be.

1526 nem pusztán a magyarság tragédiája, de tragédiája ez az évtized az egyetemes szellemtörténetnek: Luther, Zwingli, Kálvin „tiltakozó” nevei fémjelzik a korabeli európai eseményeket. Anélkül, hogy a „reneszánsz” vagy a protestantizmus kritikai fenomenológiájába e helyütt belemélyednénk, megemlíthető, hogy ekkora a klasszikus keresztény felekezetek szellemi értelemben vett kimerülése is hozzájátszott a protestáns szekták sikeres színre lépéséhez, amelyek legtöbbje olyan alacsonyrendű emberi képességekre apellált és apellál mind a mai napig, amelyek rossz értelemben vett eksztatikus állapotokat provokálnak, miközben a vallást pusztán emberi, társadalmi, morális síkra szállítják le.

Tény, hogy a szigorúan antitradicionális és antikrisztusi reformáció, s ezen belül a kálvinizmus szinte Magyarországon söpört végig a leggyorsabban, s hogy egyesek még a kálvinizmust tekintik az „igazi magyar vallásnak”, mindennek csak pozitívumnak nem nevezhető. A tekintély elleni lázadás a népünkre jellemző titáni deviáció folyományaként hamar otthonra lelt a kálvinizmusban, noha az is vitathatatlan, hogy az ellenreformáció is szinte Magyarországon aratta legnagyobb sikereit. Ugyanakkor „a katholicizmus némely területen érződő »nyomasztó ereje« helyett egy kevésbé presszionatív és az ősi magyar vallási alaporientációval jobban rezonáló vallási irányzat – ugyanekkor keresztény irányzat – jelent meg a reformációt követően. Ennek hatására ősi magyar tradicionális és vallási motívumok kerültek a felszínre; olyan erők és elemek, amelyek sokáig lappangó állapotban voltak, s e hatás nélkül talán örökre eltűntek volna.” [*9]

A Nyugatról elindult antitradicionális akció következő fő fázisa az a voltaképpen elsötétedést jelentő „felvilágosodás” volt, amely csupán a „reneszánszban” s a „reformációban” felszínre került téveszméket vitte el végkifejletükhöz. Az európai polgári forradalmak kedvező visszhangra találtak a magyarság nagy részénél, noha az 1848-as király elleni lázadásnak számos higgadt, de határozott ellenzője is volt (Dessewffy, Szécsen, Szögyén, Zichy); ezeket az eseményeket szabadságharcnak nevezni voltaképpen szélsőbaloldali dilettantizmus. (Magyarországon mindezidáig egyetlen valóban szabadságharcnak nevezhető eseménysorozat játszódott le, mégpedig 1956. október 23-ától kezdődően.) Mivel mind a Rákóczi-féle felkelés, mind az 1848-as polgári forradalom a tradicionális elveket képviselő, Magyarországon törvényesen uralkodó Habsburg-ház ellen irányult, s ehelyett az első legjobb esetben a nemzeti királyság, a második pedig a köztársaság intézményeit volt képes felkínálni, mindkettő határozottan antitradicionálisnak, vagyis politikai síkon baloldalinak minősül, azaz a földi–emberi világban – tudva vagy tudatlanul – a metafizikai értelemben vett sötétség uralmának fokozására irányulónak tekinthető. Korántsem valamiféle „igaz magyarság” húzódott meg a kurucság vagy a Kossuth-párti erők hátterében, hanem a lét okkult háborúja, a nacionalizmus, amely a nemzeti függetlenség illúziójába ringatva a felkelőket, a tradicionális állameszme egyik utolsó fellegvárának megrendítésére irányult.

A középkorban, de bizonyos ideig az újkorban is, úgy Európában, mint Magyarországon a nemzet, a náció kizárólag a nemességet foglalta magában, nem pedig a birodalom vagy az ország minden lakosát (regnicola). A közönséges

nacionalizmus lényegében minden minőségi különbséget mellőzve egy ország valamennyi lakosát a nemzet tagjaként kezdi kezelni; szemében az adott nemzethez való tartozás az elképzelhető legnagyobb méltóság, miközben minden más méltóságot nem létezőnek tekint. Komolyabb méretekben, megerősödve először a reformáció utitársaként jelentke zett, majd nagymértékben kedvezett neki a „felvilágosodásnak” titulált fokozott elsötétedés. Innen már csak egy lépést kellett tenni lefelé az internacionalizmusig, amely a legotrombább kifejeződését az 1917-es oroszországi, az 1918-as és 1919-es magyarországi és németországi (bajorországi) forradalmakban találta meg; a lefelé való nivellálás iskolapéldáját képező internacionalizmusban már nem valamely nemzethez való tartozás a legfőbb pozitívum, hanem az a komplexnek aligha nevezhető tény, miszerint mindenki ember; mindegy milyen, a lényeg az, hogy ember. és e ponton szinte vég nélkül sorolhatnánk a modern Nyugat felől Magyarországra áramló antitradicionális téveszméket és ezek katasztrofális következményeit, amire e helyütt aligha van lehetőség.

Ami az elmondottakból mintegy konklózióként kiviláglik nem más, mint hogy a magyarság Keletről hozott, kétségtelenül magasrendű tradicionális céljait szem elől tévesztve fokozatosan süllyedt bele a modern világ racionalista és materialista mételyébe, s eközben még azt sem vette észre – egy-két tisztán látó elmét kivéve –, hogy a régóta tépő „balsors” ezen elúttalanodásnak a szükségszerű következménye. Koppány (Ábel) fellázadt a kereszténnyé lett Vajk ellen, összetévesztvén őt Kainnal, az átkozott gyilkossal, pedig Vajk a Séth alapelv letéteményese lett. ám a századok során mára beigazolódott Koppány intő szava: minthogy a nép az egykoron gyűlölt Nyugat kainitáinak csatlósává süllyedt; Kain azonban átkozott, s átka ideje beteltével szörnyű romlásba sújtja.

Másképpen megfogalmazva, csupán némi idő kérdése már, hogy a modern Nyugat által szabadjára engedett démoni tendenciák mikor érlelik meg a Nyugatot – és ezzel együtt akár az egész világot – végromlásba döntő és megsemmisítő következményeiket. és míg vannak népek, amelyek a lehető legjobban érzik magukat e végzetes halálmenetben, addig a néhány „királyfi-lelkű” magyar, nem találva helyét, irdatlanul szenved. Ahogyan Szabó Dezső mondja: „A többi nemzetek haladva értek el a huszadik századhoz, külső és lelki életük összes bonyolultságával. Mi belepottyantunk, mint egy főnyereménybe. Ha nálunk akad ember, kiben a faj ereje bármely tehetségben felzsúfolódott: szerencsétlen és már az anyja méhében elítélt ember. Mert nincsenek megfelelő utak, ahol lezúgassa erőit, nagyszerű vállalkozásokba élje életét, hát bizarrságokba, szobatudományba, lumpolásba kell széjjel tékozolnia magát, hogy meg ne pukkadjon. A magyar különben temperamentumával, elátkozott királyfi-lelkével sem ért el a demokrata versenyig. Nézd meg, kik vezetnek a politikában, irodalomban, kereskedelemben, művészetben, kik a hivatalfőnökök, kiké az uralkodás, kiké az élvezet. Német, szláv és zsidó magyaroké. Mert ezek a versenyképes, erős, közepes emberek. Egy könyvet olvas, tíz könyvnyit ír belőle, száz könyvnyit beszél. A magyar a mélyére süllyesztett kincsekkel duzzogva kullog félre, mint egy orron ütött kutya. Erős akarat, középtehetség: ez a demokrata típus, kérges szívvel és kérges arccal. A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik. Nincs magánosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség! Miénk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása s hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel… Nekünk korán kell megvénülnünk, s halálunk után még sokáig kell virrasztanunk magunkat…” [*10]

Az antitradicionális felforgatás jegyében a századforduló Magyarországán „föllép egy jelentős részében zsidó értelmiségi csoport – mondja egyenesen Litván György – egy új nemzeti ideológia kezdeményezőjeként és irányítójaként azzal, hogy le kell rombolni a tradicionális nézeteket, és új történelmet, új történelmi szemléletet kell adni a magyarságnak, a nemzetnek. Nem Werbőczyt, hanem Dózsát, szóval nem a főpapokat és királyokat, hanem Martinovicsot és másokat, akiket a történelemből kitagadott az úri-nemzeti emlékezet, kell előtérbe helyezni, és méltó emléket állítani nekik.” [*11] A jelentős fogalmi zavaroktól eltekintve, e rövid részletből is kiviláglik, hogy a felforgatás erőinek ágensei nemcsak a történelem példátlan meghamisítására törekedtek – tegyük hozzá, rendkívüli sikerrel –, de ezzel egyidőben az ország politikai, kulturális, „tudományos” kulcspozícióinak túlnyomó részébe is beszivárogtak. A halálos kórként pusztító antitradicionális elúttalanodás – melyben mintegy ellen-tigrislovaglást folytatva kétségtelenül fő szerepet játszik a nomádság kártékony arculatával összefüggésben álló, hazátlan zsidóság – nem állhatott meg félúton, s a végzet minden hősies küzdelem ellenére 1945-tel beteljesedett.                                        A második világháború

kétségtelenül nem a tiszta tradicionális fény és a sötétség ütközete volt; mindazonáltal épelméjű ember előtt – a több mint fél évszázados monstruózus szuggerációval dacolva – nem lehet kétséges, hogy a Harmadik Birodalom és az úgynevezett szövetségi erők (értsd bolsevista–judeokrata és demokrata–judeokrata világösszesküvés) közül melyik fél képviselte kevésbé a felforgatást kiszolgáló erőket. A Magyar Apostoli Királyság mindkét világháborúban a szellemi szempontból pozitívabbnak (pontosabban kevésbé negatívnak) minősülő oldalon harcolt, s ez tökéletesen független attól, hogy az ellenséges, ám a jelen pillanatban teljes hegemónián lévő világpropaganda ezzel kapcsolatban mit tart lényegesnek a naiv emberekkel elhitetni. Az ellenséges vörös hordák jelenléte folytán Magyarország 1945-től 1991 közepéig ellenséges szovjet katonai megszállás alatt állt. Ezen időszak első lépésében „népbíróságoknak” titulált gyilkos brigantik és aljas hóhéraik likvidálták vagy elűzték a teljes magyar szellemi és társadalmi elitet, majd a kommunista terror- és propagandagépezet szellemileg és lelkileg szisztematikusan megmérgezte–megnyomorította a magyar ethnosz szinte teljességét. Ezen tények súlyosságát talán csak azzal érzékeltethetjük megfelelőképpen, ha határozottan kimondjuk, hogy az ország hozzávetőlegesen 150 éves török megszállása negatív jelentőségében eltörpül a Kun (Kohn) Béla, Rákosi (Rosenfeld), Kádár (Csermanek) által „vezetett” bitang kommunisták rémuralma mellett: bármennyire is idegen volt a török–muszlim szellemiség a keresztény magyar lelkülettől, mégiscsak egy tradicionális rendet és kultúrát képviselt, ellentétben a szélsőséges módon antitradicionális és nyíltan felforgató szándékú bolsevizmussal, amely a szintén szélsőbaloldali szocializmussal együtt a legsötétebb emberalatti erők démonian okkult létrontási offenzíváját hivatott az emberi világban végrehajtani.

A magyarság dicső (noha mára jószerivel kasztrált) emlékű 1956-os szabadságfelkelése és szabadságharca a halálosan ellenséges megszállók ellen ismét bebizonyította, hogy a szovjet-típusú kommunizmus és a szintén okkult erők által irányított nyugati demokráciák egy tőről fakadnak: s ez az orvosolhatatlannak látszó, teljes körű antitradicionalitás, vagy alacsonyabb szinten megfogalmazva, az úgynevezett materializmus.

A Kárpát-medencei magyarság minimum ezerszáz éves történetének legnagyobb tragédiája után (1945) azonban az eddigiek minden bizonnyal egyik legnagyobb szégyene akkor következett be, amikor az ország legádázabb ellenségei, az egykori rabtartók kozmetikázott fattyai 1994-ben „szabadon” újraválasztattak: akkor bebizonyosodott, hogy a „megváltozott rendszerű” ország nagy vonalaiban, ostoba és manipulált módon továbbra is könnyűszerrel a világméretű metafizikai elsötétedés és felforgatás szolgálatába állítható. Szellemi értelemben ez először a hagyomány, majd a vallás, végül a kultúra szinte teljes körű elveszítésével függ össze, azzal az elsötétült és masszívan materialisztikus szemléletmóddal és gyakorlattal, amely mind a kommunista rémuralmat, mind a démonok uralmát előkészítő, úgynevezett demokráciát lehetővé teszi.

Nem kétséges, hogy a modern Nyugat és ezzel együtt a mai Magyarország is mélységesen antikrisztusi, mert egy még átfogóbb értelemben antitradicionális; s az a cél, amelyet az országban jogtalanul uralkodó elemek – egykori szabadkőműves és hasonló körök diktátumainak szolgamód megfelelve – ráerőszakolnak az előzetesen porig alázott és elbutított magyar népre, a hagyomány szerint a civitas diaboli, az „ördög országának” világméretű felépítése; ennek egyelőre csak halvány előképét látjuk többek között azoknak a mélységesen szellemellenes szektáknak az özönében, amelyek a háború után a „dialektikus materializmuson”, mint hivatalos világnézeten felnevelkedett generációk körében egyre csendesebben, de annál nagyobb számban szedik áldozataikat a posztkommunista régiókban. Mindezt egy betegesen túlhajtott ökonomizmus, a gazdaság démonának a delíriumos gőzfelhőjében, ahol már-már minden szemfényvesztést hitelesíteni lehet azzal, hogy „megfelel az »európai uniós« követelményeknek”.

Mindezek után joggal vethető fel a kérdés, mit tehet a tradícióihoz hű magyarság a végromlás elkerülése érdekében. Képes lehet-e a biztos pusztulás felé rohanó, modern, antikrisztusi Nyugat semmibe vezető útjáról letérni? Vagy ami ugyanaz, a megváltozott körülmények figyelembe vételével, vissza tud-e Atilla, Álmos, Árpád, Szent István, Szent Imre és Szent László útjára térni?