múltidéző  

2012.08.27. | 09:40 Móricz Zsigmond és a Székely-Sóvidék

Korondról, az Árcsón lakó Tófalvi Deák Márton házától szolgálni ment a leány. – Hadd ügyesedjék – mondták a szülők, amikor Parajdon vonatra ült Véri lányuk. De a szolgálás abban az időben nem csupán a felcseperedő lányok iskolája volt, hanem pénzkeresési lehetőség is. Ezért indult 1940. szeptember 17-én Tófalvi Veronika is az akkorra már egykori híres székelyföldi fürdőről szolgálni. Arra gondolt, ha egy jó helyet talál magának, ahol megbecsülik munkájáért, nem változtat.

– Aki szolgál, annak fizetnek, aki csak szolgálgat, annak fizetgetnek – csengett fülében a jó tanács, s tudta, ez alól ő sem kivétel. Nem félt a munkától – otthon is dolgoztak eleget –, de találhat-e könnyen jó helyet az ismeretlen nagyvilágban? – szorongott a fiatal leány, miközben kattogott vele a vonat.

Hogyan került az író úrhoz ? Már nem tudja. Csak arra emlékszik, a közvetítő őt egy Virág nevű fiatalasszonynak ajánlotta. Vele volt a férje, Richárd is. E nálukfelé szokatlan nevet mintha most is hallaná:

– A kért bért egy kicsit sokallották, de úgy látszik, megtetszhettem. Na, meg az író is székely lányt akart szolgálónak. Kocsiba ültettek, s vittek a Margit körút 29. szám alá.

A férjes asszony Móricz Virág, az író – Móricz Zsigmond volt.

– Sokáig volt a Móricz családnál?
– Két évet. A háborútól való félelem, az író halála helycserére ösztökélt.

Tófalvi Veronika tehát Móricz Zsigmond utolsó két életévének szemtanúja.

– Látta a nagy írót munka közben?
– Nem. Őt talán senki se látta írni. Leányfalui dolgozószobájában többnyire éjjel dolgozott. Éjjelenként világított a dolgozószoba ablaka. Ha elfáradt a munkában, sétált egyet a viráglugasban. Ezt gyakran láttam.

Ekkor írta a Rózsa Sándor regényeket, bajlódott a Kelet Népe szerkesztésével. De miért is faggatnám erről, Véri néni szolgáló volt, pénzt keresni ment oda… S voltaképpen ő Móricz Virágnál szolgált.

– Ha dolgozott, senki se zavarhatta, még a lányai se. Többnyire együtt voltunk. Év közben az író volt gyakori vendégünk – külön szobája volt Virá-gék lakásában, a nyarakat pedig mi töltöttük Leányfalun – mondta Véri néni, mintha kitalálta volna az előbbi gondolataimat.

– De beszélt vele?
– Ha kérdezett, válaszoltunk. Tőlem mindegyre csak azt kérdezte: – most mivel dolgozhatnak Korondon? Egyszer épp nyár volt. Mondtam, kaszálnak. Én meg nagyon boldog voltam, mert levelet kaptam otthonról. Az író apró, zöld szemét olyan huncutul húzta össze, hogy azt hittem, tud a levélről is. Érdeklődő, nyugodt, kedélyes ember volt. Soha nem felejtem el az egyik Orbán-napi esetet. Féltünk, lefagy a gyümölcs, s egész éjjel füstöltünk. Gyönyörű kertje volt Móricznak Leányfalun. Reggelig énekeltünk, vigadtunk, a legkedélyesebben maga az író. Reggelre kormosak lettünk mi is, de Móricz Zsigmond bozontos bajusza is…

– Azt mondják róla, mérges talán soha sem volt…
– Azért láttam vagy kétszer. Először meszeléskor. A munkát nem az ő szobájával kezdtük, valahonnan hazajött, biztosan dolgozni szeretett volna, s akkor állt elé Anna néni – Móricz tulajdonképpeni cselédje – a meszeléssel. Azt hittük, hogy nagy baj lesz, de eltelt, elhallgattunk a takarítással, vártunk, míg újra elmegy, s akkor rendbe hoztunk mindent. A dolgozószobájában is takaríthattunk, de az íróasztal bármennyire is tele legyen könyvvel, vagy irománnyal, ahhoz nyúlnunk nem volt szabad. Az volt az ő sérthetetlen birodalma.

– S másodszor?
– Leányfalun éppen az eltevésekkel foglalkoztunk. A szép, villaszerű épület emeleti részén az író lányainak külön szobája volt, ott nyaralhattak. Virág asszonyoméknak vendégük érkezett, nem volt hová elhelyezzék, s az író fogadott lányának a szobáját rendezték be a vendégeknek. Móricz telefonon hazahívatta Erzsébetet, akit mindig védett. – Szállodát nyitottál a szobámban, apa? – kérdezte a hazaérkező.

Móricz nem hangoskodott, de valami történhetett, mert még Virág asszonyomék is elutaztak hazulról.

– Jólelkű volt?
– Ajándékozó természet. Reggel, ha Anna néni rohant a táskával az állomás felé, nyilvánvaló volt, hogy az író úr elutazik. Elég volt, ha Anna nénit meglátták, a kocsi várt addig, amíg Móricz szokásos nyugodt, hosszú lépéseivel megérkezik. Tudták a kocsivezető urak, hogy az író adakozó zsebe megnyílik.

– Pazarló volt?
– Még a mulatozásokat sem kedvelte. Ha a fiatalok szerveztek ilyesmiket, ő elment hazulról. Nem szerette az italt, még ebédnél se láttam szeszes italt fogyasztani soha. Csak kútvizet ivott, de azt nagy élvezettel. Jó étvágyú ember volt, nem dohányzott.

– Az ajándékok?
– Többnyire pénzzel jutalmazott. Tudta, nálunk a pénz arany. De kaptam porcelántányérokat. Azokat őrizem. A nyakkendőket egyetemista fiam hordja. Mondtam, szép kertje volt az írónak. Ott termeltük a fiashagymát. Adott egy kilót ültetni. Móricz leányfalui kertjéből került Korondra a fiashagyma.

– Mivel kedveskedett?
– Kedvenc ételével: túrós puliszka öntött salátával. Ezt nekem kellett készítenem úgy, ahogyan nálunk szokás. Az író kedvéért édesapámék küldtek Korondról egy egész dézsa juhtúrót. Persze, az író utólag minden költséget kifizetett. Ígérte, készült is, hogy a szüleimet felkeresi, de nem jutott el soha Korondra.

De Kolozsváron megfordult. Az erdélyi írók készültek az írófejedelem fogadására. Az akkor fiatal Asztalos István is találkozni akart vele. Balogh Edgár mondta Móricznak, hogy egy tehetséges fiatal kolozsvári író is látni szeretné. Móricz nem tiltakozott. Hármasban a találkozás összejött. Amint Asztalos megjelent, Móricz felkiáltott, s kérte, hogy méretkezzenek csak össze. Melyikük az alacsonyabb? Balogh Edgár volt a döntőbíró. Nézte, de hiába latolgatta, ki kellett mondania: – Úgy tűnik, mintha Zsiga bátyám egy kicsivel rövidebb volna… Erre hangzott el – mondják – maga Móricz szájából a híres mondása: – Nincs mit tenni, csak én vagyok a legkisebb magyar író! (a.l.)

– Kapott könyvet?
– A Magvetőt. Inkább jegyet váltott, s színházba küldött.

– Sokan járták Móricz Zsigmond házát?
– Vendégeit, ha voltak is, nem láttam. A barátait se ott jönni-menni.

Maga Móricz így vall: „Nincs egy hely, ahová ünnepélyes meghívás nélkül csak úgy bemenni hajlandó volnék. Egyetlen barát nélkül lenni. Senki más barátom a világon, csak az íróasztal.”

– De nem volt barátságtalan, rideg ember…

Veronika néni úgy nézett rám, mintha vallatnám. Ekkor újra az író szavait idéztem: „Nem hiszek többet erőim győzhetetlenségében…nem kívánkozom utazni, itt érzem a legjobban magam ebben a kertben, ebben a házban, az írógépnél…”

Ezért mondta le tervezett utazásait, Leányfaluba húzódik vissza, csendben dolgozni. Arra várt, hogy ősszel, ha egyedül marad a házban, nekifog a Rózsa Sándor harmadik kötetének.

– Nem látszott, hogy beteg, csak fáradt. Mikor bevitték a kórházba, hazavártuk. De szeptember 5-én jött a szomorú hír, hogy meghalt. A temetésén nem voltam jelen, a gyermekekkel kellett maradnom. A rádióból tudom: szép volt. Agyvérzéssel szállították kórházba. Nyugtalan beteg volt, dobálta magát az ágyban. Éjszaka volt. Légitámadás Budapest fölött. Mindenki az óvóhelyre menekült. A magára hagyott beteg nagy kínjában a padlózatra dobta magát. Mire visszatértek hozzá, már halott volt.

Móricz Virág így idézi fel a történteket: „Éjszaka megint tombolt. Dobálta magát, szörnyű hangok…. ott feküdtem a szomszéd ágyban. Sziréna nem búgott, a várost nem sötétítették el, s egyszerre bombák robbantak. Ijedten futottam az ablakhoz.: körül égtek a lámpák, most oltogatták… Az égen tűzcsóvák és zúgó repülőgépek. Az első légitámadás Budapest fölött. Mire a félelmes muzsika elhalkult, 1942. szeptember 4-én hajnali háromkor meghalt Móricz Zsigmond.”

Mi most, halálának 70. évfordulóján a korondi Venczel Lajosné Tófalvi Deák Veronikával folytatott beszélgetésünk újrafelidézésével emlékezünk-emlékeztetünk a nagy magyar íróra.

Ambrus Lajos
e-nepujsag.ro