1541 előtt Erdély a Magyar Királyság keleti tartománya volt, amelyet a király által kinevezett erdélyi vajdák kormányoztak.

Ha a király erélytelen volt, előfordult, hogy a vajdák megpróbáltak önállósodni. 1526-ban is az akkori erdélyi vajda, Szapolyai János vonakodott a királyi táborba vonulni seregével, ezzel közvetve elősegítve a mohácsi tragédiát. (1526. augusztus 29-én Mohácsnál a magyar hadsereg döntő vereséget szenvedett az országra támadó törököktől.) Rövidesen megválasztották Szapolyai Jánost (a volt erdélyi vajdát) magyar királynak (1526 – 1540), majd a magyar főnemesség másik tábora egy másik királyt választott Habsburg Ferdinánd (1526 – 1564) személyében.

Ezzel a magyar állam két területre szakadt, melyek közt 1527 –ben polgárháború kezdődött. Az alig egy évig tartó háborúskodást végül a Habsburgok nyerték meg, ám az országból elmenekült Szapolyai alkut kötött a törökökkel, így a segítségükkel visszatérhetett a trónra. A vazallus királyság – a Török Birodalom hűbéreseként fennálló Magyar Királyság – 12 éven keresztül működött, 1529 és 1541 között. Ezen években tűnt fel Szapolyai udvarában az egyre nagyobb befolyásra és szerepre törekvő Martinuzzi Fráter György, aki már 1534 -ben a király kincstartója.

Később 1540-ben meghalt Szapolyai, ám fia született – János Zsigmond – és halálos ágyán az ő hűségére szólította fel Magyarország nagyurait. Ezzel Szapolyai megszegte a Ferdinánddal korábban kötött titkos alkut (Váradi béke) melyben ígéretet tett arra, hogy halála esetén átadja Erdélyt a Habsburgoknak. Az alkuszegés miatt az országra támadó Ferdinánd ellen török segítséget kérő királyné és Fráter György, kénytelen volt tudomásul venni, hogy a Magyar Királyság 1541 augusztus 29 –én három részre szakadt, mivel a Ferdinándot elűző törökök önkényesen bevonultak Budára.



1. Az ország középső része Budával együtt a török uralom alatti hódoltsági terület lett. A török hódoltság másfél évszázadig tartott, s a török által megszállt terület fokozatosan gyarapodott az újabb foglalások révén. A hódoltságot a törökök villayetekre és szandzsákokra osztották. 2. A Felvidék és a Dunántúl (az ország északi és nyugati része) megmaradt a Királyi Magyarországnak, ahol a Habsburgok uralkodtak. 3. A maradék: a Tiszántúl és Erdély önállósodott, ebből alakult ki az Erdélyi Fejedelemség, melyet 1541 és 1570 közt Keleti Királyságnak neveztek és a töröknek adót fizető hűbéres államként működött.

Erdélyben 1541-től Szapolyai özvegye (Izabella királyné) uralkodott kiskorú fia, a későbbi János Zsigmond nevében. A tényleges hatalmat György barát (Martinuzzi Fráter György) gyakorolta, aki a kormányzói címet viselte. Ő szervezte meg az Erdélyi Fejedelemség önálló intézményeit, ő csatolta a fejedelemséghez a temesi részeket és a Tiszántúlt.

Ugyan eközben pár évre a Habsburgok megkaparintották Erdélyt, de 1556-ban Izabella és János Zsigmond visszatért Erdélybe, és másfél évtizedig uralkodtak a török és a német között egyensúlyozva. János Zsigmond halála után az erdélyiek először éltek a szultántól kapott szabad fejedelemválasztás jogával, és 1571 –ben megválasztották Báthory Istvánt fejedelmüknek (1571-75). Őt később a lengyelek királyuknak választották, ezért a Báthory család több tagja váltotta egymást a kormányzásban-uralkodásban (Zsigmond, András, s az utolsó a Báthoryak közül Gábor). A Báthoryak uralkodásának idején tűnt fel Mihály vajda (Vitéz Mihály), Basta és Bocskai is. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelemsége elhozta „Erdély aranykorát", hogy aztán Apafi Mihály uralkodásának végén a Habsburgok megszerezzék, s birodalmukhoz csatolják Erdélyt is, miután előzőleg a török uralom alól felszabadított Magyarországot is bekebelezték.

A kurucok „nagyságos fejedelme", II. Rákóczi Ferenc korában egy rövid időre sikerült megrendíteni az osztrák uralmat Magyarországon és Erdélyben, de a kuruc mozgalom bukása után (1711), hosszú időre a császáriak birtoklását semmi sem tudta megingatni. Erdély a fejedelemség korában a törököknek adót fizető, de azért jelentős önállósággal rendelkező állam volt. Az állam feje az országgyűlés által megválasztott és a szultán által is megerősített fejedelem volt. A hadsereg és a külügyek irányítójaként, az állam vagyonának pénzének a kezelőjeként és az igazságszolgáltatás fejeként jelentős hatalmat koncentrált kezében.

A fejedelem hívta össze az országgyűlést, így az erdélyi diétával szembeni hatalma meghaladta a magyar király országgyűléshez viszonyított befolyását. Munkájában segítette a fejedelmi tanács és a kancellária. A fejedelemség fővárosa, a legtöbb fejedelem székhelye Gyulafehérvár volt.

Az országgyűlésben (latinos néven diéta) a három erdélyi nemzet (magyar, székely és szász) súlyának megfelelően vett részt. A két császár, a német (azaz Habsburg), valamint a török szultán hatalmas birodalmai közé ékelődött Erdélyi Fejedelemség másfél századon át állott fenn nemzeti (magyar) fejedelmei bölcsességének, vitézségének és diplomáciai adottságainak köszönhetően. A többnyelvű és többvallású Erdélyben kialakult egy olyan hatalmi egyensúly és együttműködési rendszer a három rendi nemzet és négy elfogadott vallás (magyar – székely – szász, illetve a református – lutheránus – unitárius – katolikus) között, amely egyedülálló volt a vallási és etnikai ellentétektől szenvedő Európában.

Harmat Árpád Péter
tortenelemklub.com

múltidéző  2013.06.23. | 20:14 Erdélyi fejedelmek 1. – Az Erdélyi Fejedelemség rövid története