múltidéző  

2013.02.04. | 06:47 Népesség és természeti csapások a Székelyföldön a 18. század elején 2.

Bod Péter kiemelten foglalkozott a szárazsággal, annak székelyföldi megnyilvánulásaival. Megrázó sorai a természeti csapás következményeire is fényt vetnek. „Az 1718-ik év ugyanis – írja önéletírásában – vagy semmit sem jelentő vagy nagyon csekély termést hozott Erdélyben, különösen pedig a Székelyföldön, amiért azután a legnagyobb gabonaínség állott be. Ezért történt, hogy a székelyek legnagyobb része Erdély más vidékeire és Havasalföldre, meg Moldva szomszédos tartományaiba szóródott szét. Akik pedig helyükön maradtak, különféle módon küszködtek az éhséggel. Megkísérelték ételek készítését az éhség csillapítására alkalmatlan anyagokból.

A kőrisfának összezúzott kérgét keverték a liszthez: kevéssel megfelelőbb volt a kenyér, amely a mogyorófa sarjaiból készült úgy, hogy két rész sarjat egy rész gabonához kevertek és ekként alakították kenyérré. Összezúzott és egybegyúrt szalmát is tettek a füstölőbe, de elkészíteni nem lehetett, mert a tűz elhamvasztotta. Mivel pedig széna sem termett, a barmok számára a haszontalan maglapél (Atriplex L.) nevű növényt gyűjtötték sokan, akik midőn az éhség még nagyobb erőre kapott, ennek cséppel kivert magvait búzával keverve készítettek kenyeret. Ez igen fekete, de az oly nagy szükséghez képest ízletes kenyér volt, amilyent akkoron néhány napon keresztül én is kénytelen voltam enni. A bengének (Rhamnus L.) és más erdei fáknak a gyümölcsei valahogyan fenntartották az éhezők életét, míg el nem erőtlenedtek. Sokan szerte bolyongtak, mint az árnyékok vagy félholtak. Hallottunk szerencsétlen anyáról is, aki saját gyermekeit falta fel. Nem kevesen eladták magukat örökös szolgaságra; az eladók és mások, ha vevőket találtak, legalább saját és családjuk életét fenntarthatták.”

A pestis

A pestissel, akárcsak a szárazsággal, több kortárs foglalkozott, hiszen a két csapás együttesen hatott. Az évszázadokon keresztül pusztító ragály a 18. század elején két alkalommal is megritkította a lakosságot. Először 1708-ban jelent meg Erdélyben és 1711-ig tartott. Moldvából hurcolták be Gyergyóba, ahonnan átterjedt más vidékekre is. Erről az eseményről Cserei Mihály a következőket írja: „Valami gyergyai cigányok, kik a kurucok elől futottak vala Moldovában, betegen kijövének Szent-Miklósra (értsd: Gyergyószentmiklósra – sz. m.); ott meg is halának; egyiknek pokrócát más cigány gyermek elveszi, benne hál, az is megbetegedik, meghal, onnan a falusi emberekre is kihat a contagio”.

Hiába vették vesztegzár alá a széket, 1709-ben a ragály átterjedt Udvarhelyszékre, és több-kevesebb lappangás után 1710-1711-ben sűrűn szedte áldozatait nemcsak ott, hanem az egész Fejedelemségben. „Egész Magyarországban, Lengyelországban, Máramarosban oly szertelenül grassált a pestis – olvasható Cserei Mihály 1712-ben írt krónikájában –, hogy némely falukban két-három ember alig maradott meg, Debreczenben tizenkilencezer ember holt meg. Így akará Isten az egész magyar nemzetet a bűnért megbüntetni. Az egy Csíkban, Háromszéken, a Barcán, itt Brassóban, hogy még eddig a pestis be nem jött, ha ezután Isten a bűnért el nem küldi.” Magyarországi minta szerint Cserei számba veszi a Rákóczi-féle szabadságharc alatt Erdély lakosságát ért veszteségeket. Krónikájában azt, hogy „Magyarországon összeszámították az áldozatok számát – írja –, hogy mennyi emberek esének el ebben a revolutióban, s úgy találtatott, hogy pestisben holtanak meg háromszáz és tíz ezeren, fegyver alatt pedig 85.000-en. Erdélyben ugyan senki számban nem vette, mivel a pestis mai napig is meg nem szűnt, de gondolom, nincs héja a százezernek, kik eddig a pestisben megholtanak; bizon, fegyver alatt is sok ezeren hullottak el”.

1717 nyarán a pestis ismét megjelent Erdélyben. De most nem Moldvából jött, hanem délről, Havasalföld felől. Egy fogarasföldi határszéli faluban, Récsén ütötte fel a fejét, majd himlővel és szárazsággal társulva kisebb-nagyobb intenzitással szedte áldozatait országszerte több mint két éven keresztül. Legsúlyosabb lefolyása 1719-ben volt. Székelyföldön a pestis 1718 nyarán jelent meg. Czegei Vass László ezzel kapcsolatosan így ír: „Mondhatjuk egészségtelen esztendőnek is, mivel ősznek vége felé az pestis Háromszéken és Magyarország felé való székekben is, úgy a Mezőségen és imitt amott derekasint grassálni kezdett, melyet a kegyelmes isten fordítson el rólunk és parancsoljon az öldöklő angyalnak, hogy legyen elég eddig”.

Bod Péter nemcsak megemlíti a járvány elterjedését, hanem becslést is megfogalmaz az áldozatok számát illetően, amelynek családja is szenvedő alanya volt. „Az éhség és szokatlan étel miatt – írja – az emberek nedvei szükségképpen elromlottak; ezért az 1719-ik évben, a tavasz beálltakor a Székelyföldet akkora pestis támadta meg, hogy egy év leforgása alatt több mint százezren pusztultak el. Ez a közös csapás atyámat is elragadta két gyermekével, Krisztinával és Mózessel; engem is levert a pestis mérge, de Isten kegyessége által visszaadatván az egészségem, felgyógyultam és két nőtestvéremmel, Zsófiával és Judittal árván maradtam özvegy anyám gondjára.” Az emberi veszteség számát tekintve állítását túlzónak tartjuk, de a pusztítás tényéről és rendkívüli súlyosságáról vázolt képet valósnak tekinthetjük.

A meghökkentő méretű adatok olvastán feltevődik a kérdés, hogy mekkora emberi veszteséget jelentett ténylegesen a járvány a székelység számára általában, és hogyan tükröződött mindez az összeírásokban? Veszteség volt nemcsak a nagyarányú elhalálozás, hanem az elbujdosás, az elvándorlás is. Az elvándorlásról egy 1718. szeptemberi főkormányszéki rendeletben azt olvashatjuk, hogy: „szomorúan tapasztalja is a Gubernium a községnek mostani nagy bódulását és fészkiből való kimozdulását, számosan öszvegyűlvén, szerteszéllyel ki Havasalföldére, Molduvára, Tömösi Bánátusbra, Partiumba, nevezetesen pedig Bihar vármegyére, desperabunde eladván elsőbben is mindeneket, mint mennek csoportostól, és el is széllyednek”. Kihangsúlyozta az elszéledés, elbujdosás tényét a fennebb idézett Bod Péter és Lakatos István is. A legnagyobb arányú székelyföldi elvándorlás, többek véleménye szerint, Háromszékről történt. A megállapítás azonban érvényes a többi székely székre is. Csak az elszéledés iránya különbözött. Míg a háromszékiek és csíkiak főként keleti irányba mentek, a többiek nyugatra.

(Folytatjuk)

Pál-Antal Sándor　
e-nepujsag.ro

múltidéző  2013.02.03. | 09:38 Népesség és természeti csapások a Székelyföldön a 18. század elején 1.

A lakosság létszáma a korabeli összeírások tükrében

A 18. század eleji székelyföldi népességi viszonyok kérdése, az összlakosság tényleges létszámának megállapítása olyan kérdés, amely mindmáig megnyugtató feleletet nem kapott. Ekkor még nem készültek népességlétszámot felmérő statisztikai felmérések, vagyis népszámlálások, hanem csak különböző céllal kimutatások. Ilyenek voltak az adózási, katonai, egyházi és egyéb célú összeírások, amelyek segítségével igyekeztek megállapítani a történészek a népességi viszonyokat. Ezt tettük mi is, felhasználva e célból az 1703. és 1722. évi adóösszeírásokat, az 1702-es ingyensóra jogosultak listáját, illetve az 1712-15. évi nemesi lajstromokat.


A nyilvántartások közül a legteljesebbek az adófelmérések. Ezért azokat vettük alapul, majd a teljes népesség számának megállapítása érdekében kiegészítettük azokat az adómentes nemesek, a tisztviselők, egyházi személyek (lelkészek és tanítók), a nincstelenek, valamint a városlakók adataival.

Az adóösszeírások valamint a kiegészítő adatok alapján a székelyföldi családok létszáma és székenkénti megoszlása a 18. század elején az alábbi:

A kapott eredmények alapján a Székelyföldön 1703-ban mintegy 28.000-28.500 család élt. Ez 4.300-4.400 családdal több, mint az adózó népesség. A különbség tehát 17,6%. Ugyanakkor 1722-ben a különbség 3231 család, vagyis 12,8%-os.

Ez az összlétszám még a kiegészítések révén is meglepően alacsonynak tűnik. Hiszen kevesebb, mint a mai Marosvásárhelyé egymagában. De ha egy pillantást vetünk az országos helyzetre, kénytelenek vagyunk elfogadni az eredményeket. És ha a települések lakottságát nézzük, kitűnik, hogy a székely falvak lakottabbak voltak, mint az erdélyiek általában. Míg 1722-ben a 2103 erdélyi településen átlag 43,1 család élt, a 424 székelyföldi helységben (10 város, 3 kiváltságos hely és 411 falu) ez az átlag 49,1 család volt.

A Magyarországra és Erdélyre is kiterjedő 1720-as, illetve 1721–1722-es általános felmérés összesítő adatait Acsády Ignác már több mint egy évszázada közzétette. A kapott adatokat ő is túl alacsonynak találta, és a tényleges létszám megállapítása érdekében 50%-kal kiegészítette azokat, néhol ennél többel is. Eljárását azonban nem támasztotta alá bizonyítékokkal. Kutatásunk kapott eredményeit valósághűebbnek tekinthetjük.

Összevetve a két összeírást, kitűnik, hogy az eltelt két évtized alatt a családok létszáma 3180-nal, vagyis 11,2%-kal csökkent. És felvetődik a kérdés: miért történt, és ez a csökkenés valós vagy megtévesztő? Vagyis: összeegyeztethető-e a kortárs irodalomban fennmaradt leírásokkal, valamint egyéb levéltári adatokkal, vagy megtévesztőknek bizonyul?

A létszámcsökkenés okai

Ismert tény, hogy a demográfiai viszonyokra, a népesség gyarapodásának alakulására számtalan tényező hathatott. E téren az általunk tárgyalt időszakban a legnagyobb befolyásoló tényezők a nyolc évig tartó háború (az 1703-1711 közötti, II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc), valamint a rendkívüli természeti csapások voltak.

A háborús eseményekkel magyarázható, hogy 1707-ben hat aranyosszéki település vált ideiglenesen lakatlanná. Éspedig: Felvinc, Székelykocsárd, Harasztos, Aranyospolyán, Felsőszentmihályfalva és Inakfalva. Súlyos veszteségek érték 1708-ban a csíki és gyergyói településeket, mikor a császári csapatok végigpusztították a vidék falvait. Kisebb-nagyobb számú emberáldozatot követeltek a harcok más vidékeken is.

A szárazság

A legnagyobb veszteségeket azonban a természeti csapások okozták, a szárazság és a járványos betegségek, különösen a pestis. A szárazságot a kortársak közül többen is leírták. Az 1710. évi időjárásról azt írja Cserei Mihály, hogy: „Júniusban, júliusban oly rendkívül való szörnyű száraz meleg idők jártanak, melyhez hasonlókat soha nem értem, az emberek teljességgel semmit nem szánthattak, a gyümölcsök a fákon egyben főttenek fonyadtanak, a tavaszgabonák fel nem nőhettenek. Septemberben penig Molduvából számtalan sáskák jövének ki, kik a napnak fényét sokaságokkal befedték és az egész országot egyben járták, mindenféle zöldséget megettenek.”

Az 1710. évinél súlyosabb szárazság, amely az egész Erdélyi Fejedelemségre kiterjedt, 1717-ben kezdődött és több mint két évig tartott, amiről több emlékíró is beszámolt. A kortárs Lakatos István csíkkozmási esperes-plébános írja, hogy: „1717-ik évben május 15-től 1719-nek september 2-ig merőben akkora szárazság volt, hogy csak egyszer is a föld terményének termesztésire nézve meg nem ázott, a földön annyira kiszáradtak a füvek gyökerei, úgy a fáké és a nádaké is, hogy a hol meggyúlt, azok lassan égtek a földben egy öl mélységre is, füstölve némely helyeken egy esztendeig s tovább is szünet nélkül: tavak, kutak, kisebb folyóvizek főképpen kiapadtak, hogy egy csepp vizet sem lehetett kapni bennek. Csíkban nem oly kegyetlenül, de Erdélynek némely részeiben, mint a Mezőségen közönségesen mind emberek, mind a barmok szomjúságaiktól üldöztetve szülötte földjeiket elhagyni, hogy szomjúság őket el ne pusztítsa, máshová költözni kényszerültek. Szemmel láttam, […] minden őszi és tavaszi vetések, melyek táplálják az emberi nemet – úgy a gyümölcsfák is – teljességgel semmit sem termettek. Itten 1718-ban, 1603-tól fogva nem ismert, hallatlan, akkora éhség lett, a mi hazánkban. Az éhségtől úgy elharapódzott a pestis, hogy némely falvakban annyian haltak el éhség, mint pestis miatt.”

(Folytatjuk)

Pál-Antal Sándor
e-nepujsag.ro