Részigazságok

A magyarság származásáról, őstörténetéről alig-alig tudunk. Csak re­ménykedhetünk abban, hogy egyszer lehetővé válik a 9. század előtti korszak megismerése.

 Jelenleg a régésze­ti, történelmi, nyelvészeti és embertani ismeretek „mozaikdarabkái” alap­ján nem lehet egyértelmű magyar őstörténetet írni. E képtelen helyzetet Kristó Gyula és Makk Ferenc 2001-ben így mutatta be: „Szinte mindenki más-más képet állít össze, úgyszólván, ahány szerző, annyiféle a 9. század előtti magyar történelem.”

A magyar nép őstörténetének kutatásában három nagy irányzatot figyelhetünk meg. A hivatalos történetírást, amely a finnugoroktól való származás tézisét támogatja, az ázsiai török származás híveit, míg a harmadik tábor a magyarság több ezer éves Kárpát-medencei őstörténetét karolja fel. Zsirai Miklós nyelvész már 1943-ban úgy gondolta, hogy sok az „őstörténeti csodabogár”. Ezek tévutakra vezetik az érdeklődőt, és befolyásolják a történettudatot.

Ám nemcsak a fellegjáró dilettánsok, de a keményvonalas finnugristák és a több ezer éves Kárpát-medencei ősiséget hirdetők is akadályozzák a tisztánlátást. Fontos feladat lenne újraértékelni az eddigi kutatások eredményeit. Akik nem fogadják el a hivatalos finnugor irányzatot, bírálhatók, de azok is, akik nem tartoznak az őshonosságot, illetve az egyoldalú türk származást hirdetők soraiba. Mivel a magyar őstörténet sokrétű, el kell fogadni a „részigazságok” elvét, ezeket kell egyberakni. Erre azért van szükség, mert a magyarság kialakulása, etnogenezise nem egygyökerű, hanem többágú. A magyar nép nyelve, származása és származási helye az egész népre kivetítve nem fedi egymást. Népünk különböző származású törzsek, nemzetségek, néptöredékek összeolvadásából alakult ki külön őstörténettel.

A jelenlegi „tudományos” világban bármit írhatunk, mindig lesz olyan „szakember”, aki az általunk leírtak hitelességét kétségbe vonja. László Gyula régész szavaival élve, a „termékeny bizonytalanság” talaján állva állítjuk, hogy a történeti „igaz­ság” középen van. Nem azon kell vitatkozni, hogy finnugor, türk vagy őshonos leszármazottak vagyunk-e, hanem el kell fogadni, hogy mindhárom, mindezek mellett iráni, mongol és más néptöredékek ötvözete is.

Dr. Székely Zsolt régész helyesen állapítja meg, hogy az elmúlt évtizedekben nagyszámú tanulmány látott napvilágot: „Részben a ma hivatalosnak tekinthető finnugor rokonságon alapuló őstörténet mellett, részben pedig ez ellen foglalnak állást. Közös jellemvonásuk, hogy egyetlen szerző sem merészkedik az időszámításunk előtti 3–4. évezrednél korábbi időkig.” Új tudományágak megjelenése által – így a humángenetika, a fizikai antropológia, a paleontológia stb. – talán a nem is olyan távoli jövőben mélyebb bepillantást nyerhetünk a magyar őstörténetbe. E téren – a magyar nép eredetét, az uráli népek eurázsiai-amerikai őstörténetét kutatva – úttörő munkát végez Szabó István Mihály.

Többnyelvű őstörténet

Morávcsik Gyula bizantinológus helyesen látja, hogy „a magyar nyelv szerkezete és szókincsének alaprétege finnugor eredetű”, nyelv­rokona­ink a Szibériában élő vogulok és osztjákok is. Ők az Urál vidékén szoros kapcsolatban éltek a magyarokkal. Morávcsik rámutat: „a honfoglalás korabeli magyar nép törökös vonásokat mutat, s legrégibb törzs-, személy- és méltóságneveink egy része török eredetű”. Következtetése: a honfoglalás előtti korban a finnugor és a török elemek keveredtek, e kettő eredménye a magyar nép.

Kristó Gyula az uráli ősnyelvről azt írja, hogy az abból származó nyelvek „kivétel nélkül agglutináló (ragasztó) nyelvek, vagyis a nyelvtani viszonylatokat nem elöljárókkal, hanem ragok, jelek, képzők hozzátételével fejezik ki”. Kristó, bár nagy szerepet tulajdonít a török nyelvű népcsoportoknak, mégis úgy véli: az „altaji nyelvcsalád részeként számon tartott török nyelvek is ugyanebbe a tipológiai csoportba tartoznak”, de „a magyar nyelv és a török nyelv genetikus rokonsága kizárható”.

Sára Péter is hangsúlyozza, hogy „a magyar és török nyelvek forrásvidéke közös”, de a magyar és a török nyelvek között „oly nagyszámú szó- és nyelvtani egyezés található, hogy ezek alapján nyugodtan beszélhetünk nyelvi rokonságról”. Úgy gondolja, az előtöröknek mondott népek nemcsak fajilag, hanem nyelvileg is keveredtek a „finnségi és észak-eurázsiai ősnépekkel valahol az Urál-hegység és Nyugat-Szibéria déli térségeiben.

Ebből a nagyfokú keveredésből alakultak ki lassú folyamatban az ugor, a magyar és a török népek, nyelvek”. Feltételezi, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe érkezésekor nem volt teljesen elszakadva sem az ugor, sem a török nyelvektől, ezért megértették egymást. A török nyelvnek a magyaréval hasonló nyelvszerkezete elősegíti török nyelvű törzseink és más néptöredékek elmagyarosodását. „A török nyelvek szelleme, szerkezete, építkezése szinte teljesen azonos a miénkkel – írja Kiszely István az említett szerzőre hivatkozva. – Ná­luk sincsenek nemi megkülönböztetések. A szótövek végéhez illesztett ragjaikkal, képzőikel, jeleikkel ugyanúgy bánnak, mint mi. Kerülik ők is a mássalhangzó-torlódásokat.”

2012-ben az Ankarában a Török Nyelvi Intézet által szervezett tudományos konferencián Mátéffy Attila turkológus elemezte a magyar nyelvben található ótörök eredetű igei állományt, és összehasonlította a más nyel­vekből átvett igékkel. Rámutatott: az ótörök igéket „külön képző nélkül használjuk, vagyis az igető után közvetlenül az időjel, majd a személyrag következik. Például: arat-; árt-; bocsát-; csökken- (…) stb.” Szerinte „a magyar nyelv ótörök eredetű igéi úgy ágyazódnak bele a magyar nyelv igerendszerébe, mint az uráli elmélet hívei szerinti finnugor eredetű igék, vagyis az idegen eredetű igéknél látható külön képző használata nélkül”. Felteszi a kérdést: „mi az oka annak, hogy a magyar nyelv ótörök (vagy régebbi) eredetű igéi ugyanolyan rend szerint vannak használatban, mint a finnugor eredetűnek tartott igék, míg a más nyelvekből átvett igéket teljesen más szabály szerint használjuk?”

Az urál–altaji nyelvcsalád meghatározás ma is jogos. Az 1900-as évek­ben még az urál-altaji nyelvcsalád fogalmát általánosan használták, ezt később szorítja ki a finnugor nyelvcsalád fogalma. Ezt azonban nem mindenki fogadja el. Burchard Brent­jest a Chane–sultane–emire című – Lipcsében (1974-ben) megjelent – művében a török nyelvekről ezt írja: „Nyelveik az urál-altaji nyelvcsalád egyik ágát alkotják. Az uráli ághoz egyrészt a finnugor nyelvek tartoznak, amelyeken többek közt a magyarok, a finnek, a karélok, az osztjákok és a komik beszélnek.

Az uráliak másik ágát a szibériai szamojédok alkot­ják. Az altaji ághoz tartoznak pedig a törökökön kívül a mongolok és a man­dzsu-tunguzok.” Rásonyi László tur­kológus nyelvészprofesszor ugyancsak urál-altaji nyelvcsaládot emleget, amelynek egyik ágát a finnugorok és a szamojédok alkotják, míg az altaji ághoz a török népek tartoznak.

(folytatjuk)

Kádár Gyula
Háromszék

múltidéző  2014.01.18. | 06:30 Többnyelvű magyar őstörténet és származás (1.)