„Az emberek azt hiszik, csak cuki, bolyhos állatkákra akarok vigyázni. Amit viszont igazából teszek, hogy megóvom az emberiséget az öngyilkosságtól” – mondta a legendás zoológus, Gerald Durrell. Aki valószínűleg jobban szerette az állatokat, mint az embereket. Akinek gondtalan gyerekkoráért én hezitálás nélkül odaadnám a fél karomat. És aki olyan elképesztő hévvel és szenvedéllyel óvta a környezetet, hogy az végül a vesztét okozta. 

Különleges kezdetek

Három testvérével szemben (akik magasságukban – vagy inkább mélységükben – az anyukájukra ütöttek) már magzatkorában is szokatlanul nagynak számított Gerald Durrell. Talán emiatt lehetett, hogy amikor 150 centis édesanyja vele volt terhes, igencsak kikerekedett. A várandósság vége felé pedig már olyan gömbölyű lett, hogy szégyellt mások szeme elé kerülni. El is határozta, hogy a szülésig inkább otthon marad. A férje ezt persze másképp gondolta, megpróbálta hát rávenni a feleségét, hogy legalább a Klubba menjen el – ott zsezsegett ugyanis az Indiában élő britek krémje. „De hát csak nem mehetek oda ilyen állapotban! Hiszen úgy nézek ki, mint egy elefánt!” – tiltakozott Durrell mama, mire a férje rávágta, hogy ha így áll a helyzet, akkor majd ráeszkábálnak egy nyerges ülést, úgy senkinek nem fog szemet szúrni.

Ebből is látszik, hogy Durrell papa szeretett veszélyesen élni. Szellemes megjegyzésével annyit azért elért, hogy két teljes napig nem szólt hozzá a felesége.

Durrell mama nehéz helyzetét az is súlyosbította (szó szerint), hogy elképesztő módon kívánós lett. Ám míg más nők a csemegeuborkás fagylaltért, vagy a mogyorós csokoládéért őrülnek meg várandósan, addig ő a pezsgőre kattant rá, és azt szlopálta éjjel-nappal. Ezek után nem csoda, hogy Gerry, aki már a köldökzsinórral is habzóbort szívott magába, később is elkötelezett rajongója lett az alkoholféléknek.

Ám nemcsak az „alkoholgént", de a humorérzéket is megörökölte szüleitől. Végtelenül szórakoztató figura volt, aki mindig készen állt a viccelődésre. Doreen Evans, későbbi asszisztense és segítője, tisztán emlékszik az állásinterjúra Gerry-vel. „Képes volt rezzenéstelen fapofával megkérdezni, hogy ha esetleg úgy hozza a sors, készen állok-e megszoptatni egy bébisündisznót?”

Mondd szépen, hogy „zoo"!

Édesanyja állítása szerint a kis Gerry első szava is az állatkert volt (angolul mennyivel könnyebb ezt kimondani!). Ha megkérdezték, hová szeretne menni, máris teli torokból kiabálta, hogy csakis az állatkertbe! Egyszer pedig, amikor egy betegség miatt kénytelen volt az ágyat nyomni, a család komornyikja agyagból készített neki különféle állatokat. Innentől aztán nem volt megállás, Gerry elhatározta, ha törik, ha szakad, feltétlenül lesz egy saját bejáratú állatkertje!

Így is lett. Egyetlen célja volt csak az életben, hogy annyi állatot rántson vissza a kihalás széléről, amennyit csak tud.

Országomat egy lóért!

III. Richárdhoz hasonlóan (bár egészen eltérő okokból) az egész életét és minden pénzét az állatoknak szentelte. 1946-ban örökölte meg a családi vagyon ráeső részét, mire azon nyomban otthagyta alkalmi munkáját, és nekivágott a nagyvilágnak, hogy veszélyeztetett állatokat gyűjtsön be. Az örökség hamar elfogyott, az angol állatkertek pedig képtelenek voltak értékükön átvenni a különleges állatokat. Durrellnek gyorsan ki kellett találnia valamit, amivel elegendő pénzre tehet szert. Végül bátyja, Lawrence tanácsára az írás felé fordult. Több mint negyven könyve jelent meg, mindegyik egyetlen célt szolgált, hogy biztosítsa az állatmentések anyagi hátterét. „Megpróbálok olyan gyorsan túlesni a könyvíráson, ahogy csak lehet. Pénzért írok, ez biztosítja számomra a lehetőséget, hogy azt csinálhassam, amit igazán szeretek. Hogy elrohanhassak Mexikóba azték nyulakat fogni.”

Ösztönös írótehetség és lebilincselő történetmesélő volt. Minden sorát átitatja az állatvilág iránti szenvedélye és elköteleződése.

Modern Noé

1956. március 26-án nyitotta meg a Csatorna-szigetek egyikén, Jerseyn a saját paradicsomát, a Durrel Wildlife Parkot. Az állatkert főhadiszállása egy hatalmas, XVI. századi ház lett. Ezzel végre megvalósult a gyerekkori álom, sőt, még egy icipicivel több is. A park ugyanis nemcsak egzotikus állatoknak ad otthont, de egy aprócska kutatóközpontnak és egy miniegyetemnek is, ahol a világ minden tájáról érkező állattartók sajátíthatják el a különféle élőlényekkel való speciális bánásmódot. Húsz év alatt több mint hétszázan tanultak itt, Durrell serege pedig, ahogy előszeretettel hívják magukat, később az ő szellemében folytatta a természetet óvó küldetésüket.

A sors iróniája azonban, hogy hiába szentelte egész életét a környezet- és állatvédelemnek, néhány húzása – akarata ellenére is – visszafelé sült el. A Családom és egyéb állatfajták című nagy sikerű klasszikusa, mely épp hatvan évvel ezelőtt jelent meg, sok pénzt hozott a konyhára, így jelentős szerepet játszott abban, hogy utazhasson és állatokat menthessen. A könyv helyszínéül szolgáló Korfu azonban épp a regénynek köszönhetően lett igen népszerű turisztikai cél, ezzel pedig örökre megváltozott az egykori bájos sziget érintetlen jellege.

Suli? Ugyan minek?!

Gerald alig járt iskolába, vizsgákat sohasem tett, a tanítását magántanárok látták el több-kevesebb sikerrel. „Mennyi időbe telik hat embernek megépíteni egy falat, ha három embernek egy hetébe került? Úgy emlékszem, legalább annyi időt szántunk erre a matematikai problémára, mint amennyit az emberek a falon.” – idézte fel Gerry tanulmányainak egyik döcögős pillanatát. Ebből is látszik, hogy az ösztönös zseninek nincs feltétlenül szüksége hagyományos oktatásra. A Durrell-könyveket több tucat nyelvre lefordították, a nevét a világ minden szegletében ismerik, az állatvilág megőrzéséért folytatott munkásságáért pedig kilenc különböző díjat is kapott, köztük a Brit Birodalom Rendjét. Korfu városában iskola és park viseli nevét, több állatfajt róla neveztek el, és számos veszélyeztetett faj fogságban született egyedeit hívják az ő tiszteletére Gerrynek.

Szenvedélyek fogságában

Első felesége, Jacquie részben az alkohol, részben pedig az állatkert iránti túlzott rajongása miatt hagyta el. Másodszorra szerencsésebbnek bizonyult, Lee ugyanis épp az állatkertje miatt ment hozzá. „Olyan elképesztő módon szerettem volna Gerry álmának részese lenni, hogy szerelem nélkül házasodtam össze vele. Nem érdemeltem meg azt a hatalmas szeretetet, amit felém sugárzott, mert képtelen voltam viszonozni a kezdetektől fogva. De amikor megbetegedett, ráébredtem, mi az, amit elveszíthetek. Megértettem, ki ő. És szerelmes lettem a férjembe.”

Gerry-and-lee

Gerrynek alapból is volt némi hajlama a depresszióra, amit csak súlyosbított az emberek természetpusztító viselkedése felett érzett mérhetetlen haragja. A problémákat, negatív gondolatokat pedig (családi hagyományt követve) gyakran fojtotta alkoholba. „Apokaliptikus víziója volt a világról, a pusztítás, az ostobaság és a mohóság rettenetes mértékben elkeserítette. Ez vezetett végül az iváshoz.” – vallotta Lee.

Édesanyja halála különösen megviselte. Az ügynöke, Peter Grose egyik reggel arra ébredt, hogy Gerry egy nagy adag brandyvel elkevert tejet kortyolgat reggeli gyanánt, délelőtt 11-kor pedig már az első üveg vörösborát nyitogatta.

Sajnos az alkohol okozta a vesztét is. A májtranszplantációs műtétje után többé nem épült fel, hetvenedik születésnapja után nem sokkal, 1995. január 30-án hunyt el a saját bejáratú paradicsomában, Jersey szigetén.

Temetésén Sir David Attenborough emlékezett meg „a renegátról, akinek igaza volt”.

„Ami igazán különleges volt benne (és talán ez a zsenialitás jele), hogy minden, amit mondott – és amiket aztán véghez is vitt – manapság olyan nyilvánvalónak, olyan logikusnak tűnik. Állításai a természetvédelemnek elemi részeivé váltak, olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, milyen radikálisnak, forradalminak tűntek korábban.”

 Fiala Borcsa