Nagy Imre

Kaposváron született 1896-ban. Négy év gimnázium után kitanulta a géplakatos szakmát. 1915-ben behívták katonának, a következő év nyarán orosz hadifogságba esett; a Vörös Gárdában harcolt a polgárháborúban. 1920-ban belépett a bolsevik pártba, majd egy év múlva hazatért Magyarországra. Itthon részt vett az MSZDP munkájában, de 1925-ben kizárták. Alapító tagja lett az MSZMP-nek. 1927-ben rövid időre letartóztatták, szabadulását követően Bécsbe emigrált, de illegálisan több alkalommal visszatért Magyarországra. 1930-ban küldöttként érkezett Moszkvába a KMP kongresszusára, ahol 1944 végéig maradt. Dolgozott a Komintern Agrártudományi Intézetében, a Szovjetunió Központi Statisztikai Hivatalában, valamint a moszkvai rádiónál, ahol a magyar nyelvű adások szerkesztője volt.

Politikai pályája 1945 után

1944 őszén kidolgozta a magyarországi földreform tervét, novemberben haza tért, a Központi Vezetőség tagja lett, majd részt vett a Horthy-féle fegyverszüneti tárgyalásokon Moszkvában. 1944 decemberében a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés földművelésügyi minisztereként az ideiglenes kormány tagja lett. Hódmezővásárhelyen képviselővé választották. 1945. március 15-én ő hirdette ki a földosztásról szóló kormányrendeletet.

1945 nyarától az államfői funkciót ideiglenesen gyakorló Nemzeti Főtanács és a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetőségének tagja volt. Az 1945-ös nemzetgyűlési választások után a Tildy-kormányban néhány hónapig belügyminiszter volt, de 1946. márciusában visszahívták tisztségéből a pártvezetésben tanúsított passzivitására és erélytelen magatartására hivatkozva.

1947. szeptember 16-án az országgyűlés elnökévé választották, számos kérdésben nem értett egyet a pártvezetésben, főként a mezőgazdaság terén. Ellentétei különösen kiéleződtek a kommunista hatalomátvétel idején. Az elnöki posztot 1949 júniusáig töltötte be, ekkor elvesztette PB tagságát „opportunista, szövetkezesítés elleni nézetei miatt”. A gödöllői agrártudományi egyetemen tanított, a politikai életből viszont teljesen kiszorították

1950. júniusában került vissza a pártapparátusba a Központi Vezetőség (KV) adminisztratív osztályának vezetőjeként, valamint levelező tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia. Még ez év decemberében „önkritikát gyakorolt”, ezután élelmezésügyi, majd begyűjtési miniszterré nevezték ki. Újra a Politikai Bizottság tagja lett.

1952 novemberében agrárügyekért felelős miniszterelnök-helyettessé nevezték ki. 1953-ban agrártudományi tanulmányaiért a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották.

1953. május 17-én a magyarországi választásokon a szavazatok 98,2%-át a Magyar Függetlenségi Népfront szerezte meg.

1953-ban Sztálin halála után a szovjet vezetés reformokat kívánt életbe léptetni Magyarországon. Ennek érdekében magyar küldöttséget rendeltek Moszkvába, és felszólították Rákosi Mátyást, hogy a miniszterelnöki posztot adja át Nagy Imrének. A szovjetek súlyos bírálattal illették az addigi magyar gazdaságpolitikát, a túlzott iparosítást. Hazatérve a Központi Vezetőség 1953. június 28-án elfogadott ún. júniusi határozatában az MDP vezetése is erőteljes önkritikát fogalmazott meg. A határozatot nem hozták nyilvánosságra.

1953. július 4-én Nagy Imrét miniszterelnökké nevezték ki. A Parlamentben elmondott beszédében új szakasz kezdetét hirdette meg. Ez a kormányprogram szakított a korábbi, erőltetett iparfejlesztésen alapuló gazdaságpolitikával, ígéretet tett a törvényesség helyreállítására, a mezőgazdasági politika újragondolására, az előző években súlyosan visszaesett életszínvonal emelésére. A következő hetek során közkegyelmet hirdetett, feloszlatta az internálótáborokat, az ÁVH-t a Belügyminisztérium felügyelete alá vonta. Eltörölte a beszolgáltatási hátralékokat, lehetővé tette a termelőszövetkezetekből való kilépést.

Mivel Rákosi Mátyás szembefordult a reformokkal, a miniszterelnök ellentámadást kezdeményezett. 1954-ben megkezdte a koncepciós perek felülvizsgálatát. Ekkor szabadultak ki az elítélt kommunisták, például Kádár János. Támogatottságának növelése érdekében megszervezte a Hazafias Népfrontot. Október folyamán visszaverte Rákosi ellentámadását, a Központi Vezetőség újabb határozatban erősítette meg a reformok szükségességét. Rákosi a Szovjetunióba távozott "gyógykezelésre".

1955. januárjában Nagy Imrét kisebb szívroham érte, ezt kihasználva, gyógykezelés címén teljesen elszigetelték ellenségei.

1955 áprilisában Rákosi átmeneti megerősödését követően (és összefüggésben Malenkov moszkvai meggyengülésével) leváltották, kizárták a Központi Vezetőségből, megfosztották akadémiai tagságától és egyetemi katedrájától is. Nem volt hajlandó önkritikára, programjához ragaszkodott, sőt azt számos elemében tovább is fejlesztette. December 3-án az MDP-ből is kizárták. Ez súlyosan megviselte a kommunista Nagy Imrét. Nézeteit hamarosan tanulmányokban kezdte kifejteni. A sztálinista rendszert elutasító, kommunista értelmiségiekből szerveződő pártellenzék vezéralakjává vált, amelynek célja az ő kormányprogramjának maradéktalan megvalósítása volt

A forradalomban  

1956 nyarán többek ösztönzésére ismét aktivizálódott. Kialakult körülötte az ún. "Nagy Imre-kör". 1956. október 13-án visszavették a pártba. Október 23-án a tüntető diákok egyik követelése a kormányba való visszatérése. Este az Országház előtt emlékezetes beszédet tartott. Másnapra virradóan ismét miniszterelnökké nevezték ki. E tisztségében egyfelől igyekezett a forradalom legfőbb célkitűzéseit elfogadtatni az Magyar Dolgozók Pártjával, valamint a szovjet vezetéssel, másfelől mérsékelni igyekezett az általa túlzottnak ítélt követeléseket.

Nagy Imrének nem volt szerepe a szovjet csapatok első (október 24-i) behívásában. Hallgatólagosan tudomásul vette ezt, hiszen a döntést erről egyébként is a szovjetek hozták. Az ezt követő napokban a kormányfő lényegében el volt vágva a külvilágtól. Ennek ellenére fokozatosan elfogadta a felkelők követeléseit, elsősorban Donáth Ferenc és Losonczy Géza érveinek hatására. 28-án egyértelműen állást foglalt a forradalom és a többpártrendszer bevezetése mellett. Bejelentette az ÁVH feloszlatását, a beszolgáltatás eltörlését. A változásokat támogatta a párt új első titkára, az október 25-én megválasztott Kádár János is. Az események előrehaladtával Nagy Imre többször átalakította kormányát. A társadalom akaratával egyre inkább azonosulva tűzszünetet hirdetett, fellépett a szovjet csapatok távozásáért, kihirdette a többpártrendszer újbóli bevezetését. Válaszul arra, hogy a fegyverszünet ellenére újabb szovjet csapatok érkeztek az országba, november 1-jén kormánya bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést, és semlegesnek nyilvánította az országot, egyben az ENSZ-hez fordult segítségért. Ugyanezen a napon Kádár János főtitkár az MSZMP megalakulását jelentette be, (melynek Nagy Imre az Ideiglenes Intéző Bizottságának a tagja volt) és a szocialista társadalmi rend megóvására szólított fel. November 4-én a Budapestre bevonuló szovjet csapatok leverték a magyar népfelkelést, amely a kommunista párt hatalma és a Szovjetunió ellen irányult.

November 4-én hajnalban drámai hangú rádióbeszédben jelentette be a második szovjet beavatkozást, majd híveivel együtt a jugoszláv követségen kért menedékjogot.

A forradalom bukása

Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc nyilatkozatot bocsátott ki, amely szerint november 1-jén megszüntették kapcsolataikat Nagy Imre csoportjával, valamint bejelentették a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakítását Szolnokon. Nagy Imre segítséget kért az ENSZ-től utolsó rádióbeszédében, majd társaival a jugoszláv nagykövetségen keresett menedéket, ahonnan november 22-én Kádár János - miután garantálta biztonságukat és büntetlenségüket - kicsalta őket. Megszegve a jugoszlávokkal történt megállapodást – Nagy Imrét hazatérés közben elrabolták, autóbusszal a mátyásföldi szovjet laktanyába vitték (az épület ma a Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Főiskolai Karához tartozik), majd családjával együtt a mátyásföldi repülőtérről a romániai Snagovba szállították. Ezután házi őrizetben tartották. Többszöri felszólítás és erős politikai nyomás ellenére sem volt hajlandó aláírni a lemondását és elismerni Kádár János kormányát.

1957 áprilisában hazahozták. Budapesten a Gyorskocsi utcai fogdában tartották őrizetben. 1958. június 9. és június 15. között zárt tárgyaláson a "népi demokratikus államrend kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás" vádjában bűnösnek találták és halálra ítélték a Nagy Imre-per keretein belül. Nem kért kegyelmet, így a Kozma utcai börtön udvarán másnap felakasztották és egy jeltelen sírba temették. (Nem lényegtelen, hogy az ítélet az MSZMP PB előzetes jóváhagyásával született meg.) E pernek rajta kívül még áldozatul esett Gimes Miklós (1917-58), Maléter Pál (1917-58), Szilágyi József (1917-58) és Losonczy Géza (1917-57). Utóbbi még a tárgyalások megkezdése előtt elhunyt.

Halála világszerte nagy felháborodást keltett. 1961-ben az Új Köztemető sarkában lévő 301-es parcellába szállították át maradványait. 1989. tavaszán az ő és a vele együtt kivégzett társainak holttestét exhumálták, és országos gyász közepette ünnepélyesen temették el június 16-án. A Legfelsőbb Bíróság július 6-án hivatalosan is rehabilitálta. (Ugyanezen a napon halt meg a halálos ítéletet jóváhagyó Kádár János.)

1956

Az 1956-os forradalom Magyarország népének a sztálinista diktatúra elleni forradalma és a szovjet meg­szállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákok békés tün­te­té­sével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával feje­ződött be november 10-én.

Az október 23-i budapesti tömegtüntetés a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója és a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé nőtt. Ez a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd a többpártrendszer visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásához vezetett. November első napjaiban az új kormány megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban a kezdeti hajlandóság után meggondolta magát, és miután a nyugati nagyhatalmak biztosították arról, hogy nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget, november 4-én a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen. Az aránytalan túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott szabadságharca így végül elbukott.

A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 720 szovjet állampolgár esett el. A sebesültek száma magyar oldalon 19 226, míg szovjet oldalon 1540 fő volt. A forradalom következményeként kb. negyedmillió magyar hagyta el az országot, nyugatra menekülve.

1957. januártól a forradalom résztvevőit tömegesen börtönözték be, majd sokukat kivégezték. A brutális megtorlást és a magyar nép elnyomását az ENSZ és a világ közvéleménye egyaránt elítélte. A forradalom leverését követő évtizedekben Magyarországon tilos volt erről az időszakról beszélni, ellenforradalomnak bélyegezték. 1989 óta a forradalom kitörésének napja, október 23. nemzeti ünnep Magyarországon.

Nagy Imre november 4-i rádióbeszéde

„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”

A kormányfő fenti mondatait magyarul és valamennyi világnyelven többször megismételték. Ezután Háy Gyula és felesége Segítsetek, segítsetek, segítsetek végű segélykiáltását sugározta a rádió magyarul, angolul, németül és oroszul. Ezt követően a Kossuth-rádió adása megszakadt.

1956 hatása a társadalomra

A magyar nép számára a forradalom dicsőséges bukás volt, amely egyrészt az idők során hozzájárult az elnyomás enyhítéséhez, másrészt erőt adott az alávetettség elviseléséhez, és olyan nemzetközi elismerést szerzett a magyarság számára, amilyenben az 1848-as forradalom óta nem volt része.

Leverése után a magyar forradalmat egyöntetűen reakciós, fasiszta ellenforradalomként bélyegezte meg a keleti blokk valamennyi országának politikai vezetése, ez alól csak a lengyel vezetés volt kivétel. A magyar forradalom leverése a blokk többi országában és magában a Szovjetunióban is egy megszorítási és terrorhullám kezdetét jelentette.

A Szovjetunióban a szimpátiájukat kifejezők ellen brutális kizárási és letartóztatási hullám következett. Romániában pedig a megtorlás még súlyosabb volt, mint Magyarországon. A szervezkedő román egyetemisták bebörtönzése után 1958 áprilisától a romániai magyar értelmiségiek elleni tömeges letartóztatásokra és koncepciós perekre került sor a magyarországi forradalommal való szimpatizálás vádjával. Több száz embert megkínoztak, kivégeztek, munkatáborokba zártak, felszámolták az önálló magyar nyelvű felsőoktatást és valósággal lefejezték a kisebbségi magyar értelmiségi réteget. Csehszlovákiában a magyar eseményekkel kapcsolatban már december elejére százával indultak a perek.

A keleti blokkban lezajló terrorhullám alól egyedül Lengyelország volt kivétel. A forradalom leverésének hírére november 5-én a lengyel nagyvárosokban sokezer fős néma tiltakozó demonstrációt és gyászfelvonulásokat tartottak. Gomułka 1956 novembere után igyekezett elkerülni minden olyan lépést Magyarországgal kapcsolatban, amely a lecsillapodott kedélyeket újra felizgathatta volna. A lengyel vezetés ezért később sem erőltette a „magyarországi ellenforradalom” koncepcióját (a kádári Magyarország későbbi erre vonatkozó megkereséseit is mindig elutasították), a továbbiakban inkább hallgattak az eseményekről.

1957 januárjában Dag Hammarskjöld, ENSZ-főtitkár speciális bizottságot állított fel a magyarországi események kivizsgálására. Az 1957 júniusában elkészült 268 oldalas jelentés a magyar nép emberi jogainak a Kádár-kormány és a Szovjetunió részéről való súlyos megsértését állapította meg. Az ENSZ közgyűlése ennek nyomán 1958. december 12-én közös nyilatkozatot fogadott el, amelyben elítéli a magyar nép elnyomását és a szovjet katonai megszállást, más érdemi lépés azonban nem történt.

A magyar forradalom leverésének hatására a következő évtizedekben a két nagy katonai tömb (a Nyugat és a keleti blokk) kialakult hatalmi erőviszonya még inkább megkérdőjelezhetetlen valósággá vált, és jól megmutatkozott hogy a hidegháborús propaganda ellenére egyik félnek sem állt igazi érdekében ezen a helyzeten változtatni. A forradalom és leverése ugyanakkor a kommunista ideológia óriási erkölcsi hitelvesztését és befolyásának visszafordíthatatlan meggyengülését is eredményezte az egész világon. 1956 után nem lehetett többé nem tudomásul venni, hogy a Szovjetunióban és a fennhatósága alatt álló országokban fennálló rendszerek valójában népellenes, korrupt és életképtelen totalitárius diktatúrák. A magyar forradalomnak ez a nemzetközi hatása végső soron a Szovjetunió és az egész keleti blokk válságát és bukását okozta.