A természet az erdőtelepítést négyszáz millió éve műveli, mondhatni hibátlanul, az emberek mintegy 300 éve, hibát hibára halmozva.

Idős cseres

Mégis azt hisszük, mi vagyunk az okosabbak. Ebbéli hitünk akkor sem inog meg, amikor például a Kőszegi-hegységben ki kellett vágni vagy száz hektár lucfenyőt, amit a szú tönkrerágott. Mondani sem kell, hogy elsősorban amiatt, hogy a fák élőhelye, messze az ökológiai optimumon kívül esett, így a forró nyarakon csak tengődő egyedek sokkal fogékonyabbak voltak minden károsító hatással szemben.

Igazából az élővilágon belül nagyon finom és labilis rendszerek működnek. A mai barát, a szimbionta gomba holnapra ellenséggé-parazitává válhat, ha az anyaszervezet legyengül.

 
Néhány fenyő már a tengődést sem bírta

Akácos tél végén

Erdő és hagyományos gyümölcsös találkozása

Másik nagy dilemma, a már hungarikumnak számító akácerdőink. A nálunk található akácosok mennyisége ugyanis több mint egész Európáé összesen. Szeretjük persze az akácot, különösen virágzáskor, meg persze az akácmézet is, valamiért azonban a magyar talajmikrobák a mai napig nem tudtak megbarátkozni ezzel az észak-amerikai jövevénnyel és csak nagyon lassan hajlandóak lebontani az akácavart. Igazából aljnövényzetként is a csalán és a vadkender érzi jól magát benne, szemben egy tölgyerdő körülbelül kétszáz növényfajával, számos madarával, rovarával, gombáival, emlőseivel és nem utolsósorban szépségével. Bár ezek az erdők is csak természetközelinek mondhatók, ugyanis Magyarországon talán csak a nagyon hozzáférhetetlen szurdokvölgyekben fordulhatnak elő olyan erdők - általában bükkösök - amiket még egyszer sem termeltek le az elmúlt évszázadokban. Istenigazából a mai kedves kisvasutak sem turisztikai célokat szolgáltak egykoron, hanem a főbb völgyek mentén igyekeztek behatolni a távolabbi erdőrészletekhez, hogy a kitermelés volumene és gazdaságossága nőjön. Azért ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a tervgazdálkodáson alapuló erdőirtások mellett az erdei falvak asszonyai általában csemeteültetéssel és gondozással foglalatoskodtak tavasztól őszig.

Az általános romláshoz természetesen a klímaváltozás is hozzáteszi a magáét. Szakemberek szerint Magyarországról először az extrazonális, Belső-Somogyban lévő homoki bükkösök fognak eltűnni, mivel ezek élnek a bükkösökre nem jellemző, alacsony tengerszint feletti magasságon. Pedig kár értük, mivel védett virágokban kifejezetten gazdag, bennszülött, egyedi erdőtípusról van szó. Az erdészek már most törik a fejüket, hogy mi lesz majd ezen erdők helyén, miután a fák kiszáradtak. Szerintem valami áthatolhatatlan gyanús bozót, tele értéktelen jövevényekkel, úgymint az Amerikából behozott és szerencsétlenül szabadjára engedett zöld juhar és a kínai származású bálványfa, ami véleményem szerint egyedül a nagyvárosi bérházak udvarába való mint növényzet.

Sziklai bükkös

Hegyekben, a legsekélyebb talajon megkapaszkodó karsztbokorerdő.

Csekély talajú, száraz, mészköves, dolomitos területen is megél a molyhos tölgy. Jellegzetessége a rügyfakadáskor finoman molyhos hajtások, később ez a gyapjasság a levelek fonákján is érzékelhető.

De visszatérve eredeti gondolatunkra. A természet egészen pontosan tudja, mit akar. Szerintem senki sem mérte még meg, de egy hegyoldalon a beeső nap szögállása, a talaj típusa és a tengerszint feletti magasság szinte mértani pontossággal és mindenhová érvényesen megszabja az uralkodó erdőtársulások helyét, olyannyira, hogy molyhos tölgyesek, a hársas-kőrises sziklaerdők, karsztbükkösök és szurdokerdők szinte stafétaszerűen adják át egymásnak a terepet, ahol az élőhely az egyik vagy a másik társulás számára egy picit kedvezőbbé válik. Ehhez képest az ember gyakorlatilag egy fajta fát telepít egy-egy területre. Ilyen módon sikerült majdnem tönkretenni a Budai-hegységben lévő Kis-Szénáson, a világon csak ott létező pilisi len élőhelyét, feketefenyő ültetésével, mivel feltehetően idegesítette az erdészeket a dolomitkopárok látványa.

Egy hasonlattal summázva az elmondottakat: az emberek természetbéli működése valami olyasmire emlékeztet engem, mint amikor a kisgyerek meglát a karácsonyfán egy finom szaloncukrot és felágaskodva elkezdi húzni az édességet maga felé, mire rádől az egész karácsonyfa. Nem tudjuk, hogy annak a zsinórnak a végén, amit meghúzunk, mi van. Jobb esetben semmi különös, rosszabb esetben egy összedőlt Magas-Tátra több ezer hektár kidőlt fenyővel.

Írta: Molnár Péter
Fényképezte: Ifj. Vasuta Gábor