Murányi Sándor Olivér székelyudvarhelyi íróval beszélgettünk a napokban.

Medvék iránt tanúsított szeretete magával ragadó volt és egyben elgondolkoztató.

Valljuk be őszintén. Félünk a medvéktől. De miért? Valószínűleg azért, mert mindentől, ami ismeretlen tartunk.

Nos, ő ismeri őket és nem hogy nem fél, de úgy gondolja jelenlétük gyógyító hatással van a lelkünkre. A tiszteletet sugárzó nagyvadak szépséggel és életörömmel töltenek fel. 

Murányi pályája a szépirodalom csodálatos útján indult és tart is a mai napig, egy még csodálatosabb kitérővel szépítve. A nehéz helyzeteket az életében rousseaui vissza a természethez alapon kezelte, így jutott el Bereczky Leonardo Medve Rehabilitációs Központjához, ahol elárvult medvebocsokat tanítanak arra, hogy mi is az a szabadság, vagyis visszavadítják őket.

A körülbelül 20 árván maradt bocsnak 4 szemesztert kell befejeznie ahhoz, hogy visszakerülhessen természetes életközegébe.

Murányi Sándor Olivér elmesélte, hogy tavaly áprilisban egy nagy port kavaró anyamedve és három bocsa költözött Székelyföldön egy forgalmas főút melletti fenyőfa tövébe. A család a teljes romániai sajtó, de még a magyar sajtó érdeklődése hatására is országos celebekké vált.

Beindult a medveturizmus és Medvééket nagy erőfeszítések árán – folyamatos védelem a traktorok és a kíváncsiskodó fotósok ellen, valamint egy kerítés kihelyezésével – sikerült megvédeni. Azt, hogy miért épp egy forgalmas, zajos területet választottak a medvék, a szakemberek sem tudták megválaszolni. Egyesek szerint az eset az élettér csökkenésével, mások szerint az anyamedve tapasztalatlanságával magyarázható. Az emberek úgy jártak a medvék csodájára mintha a Csíksomlyói búcsúba mennének. Folyamatosan felügyelni kellett a területet, figyelmeztetve az embereket, hogy ez nem játék.

Itt fontos megjegyeznünk azt, hogy a medvék nem fognak csak úgy megtámadni minket. Csupán védekeznek, és vakmerő dolgokat sem követnek el. Bocsaikat védik, nem fog hozzánk szaladni azért, mert mi épp arra járunk. Aranyfürtöcskével ellentétben tiszteletben kell tartanunk a medvéket és területüket. Ha behatolunk a belső szférájukba, akkor ezt joggal megelégelhetik, amire válaszként mi sokszor felháborodással és félelemmel reagálunk, pedig gondoljunk csak bele, nem ő kopogtatott a mi lakásunk ajtaján.

A medvecsalád mára felkerekedett, de valószínűleg ugyanabban az erdőben él, remélhetőleg nagyobb békében, mint eddig.  

Az író azt vallja, hogy „a medvék az írónak a pszichológusai, papjai és az orvosai egy személyben.”

Ezenkívül reméli és valószínűnek tartja, hogy eljön az az idő, amikor a medvék Magyarországra is visszaköltöznek, hiszen olyan kicsi lett az életterületük Romániában és Szlovákiában is, hogy muszáj lesz átlépniük a határt. Erre fel kell készülnünk. Gondoljunk csak bele, őseink évszázadokig éltek együtt a medvékkel, még címereinkben is megtalálhatóak. Álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk végig, mennyit jelentene számunkra látni a tiszta, őszinte természetet anélkül, hogy félnénk. Végül is mitől is félünk?