KULTÚRA

Sáfár-Williams Zsófia,  2017. 02. 09.

Kincsesbányán, egy különleges kovácsműhelyben jártunk, ahol belestünk a szamurájkardok készítésének titkaiba.

Kívülről semmi különös: egy átlagos falusi ház a fejér megyei Kincsesbányán, az udvara azonban egy valódi japánkertet rejt. Az ide látogatók nem csak a lakók vendégszeretetét élvezhetik, de a kiállító terem falain díszelgő, tradicionális eljárással készült japán kardokat és késeket is megcsodálhatják. Mindegyiknek megvan a maga története, hiszen ezeket a katanákat, wakizashikat és tantókat nem gépekkel gyártják; a sok különleges harci eszköz egytől-egyig Kovács András kitartó kétkezi munkájának eredménye.

Fotó: Kovács András

András több mint húsz éve foglalkozik szamurájkardok készítésével és több száz éves darabok restaurálásával. A családi otthon egyik zugából kialakított műhelyben hónapokon keresztül tökéletesítget egy-egy kardot. Amikor pedig a kemény munka mellett egy kis feltöltődésre vágyik, nem kell messzire elvonulnia, hogy kipihenje magát; szabadidejét saját tervezésű japánkertjének gondozásával és csinosítgatásával tölti.

„Még gyerek voltam, talán 11-12 éves, amikor egy újságcikkben megláttam egy fényképet egy katanáról és egy wakizashiról. Magával ragadott a Tokugava-kori kardoknak a szépsége, elegáns formája és tökéletes megjelenése, így attól a naptól kezdve azon ügyködtem, hogy én is készítsek egy igazi japán kardot. Elkezdtem vasakat fűrészelni és reszelni, de egy ideig legfeljebb szablyára hasonlító eszközöket sikerült összeeszkábálnom. A kezdeti sikertelenség azonban nem szegte kedvemet; ha valami nem úgy sikerült, ahogy terveztem, elajándékoztam és tovább próbálkoztam” – kezdi mesélni Kovács András.

„Aztán amikor apám azt látta, hogy én ezt tényleg komolyan gondolom, miközben csak kínlódok az egésszel, azt mondta: reszelővel és fűrésszel nem mész semmire, ide kovácstűz kell, amivel kedvedre munkálhatod az acélt. Nagy szerencsémre – vagy talán végzetemre – dédnagyapám kovácsmester volt egy grófi családnál, így apám már gyerekkorában elsajátíthatta tőle a mesterség alapjait, és látva nem szűnő elszántságomat, örömmel át is adta nekem tudását. Ahhoz azonban, hogy kiváló minőségű kardokat készíthessek, rengeteg trükköt magamnak kellett kitapasztalnom évekig tartó kísérletezgetéssel. Idővel aztán helyükre kerültek a különböző fogások és a hőkezelési eljárás is. 1999-ben született meg az első igazán tökéletes darab, amire azt mondtam, hogy igen, ez már szamurájkard!” – emlékszik vissza a kardkovács, aki korábban inkább szablyaszerű macsétákkal foglalkozott, az első sikerélmények óta viszont már igazi japán kardok kerülnek ki a keze közül. Bevallása szerint azért is nagy kihívás kardot kovácsolni, mert ha az ember nem figyel oda, bizonyos fázisoknál olyan hibát ejthet, amit nem lehet kijavítani, vagyis könnyű selejtet gyártani. Ha kovácsolás közben kiderül egy pengéről, hogy hibás, akkor évek is eltelnek, míg a kard készítője előveszi, összetöri és újból felhasználja.”

A japán kardok alapanyaga, a tamahagane. 
Fotó: Kovács András

A tamahagane darabokat egybekovácsolva születnek meg ezek a tömbök. Ezután jön a hajtogatás. 
Fotó: Kovács András

A kardkovácsolás legfontosabb alapanyagai a faszén, az ötvözetlen szénacél, valamint a megmunkálásnál használt szerszámok, a tűzi fogók, valamint a különböző méretű és súlyú (40 dkg – 6 kg) kalapácsok.

„Kizárólag tölgy-, bükk-, vagy cserfából égetett faszenet használok, a koksz vagy a kőszén ugyanis csak kiégeti a széntartalmat az acélból, míg a faszén lényege, hogy a szén reakcióba lép az anyaggal. Az is fontos, hogy a hőkezeléshez apróbb méretű széndarabokat használjunk, mivel azoknak körül kell ölelniük a pengét ahhoz, hogy optimális mértékben fel tudják hevíteni az acélt” – magyarázza a szakember.

Az összetett és hosszadalmas munka első lépése, az olvasztókemencében egy alaktalan, magas széntartalmú, szivacsos állagú alapanyag kikohósítása. „Ez az acélöntecs a tamahagane, amit elkezdek laposra kovácsolni, majd darabokra töröm és azokat egy acéllapon több rétegben egymásra helyezem. A tömböt betekerem egy vizes papírral és agyaglével öntöm le - egyrészt azért, hogy a tűzben megvédje az acélt az oxidációtól, másrészt azért, hogy egyben tartsa az alapanyagot. A tamahagane öntése és kovácsolása komoly műfaj; ha nagyon könnyen meg lehet munkálni, az azt jelenti, hogy kevés benne a szén, amikor pedig túlságosan könnyen törik az alapanyag, az túl nagy széntartalomra utal. Meg kell találni az arany középutat” – teszi hozzá a kardkovács.

Hevítés pengenyújtáshoz. 
Fotó: Sáfár-Williams Zsófia

 A kovácsolás tradicionális testhelyzetben, seizában történik. 
Fotó: Sáfár-Williams Zsófia

„Amikor az acél a magas hőfok miatt hiccel, vagyis csillagszórózik a tűztérben, akkor kiveszem és kis ütésekkel egybedolgozom a tömböt. Egészen addig kell kovácsolni, amíg egy téglalap formát kapunk. Ezután félbevágom az anyagot és visszahajtom, majd ismét eggyé kovácsolom. Általában 5-6 óra kalapálással jutok el odáig, hogy félbevágom, ami géppel mindössze húsz perces munka lenne. Legalább tízszer meg kell ismételni ezt a folyamatot ahhoz, hogy magas rétegszámot kapjak és homogenizálódjon az acél. A megmunkált anyag a külső köpeny (kawagane), ami a penge keménységéért és a vágóélért felel. Ezt az acéldarabot U alakúra hajtom, majd belehelyezek egy lágyvas anyagot (shingane) és a két réteget egybekovácsolom, majd kinyújtom a kard teljes, végleges hosszára. A lágyvasra azért van szükség, mert az adja a penge tartását és rugalmasságát. Az edzés (a penge megedzése) után ugyanis olyan kemény a köpeny, hogy könnyen eltörne a kard. A japán típusú acél sajátossága egyébként, hogy a nyújtás során meggypiros állapotában kell hevíteni, mert akkor nyúlik az anyag. Ha ennél magasabb hőfokra hevítjük, akkor hiába kalapáljuk, nem történik semmi. Érdekesség, hogy ezzel szemben az európai, nyugati acélok sárgás állapotukban tudnak kényelmesen nyúlni” – árulja el András, aki három hétig napi 6-7 órán keresztül seizában, vagyis térdelő helyzetben ülve végzi ezt a munkafolyamatot.

A tradicionális kovácsolás után jön a reszelés, ami megadja a penge végleges geometriai formáját, majd a hőkezelés előkészítése során a pengét bekenik egy agyag, homok, faszénhamu és faszénpor arányos keverékéből álló masszával. A kard éle mentén egyetlen filmréteg agyagot hordanak fel, a penge többi részén pedig 2-3 mm vastagságú agyagot kennek szét, ami azért fontos, mert csak a kard élét kell keményre edzeni. „Miután az agyagréteg megszáradt, a kardot a tűzbe helyezve edzési hőmérsékletre, vörösre hevítjük a pengét, majd vízbe mártjuk. Az élnél, ahol vékonyabb az agyagréteg, azonnal lehűl, míg a vastagabban agyagozott felületen lassabban hűl a penge és ezzel együtt hátrahajlik a foka felé. Itt edződik be az acél, aminek eredménye a rendkívül kemény vágóél és a szívós pengetest” – részletezi András.

A markolat tüskéjén (nakagó) a készítő, Kovács András neve japánul. 
Fotó: Solymos Ákos

A hőkezelést követő folyamat 5-6 db, különböző finomságú csiszolókövet igényel. A csiszolással válik a penge olyan egyedivé, hiszen ekkor rajzolódnak ki a hajtogatás során keletkezett rétegvonalak; valamint a hőkezelési vonal (hamon), az élnek az a része, ahova nem került agyag.„A japán kardok különlegességét és tökéletességét a hőkezelési vonalak megismételhetetlen, művészi szépsége adja. A polírozás fázisa legalább két hétig tart, de ez persze függ a penge hosszától is” – mondja András. Ezzel azonban még mindig nincs vége a munkának, hiszen a kard tokjának (saya), markolatának, illetve a markolatvédőnek (tsuba) a megtervezése és elkészítése, valamint a lakkozás és a rájabőrözés vagy fonás is a kardkovácsra vár, így egy katana kézi gyártására összesen bő három hónapot lehet számolni. „Régen a szamurájok rangját legszembetűnőbben a tok és a markolatvédő jelezte. A markolat vasból, bronzból vagy rézből készül, amibe különböző motívumokat lehet vésni és arany- vagy ezüstberakásokkal díszíteni. A markolatot és a markolatvédőt díszítő különböző szerelékeket viszont készen vásárolom meg egy antik kereskedő barátomtól, aki szerelékek készítésével is foglalkozik. Mindig egyedi megrendelés alapján dolgozom, ami azt jelenti, hogy a készülő kard leendő tulajdonosával együtt találjuk ki, hogy a saját ízlése és elképzelése alapján mi az, ami kivitelezhető, akár a pengéről, akár a markolatról van szó” – fűzi hozzá a szakember.

Gyékénykötegen tesztelik a kész katanát.

Kovács András híre az évek alatt Japánba is eljutott, ahol bevizsgálták egy munkadarabját és 3. danos mesteri fokozatot kapott eddigi munkásságáért. „Molnár Csaba 6. danos dzsúdzsucu (jūjutsu) mester közbenjárásával ismertek meg Japánban. Miután Tanaka Kendzsiro, az iskola nagymestere látott néhány, rólam készült videofelvételt, megkérdezte Csabát, hogy ki tudnám-e küldeni az egyik munkadarabomat Japánba bevizsgálásra. Csaba egy tantót küldött ki, amivel a teszt során egy 7. danos Batto-Jutsu mester három alkarvastagságú gyékényköteget vágott át, majd egy 10 cm átmérőjű bambuszcsőbe szúrta a tantót. Miután a penge gond és sérülések nélkül átment a vizsgán, a tantót rizspapírba csomagolva küldték vissza, de mellé tettek egy 3. danos elismervényt is munkásságomért és a szamuráj hagyományok mély ápolásáért” – meséli büszkén Kovács András, aki bemutatóin százak, sokszor ezrek előtt teszteli saját készítésű fegyvereit. A kemény munka mellett pedig az utánpótlásról is gondoskodik; tehetséges tanítványai ugyanolyan kíváncsisággal és lelkesedéssel sajátítják el tőle a kardkészítés csínját-bínját, ahogyan egykor ő is tette.

Szertartásos kardátadás. 
Fotó: Solymos Ákos