Az Alföld a Duna, az Északi-középhegység, az Északkeleti-Kárpátok és az Erdélyi-középhegység által határolt, mintegy 100 000 négyzetkilométer nagyságú terület. A Kárpát-medence összterületének egyharmadát foglalja el, így annak legnagyobb tája. Az Alföld domborzatilag és éghajlatilag egységes, túlnyomó része síkság, amelyet a Tisza és mellékfolyói tagolnak három nagy és több kisebb tájegységre.

Az Alföld területének zöme megművelt szántóterület, ahol főként búzát, kukoricát, napraforgót, burgonyát, repcét, lucernát, cukorrépát, dohányt, illetve zöldség- és gyümölcsféléket, szőlőt termesztenek. A Kárpát-medencében egyedül az Alföld alkalmas a víz- és melegigényes rizs termesztésére. Magyarország zöldség- és gyümölcstermelésének kétharmada az Alföldről származik. Nagy kiterjedésű legelőket, rajtuk hatalmas csordákat, kevés rétet, erdőt és sok akácfát találunk e tájon.

Végül említsük meg azt is, hogy ásványkincsekben ugyan szegény, de hévizekben gazdag az Alföld, s innen származik a hazai kőolaj- és földgázbányászat 90%-a.

Az Alföld három nagytája: a Duna—Tisza köze, amelyet a két nagy folyam fog közre, a Tiszától keletre fekszik a Tiszántúl, amely a Tisza, az Erdélyi-középhegység, valamint délen a Maros által határolt hatalmas síkság. Ettől délre terül el a Maros—Tisza—Duna és a Krassó-Szörényi-érchegység által közrefogott bőtermő síkság, a Bánság vagy Bánát.

A Duna—Tisza közén négy tájegységet említünk meg: a kunok egykori szállásterületének emlékét őrző Kiskunságot, amelyen belül van a sivár futóhomokjáról nevezetes Bugacpuszta is. A Kiskunságtól nyugatra esik a kalocsai Sárköz, északra — a Tápió, a Zagyva és a Galga folyókon túl — találjuk a jászok földjét, a Jászságot, délre pedig a termékeny földű, országhatárral kettészakított Bácskát. A jugoszláviai Vajdaság tartományához tartozó 9000 km2 területű Bácskában él a vajdasági magyarok háromnegyed része, akiknek központja Szabadka város. (A maradék egynegyed része szétszórva, a Bánságban és Újvidék környékén lakik.)

A Nagykunság híres termékei közé tartoznak a gyönyörűen díszített cserépedények. A szebbnél szebb cserépkorsók, tálak, butykosok sorának készítői, a fazekasok szinte minden nagykunsági településen megtalálhatók. Közülük is kiemelkedett művészetével a híres karcagi fazekasmester, Kántor Sándor, aki valóságos fazekas iskolát teremtett ott.

A Tiszántúlon a Marostól észak felé haladva a Tiszán, előbb a Viharsarok, majd a Nagykunság, attól keletre pedig a Hajdúság, illetve Bihar következik. Ezeken belül találjuk a messze földön híres pusztát, a Hortobágyot, illetve a három Körös és a Berettyó találkozásának táján az egykor hatalmas mocsárvilágot, a Sárrétet, amely a török pusztítás alatt menedéket adott az ott élőknek.

A Hajdúság az ott letelepített hajdúkról kapta nevét. A hajdúk ősei a török háborúk során földönfutóvá vált, katonáskodó emberek voltak, akik fegyveres kísérőkként elszegődtek a nyugati nagyvárosokba hajtott hortobágyi marhacsordák mellé. Hajdan zsoldosként is szolgáltak, amíg aztán 1604-ben Bocskai István, későbbi erdélyi fejedelem katonáivá fogadta, a földesúri szolgálat alól mentesítette és a Hajdúságban letelepítette őket. Ezentúl már csak őt és utódait kellett szolgálniuk. Kazinczy Ferenc 1775-ben Kassán, Magyarország geográfiájáról megjelent kis munkájában felsorolja a hét hajdúvárost: (Hajdú-) +Nánás, +Dorog, +Hadház, Vámospércs, +Böszörmény, +Szoboszló és Polgár.

A Hajdúságtól keletre fekszik a Nyírség kiterjedt homokos vidéke, amely régen ligetes erdeiről és halastavairól, ma már inkább szilvájáról, almájáról és dohányáról híres. Mellette a Tisza túlpartján találjuk a Rétközt, Bodrogközt, a népművészetéről ismert Bereget. A Felső-Tiszába siető, balparti mellékfolyók mentén fekszik a Szamoshát és az Ecsedi-láp vidéke.

A Bánság vagy Bánát a Maros folyótól délre fekvő, gazdag és termékeny terület, amelynek régen magyar lakossága volt. Keleten a Krassó-Szörényi hegyek, délen a Duna, nyugaton a Tisza folyó határolja. 1514-ben e vidéken szenvedtek vereséget a török ellen készülő lázadó paraszti seregek, akik Dózsa György vezetésével uraik ellen fordultak. A Bánság ma vegyes nemzetiségű, mivel Temesvár eleste (1552) után a magyar népesség jó része elmenekült vagy elpusztult, s a török kiűzése után telepítették újra. Ekkor a bécsi kormány az egész vidéket kincstári tulajdonnak nyilvánította, Temesi Bánság néven katonailag Bécsből kormányozta, és a Magyar Királyságból kiszakította. Először rokkant, kiszolgált katonákat és katolikus németeket telepítettek be, majd a 19. század elejéig — a nagyszabású mocsárlecsapolási és folyamszabályozási munkák nyomán felújított földekre — Ausztria és Németország egész területéről több hullámban hoztak német telepeseket a kincstár támogatásával. Szerbek már a török hódoltság alatt is éltek e tájon, de a 18. század közepén újabb szerb betelepülők érkeztek. Ugyancsak ebben az időben szivárogtak be nagyobb számban a román telepesek, és itt kaptak letelepedési engedélyt a török elől menekülő katolikus bolgárok is. A szlovákok és csehek a jobb élet reményében a 18. század végétől alapították falvaikat, a magyarok pedig nagyobb számban csak 1778-tól települtek be, amikor a Bánság nagyobbik része közigazgatásilag visszakerült Magyarországhoz. A kiegyezés után folyamatossá vált a magyar betelepítés egészen az első világháborúig, amelynek végén, 1920-ban a trianoni békediktátummal a Bánság területének kilenctized részét Romániához és Jugoszláviához csatolták. Ezután román és szerb betelepítések következtek. A határokkal szétszabdalt Bánság a Kárpát-medence legtarkább nemzetiségi tája.