A történelemből ismert, hogy nemcsak a Bánság, hanem szinte az egész Alföld a török korban másfél évszázadon át a hadak által pusztított és kirabolt hódoltsági területté vált. Az egykor virágzó magyar falvak kétharmadát eltörölték a föld színéről, a lakosság zöme pedig vagy elpusztult vagy elmenekült. Néhány alföldi mezőváros rendszeresen fizetett, nagy adóval váltotta meg népét a töröktől. Így élte túl a zord időket a Duna—Tisza közének három városa, Kecskemét, Cegléd és Nagykőrös, illetve a Tiszán túl Debrecen, Szeged és Hódmezővásárhely, amelyek a hódoltság idején kipusztult környező községek határát megszerezték, és hatalmas állatállományt tartottak, illetve kiterjedt tanyás gazdaságokat hoztak létre.

A tanya a magyar Alföld jellegzetes településformája, amely kezdetben a kétlaki, városlakó-gazdálkodó polgári életmód egyik színtere volt. A család nyáron főleg a tanyán élt és termelt, télre a városi lakásába húzódott, a gyerekek ott jártak iskolába, a szülők ott éltek társasági életet. Az állatok a tanyán, téli szálláshelyükön maradtak, s a gazda rendszeresen kijárt etetni, itatni, gondozni őket, vagy állandóan kint lakó cselédet fogadott melléjük. Később a parasztpolgárság számának növekedésével és elszegényedésével a tanya önálló lakhellyé és gazdasággá vált. A20. század elején az alföldi tanyák száma meghaladta az egymilliót, a század második felében, a szövetkezeti gazdaságok tagosítása során a tanyarendszert tudatosan elsorvasztották. Ma főként a Kiskunságban, a Jászságban, illetve a Nyírség bokortanyáin találunk kertészkedő vagy állattartó tanyagazdaságokat.

Voltak az Alföldön olyan vidékek, a kalocsai Sárköz, a bihari Sárrét és Észak-Tiszántúl, ahol a faluközösségek viszonylag épségben, a mocsaras vidékektől védetten, rejtekezve vészelték át a török hódoltság korát. E tájakon jellemző maradt a sűrű településhálózat, a sok kisfalu.

A nagyvárosok főként az Alföld és a hegyvidék találkozási pontjainak közelében, jórészt a folyók mentén alakult vásározóhelyekből fejlődtek ki évszázadok során. Közéjük tartozik például Újvidék, Temesvár, Arad, Gyula, Nagyszalonta, Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyszőlős, Beregszász, Munkács, Ungvár vagy Sátoraljaújhely, Miskolc, Eger, Gyöngyös, Hatvan és Vác városa is.

Az Alföld többi részén a ritkábban elhelyezkedő óriásfalvak és mezővárosok jellemzők, amelyek népességének többsége a török kiűzése utáni nagy visszavándorlással és telepítésekkel került mai lakóhelyére. Ilyenek például Nagybecskerek, Zombor, Zenta, Nagykikinda, Szabadka, Makó, Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza, Szentes, Szolnok, Szarvas, Orosháza, Békéscsaba, Nyíregyháza, sőt a hajdúvárosok és a kunvárosok (Karcag, Kisújszállás, Mezőtúr, Törökszentmiklós, Túrkeve), valamint Jászberény is. A kipusztult vagy megritkult népességű vidékekre sokan jöttek a Felföld és a Dunántúl védettebb vidékeiről, kirajzottak a Jászságból és a Tiszántúl északi feléből. Említettük, hogy a termékeny Bánát és Bácska földjére nagyszámú német telepest hozattak be a Habsburgok, s a török elől menekült szerbek közül sokan itt találtak menedékre. Szlovákok is szép számmal települtek át a nagy hegyek közül a Viharsarokba.

Többségében azonban magyarok érkeztek az ország különböző vidékeiről, hozták hagyományaikat, szokásaikat, ismereteiket, egymással keveredtek, egymástól tanultak, s ennek alapján új minőségű, a korábbinál egységesebb alföldi magyar kultúrtájat, kultúrát teremtettek.

Vannak ennek a tipikus magyar kultúrtájnak olyan karakteres városai, mint hazánk második legnépesebb városa, az egyeteméről híres Debrecen, a „kálvinista Róma”, vagy a nagy tiszai árvíz után nemzetközi segítséggel újjáépült, egyetemi-tudományos központ, Szeged. Művészeti és zenei életéről, kertészetéről híres Kecskemét, régióközpont a vajdasági magyarok fővárosa Szabadka, ahol magyar színház működik, csakúgy mint Újvidéken. Szent László királyunk őrhelye, Nagyvárad, amely ma romániai határváros. Arad nevét minden magyar emlékezetébe véste az 1849. október 6-án ott kivégzett 13 hős vértanú halála, Temesvárét pedig Tőkés László református lelkész 1989. decemberi lázadása, amely szikrát adott a román rendszerváltozáshoz és a diktátor megbuktatásához.

Vannak az alföldi tájaknak olyan jellegzetes termékeik, amelyek révén egy-egy helység vagy vidék híressé, olykor nemzetközileg ismertté vált. Például: Kalocsa a paprikájáról és hímzéséről, Kiskunhalas a csipkéjéről, Kecskemét a szőlőjéről, sárgabarackjáról, pálinkáiról, Nagykőrös zöldségféléiről, őszibarackjáról, Vecsés a káposztájáról, Makó vöröshagymájáról, Baja a halászléről, Szeged szintén a halászléről meg a Pick-szalámiról és a paprikájáról, Hódmezővásárhely fazekasságáról nevezetes.

Híres továbbá a Hajdúság és a Nagykunság pásztorairól, népművészetéről és állattartásáról, a Viharsarok és a Bánság acélos búzájáról, nagy sikértartalmú lisztjéről és finom réteseiről, kenyeréről, Gyula és Békéscsaba kolbászáról, Jászföld a tejéről, túrójáról, Mezőhegyes lovairól, Nagyszalonta disznairól, a Nyírség az almájáról, dohányáról, Szatmár a krumplijáról, szilvájáról és gyümölcspálinkájáról, Bereg a szőtteseiről…

Vannak továbbá az Alföldnek olyan vidékei, amelyeket immár a világörökség részévé nyilvánítottak, illetve amelyeket nemzeti kincseink között tartunk számon:

Ezek közé tartozik a 70 000 hektárnyi területű Hortobágyi Nemzeti Park, Közép-Európa legnagyobb pusztája, a magyar pásztorvilág központja, amely egyben Európa legjelentősebb génbankja is. 1999 óta a világörökség része. Itt található a Hortobágy folyón átívelő nevezetes Kilenclyukú híd, amelynek környékén legel a híres ménes, az ősi szürkemarhagulya, a mangalicacsorda, a pödröttszarvú rackajuh.

Pásztorkodás: Az ősi magyar állatfajtákat úgynevezett szilaj tartással a szabadban őrzik a pásztorok, akik régen a parasztoktól, sőt egymástól is — szokásaikban és öltözködésükben — megkülönböztették magukat. Közöttük legrangosabb a lovakat őrző csikós, és a szarvasmarhákat legeltető gulyás.

Ahogy a népdalban éneklik:

Az állatok őrzését, terelését hű társaik, a kutyák, főként kuvaszok, komondorok és fürge pulikutyák segítségével végzik. A terelést a vezérállatok nyakába akasztott kolomp vagy csengő is segíti. Éjszakára vagy a szélfútta, esős, hideg időben az állatokat nádból, sásból font szárnyékokba, cserényekbe vagy fából készített karámokba terelik. A pásztorok — a bocskoros kanászok kivételével — csizmában jártak és díszes, régies öltözeteket (szűrt, subát, mellényt, borjúszájú inget, rojtos gatyát) és jellegzetes, széles karimájú fekete kalapot viseltek. Használati tárgyaikat maguk készítették bőrből vagy fából faragták (zacskó, pohár, sótartó).

A pásztorok általában Szent György napjától Szent Mihály napjáig szegődtek, ahogy a közmondás szól: „Szent György napján, kihajtáskor mindenkiből lehet pásztor. Szent Mihálykor, behajtáskor csak az pásztor, ki elszámol.”

Tehát csak az maradhatott meg pásztornak, aki jól ügyelt a nyájra, és a szaporulatot gondosan nevelte április végétől szeptember végéig. A hortobágyi pásztorkodás azonban egész éven át tartott, s a pásztorok az állatok közelében töltötték éjjeleiket és nappalaikat, haza csak ritkán járhattak. Maguk főztek, s kialakították az egyszerű, szabad tűzön, bográcsban főtt ételek művészetét.

Jellegzetes magyar pásztorételek: a gulyásleves, a lebbencs, a tarhonya, a paprikás és az öhöm, de a juhászok készítették a juhtúrót, juhsajtot és az ordát is.

Híres a hortobágyi pusztaság madárvilága is, s itt található olyan szigorúan védett állatfajok költő- és fészkelőhelye, mint a túzok, a daru és a sziki pacsirta.

A Kiskunsági Nemzeti Parkot több, egymástól külön álló területen alakították ki, s ennek része a már említett, tanyavilágáról és mozgó homokbuckáiról nevezetes Bugac, az őshonos háziállatairól ismert Apajpuszta, a vízi világáról és fáiról híres lakiteleki Tős-erdő és a madárrezervátummá vált izsáki és Fülöpszállás környéki szikes tavak világa.

Nemrégiben létesítették a Körös—Maros Nemzeti Parkot, amelyet ugyancsak több, mozaikszerűen elkülönülő területen hoztak létre. Ezek közé tartozik a Hármas-Köröst 100 km hosszan kísérő ártéri erdősáv, a dévaványai túzokrezervátum, a biharugrai halastavak gazdag madárvilágnak otthont adó környéke s a mágorpusztai régészeti lelőhely.

Az Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékpark a magyarság legnagyobb szabadtéri történelmi emlékhelye, amelyet a magyar honfoglalás ezredik évfordulója (millenniuma) alkalmából 1896-ban, az Árpád-szobor fölállításával kezdtek építeni elődeink. Anonymus szerint itt volt a törzsek első országos gyűlésének színhelye, ahol a honfoglaló magyar törzsek vezetői „szert ültek”, döntöttek a hatalomgyakorlás ügyeiben, fölosztották egymás között a törzsek szálláshelyeit, és meghozták az ország törvényeit.

A történelmi emlékpark kiépítése az 1970-es évektől vett új lendületet, amikor a szegedi régészek a Szer nemzetség ezeréves monostorának maradványait megtalálták az Árpád-szobor közelében. E háromhajós, bazilikás elrendezésű, gyönyörű templomrom környékén hamarosan egy szabadtéri múzeumot létesítettek, ahol a régi századok jellegzetes falusi és mezővárosi épületei (szatócsbolt, posta, iskola, kovácsműhely, pékműhely, polgári és paraszti lakóházak stb.) és korabeli eszközei kaptak helyet. A jurtákra emlékeztető épületegyüttes az Erdők Temploma, amelynek része a világban szétszórtan élő magyarok életét bemutató Világmagyarság Hajléka, amelyet a Magyarok Világszövetsége 1996-ban a honfoglalás 1100. évfordulójára, Csete György építész jóvoltából készíttetett el. Ekkorra már megnyitották a nagyközönség előtt a történelmi emlékpark legnagyobb látványosságát, A magyarok bejövetele c. Feszty-körképet.

Ez a 15 méter magas, 120 méter hosszú, 38 méter átmérőjű körpanorámás festmény a honfoglalást ábrázolja. A hatalmas művet Feszty Árpád és alkotócsoportja a 19. század végén négy évig készítette. 1894. május közepén a Városligetben e célra épült körcsarnokban mutatták be az ámuló-ünneplő közönségnek. 1898-ban a londoni világkiállításon is megcsodálták. A második világháború alatt azonban épületét bombatalálat érte, s a festmény is évtizedekre eltűnt, majd lengyel restaurátorok gondos munkájával 1995 augusztusától Ópusztaszeren éledt újjá.

A magyarok bejövetele talán a leghatásosabb magyar alkotás, amelyben a néző szinte részesévé válik azoknak az óráknak, amikor honfoglaló elődeink seregei — a fehér lován ülő Árpád fejedelemmel és vezértársaival az élen — átvonulnak a Vereckei-hágón, hatalmas szekérsorokkal, asszonyaikkal és gyermekeikkel. Látjuk a meghódított népek szétdúlt földvárait, földbe vájt házait, leégett, füstölgő templomait, s látjuk a pogány magyarok oltárát, ahol a harcosok a birtokbavétel jelképeként áldomást isznak, a táltos pedig fehér lovat készül áldozni a Hadúrnak. Látjuk a honfoglalás számos más jelenetét. Látjuk és érzékeljük a táj varázsát: északon a Kárpátok havasai fehérlenek, nyugaton a Latorca folyó kanyarog, keleten erdős halmok zöldellenek, délen pedig a munkácsi hegy mögött a nagy, termékeny rónaság mosolyog. Még az égbolt is olyan magyaros: északon borús, délen derűs. E körképet legalább egyszer minden magyarnak látnia kellene!