"Rossz szomszédság - török átok" - tartja a régi szólás. A Kárpát-medencében eltöltött ezeregyszáz esztendő alatt a magyarság igazán megtapasztalhatta e szólás keserves igazságát, csakúgy mint szomszédai.

Persze túlzás volna minden szomszédságunkat "rossznak" mondani. A hosszú évszázadok alatt Közép-Európa múltjában ott vannak, együtt, a történelmi tragédiák és a fölemelő sikerek. A dicsőség, az építő korszakok és az elnyomás századai. Ami a szomszédságot illeti, Szent István államalapítása óta gyakran került Magyarország köztes helyzetbe, két nagyhatalmi erőközpont közé. Élvezhettük ennek a helyzetnek az előnyeit, de pusztító hátrányait is tapasztalhattuk. Úgy mondhatjuk, ez a külső szomszédság övezete volt. Első királyunk idejében a fokozatosan szétváló nyugati és keleti kereszténység, Róma és Bizánc volt a két pólus. A hatalmi befolyást tekintve pedig a Német-római Birodalom és Bizánc. Úgy is lehet jellemezni Magyarország helyzetét: Nyugat és Kelet között. Bizonyos értelemben határvidéken voltunk a középkori államalapítástól, a kereszténység fölvételétől kezdve: a nyugati világ, a "latin glóbusz" keleti határvidékén. Nyugat-Európa, ha úgy tetszik, a Nyugat határa a Magyar Királyság keleti határával egyezett meg. Így lett Magyarország - csakúgy, mint Lengyelország - századokon keresztül a kereszténység pajzsa és védőfala, antemurale christianitatis.

A mi határunkra érkeztek először a keleti hódítók rohamai. A tatároké a 13. században, majd a 14. század végétől az Oszmán Birodalom ostromló serege. A 16. század háromfelé osztott országának a nyugati harmada a Habsburg-ház birodalmához tartozott, Keleten a több-kevesebb függetlenséggel bíró Erdély pedig a töröknek fizetett adót. "Két pogány közt, egy hazáért" - így fogalmazott a régi ének.

A 19. században ez a Kelet és Nyugat közti helyzet új összefüggésben lett érvényes. Tőlünk nyugatra egyre erőteljesebben formálódott a német egység, keletről pedig a cári birodalom, az "éjszaki kolosszus" nyújtózkodott Közép-Európa felé. A Habsburg Birodalom egyrészt akadályozta nemzeti függetlenségünk megteremtését, másrészt viszont egyensúlyt hozott létre térségünkben a két erőközpont között. Az Osztrák-Magyar Monarchia fölbomlásával az első világháború végén kis és közepes államok jöttek létre, és ez jelentős mértékben kiszolgáltatta térségünket a harmincas években egyre jobban erőre kapó totalitárius nagyhatalmaknak, a Német Birodalomnak és a Szovjetuniónak. A második világháborút követően Magyarország ismét határvidékké lett, a szovjet birodalom befolyási övezetének nyugati határszélére kerültünk, némiképp a török hódoltság idejéhez hasonlóan.

A történelem változásainak megfelelően a németek (és az osztrákok) egyszer partnerek voltak számunkra, európai beilleszkedésünk segítői, másszor hódítók, szabadságunk eltiprói. A magyar szabadságmozgalmak évszázados hagyományában ott van Bécs és a Habsburg-ház mint a függetlenség korlátozásának ellenszenves képe ("Bécs várában sír a német" - mondja a kuruc nóta). De az együttélés, a szomszédság kialakította az "osztrák sógor" kedélyes figuráját is. Az utóbbi évtizedekben az osztrákok megítélése alapvetően pozitívra változott. Ebben nyilvánvalóan szerepe van a kommunista kornak, amikor a szabad világ Ausztriával kezdődött, s annak, hogy 1956-ban arra vezetett a menekülés útja, és az osztrákok jól vizsgáztak vendégszeretetből.

Szomszédainkat aszerint is lehet csoportosítani, hogy mely népek éltek velünk együtt a régi országban, s melyek voltak szomszédai a Magyar Királyságnak.

Ritka példa az európai szomszédságok történetében, hogy a határ mindkét oldalán, ezer éven át pozitívan vélekedtek egymásról, mint a magyarok és a lengyelek. A régi szólás szerint: "magyar-lengyel: egy testvér". Voltak közös királyaink, közös szabadságharcaink. A Kárpátok évszázadokon át a jó szomszédság határát jelentették. És a menekülés útját: arra mentek a bujdosók, magyarok és lengyelek egyaránt, ha úgy hozta a sors.

A történelmi Cseh Királyság tartományai szintén határosak voltak Magyarországgal. Miután a 19. századi nemzetté válási törekvések nem egy tekintetben szemben álltak egymással, a vélekedés is eszerint alakult. Ha "csehül áll" valami, az azt jelenti, rosszul. A csehek számára pedig magyarul beszélni annyit tesz, mint értelmetlen zagyvaságot mondani. A kommunizmus időszaka, a szovjet elnyomás alatt azonban sokat szelídült az egymásról alkotott kép. Ma a csehek és magyarok inkább jóindulattal, barátsággal szemlélik egymást.

1102-ben tették Könyves Kálmán fejére a horvát koronát az Adria melletti Tengerfehérváron. Ezzel kezdődött el az európai történelemben példa nélkül álló unió Magyarország és Horvátország között. Több mint nyolcszáz évig tartott a társországi viszony. Közös érdekek, közös harcok jellemezték az együttélést. Igazi jelképe ennek az összetartozásnak a két Zrínyi testvér: Zrínyi Miklós és Zrínyi Péter. A Szigeti veszedelmet, a nagyszerű barokk eposzt Miklós írta magyarul, édes öccse, Péter fordította horvátra. A harmonikus kapcsolat csak a nemzetté válás korában szakadt meg. De mindig voltak magyarok és horvátok, akik a régi sorsközösség újjáélesztésén munkálkodtak. Ma Horvátország Magyarországot tartja a legjobb szomszédjának.

A szomszédság belső köréhez tartoznak a szlovákok, a Kárpát-medencének a másik olyan népe, amely egészében a hegyvonulat belső oldalán él. Ők is a közös haza részét alkották, és egészen a 19. század második feléig erős volt magyarországi azonosságtudatuk. 1848/49-es szabadságharcunkban országos arányuknál jóval nagyobb számban vettek részt. Nemzeti mozgalmuk a 20. században, miután jogos követeléseiket nem sikerült kivívniuk, az elválás gondolatát népszerűsítette, amit nemzetközi és cseh segítséggel tudtak megvalósítani. Az új Szlovák Köztársaságnak nem mindig sikerül túllépnie a 19. századi nacionalista sémákon és a szlovákság valamikori sérelmein. Az életforma és a hagyományok hasonlósága azonban remélhetően segíteni fog a jövőben.

Szerbek és magyarok összeütközései igen kemények voltak a Rákóczi-szabadságharc idején, amikor a Magyarországra települt szerbség a nekik kiváltságokat adó Habsburgok oldalán harcolt. A két "vitéz" nép 1848/49-ben, az első világháborúban, majd részben a másodikban is szembekerült egymással. De voltak emlékezetes pillanatai az együttműködésnek is. A mentalitásban különböző, de vérmérsékletben hasonló szerbséggel Jugoszlávia átalakulása után föltehetően jobban szót fogunk érteni.

Magyarok és románok igen nagy földrajzi területen élnek együtt. Az 1920-ban Magyarországtól Romániához csatolt terület nagyobb, mint a mai Magyarország. Életforma, szokások, vallás tekintetében azonban meglehetősen nagy a különbség a két nép között. A nemzetállami tervek úgy készültek a múlt században, hogy azok csak egymás rovására voltak érvényesíthetők. Erdély vagy magyar, vagy pedig román. A három nemzet (magyar, román, német) egyenjogú együttélésére rendszerint az mondott nemet, aki hatalmon belül volt. Az 1990 utáni Románia is folytatta - új körülmények között - a nemzetállami politikát. Az európai szellemben gondolkodó románok számára remélhetően magától értetődő lesz a romániai magyarság egyenjogúságának a biztosítása.

Gens fidelissimának, a leghűségesebb népnek nevezte Rákóczi a ruszinokat. Valóban, évszázadokon át jóban-rosszban együtt voltak a magyarsággal. Az Erdős-Kárpátokban élő ruszinok egyik népmeséje szerint az Úristen a magyaroknak a sík vidéket adta, a ruszinoknak a hegyvidéket. Amikor pedig kiderült, hogy egymásra van utalva a két táj, lelkükre kötötte, maradjanak együtt, adjon búzát a magyar a ruszinnak, fát a ruszin a magyarnak. A történelem azonban nem így akarta. A keleti szláv ruszinokat a szovjet korszakban ukránnak, orosznak minősítették, és az évtizedeken keresztül tartó agymosás megtette hatását, ma már csak kisebb részük vallja magát ruszinnak.

A nemzet gondolata a 19. és 20. században a mi tájainkon is sok összeütközést, harcot, meg nem értést hozott. Ellenségképeket készítettek egymásról a szomszédok, ezt a hivatalos propaganda szintén terjesztette, vonásai bekerültek a tankönyvekbe is. Ez a negatív örökség mindmáig nehezíti a kölcsönös megértést, a jó szomszédságot. De hogy a negatív jellemzések, az előítéletek változnak, arra is van néhány kézzel fogható példa. Magyarországon ma a polgárok nagy többségének szemében Ausztria rokonszenves szomszéd, szinte semmi sem maradt a Bécs-re öklöt rázó magyar évszázados haragjából. Ahorvát nemzeti hagyomány egyik meghatározó hőse Jellasics bán. Amikor újra felállították lovas szobrát Zágráb főterén, sürgősen megfordították, hogy kardja ne a baráti Magyarország felé mutasson. A horvát és a szlovén polgár ma a magyarokat egyértelműen jó szomszédnak tekinti, és nem az 1848-as konfliktusra akar emlékezni, hanem Zrínyiekre és Magyarország segítségére a legutóbbi - 20. század végi - háború idején.