Szokták a nemzetet szimbolikus közösségnek is nevezni. Vagyis: a nemzetet a közös jelképek ereje tartja össze. Jelrendszer, másképpen a közösségi emlékezet által megőrzött — és nemzedékről nemzedékre továbbadott — történetek, képek és jelek. Ennek a jelrendszernek az elsajátítása annak a feltétele, hogy valaki beletartozzék az illető nemzet közösségébe.

Milyen elemek tartoznak ebbe a jelrendszerbe? A nemzeti zászló (színek), a címer, a nemzet himnusza csakúgy, mint a történelmi hősök, a sajátos földrajzi elemek, a gasztronómia, a flóra meg a fauna jellegzetességei vagy a művelődési szokások. Nehéz pontosan meghatározni, meddig terjed a nemzeti jelképek köre. Egyes nemzeteknél másmás lehet a jelképek tartománya. A franciáknak és az ausztráloknak például közkeletű állatjelképük (gall kakas, kenguru) van, nekünk, magyaroknak nincs ilyen, mások által is egyértelműen elfogadott jelképünk az állatok világából. Ezeknek a jelképeknek gyakran igen hosszú az előtörténetük, ám valójában a nemzetté válás folyamatában alakulnak ki, majd rögződik a közösségi tudatban ez a jelrendszer. A jelképek segítik a nemzet megteremtését, a közösséggel való azonosulást. Terjesztik őket az iskolák, a tankönyvek, az egyházak, a nemzeti kultúra olyan meghatározó intézményei, mint a múzeumok, az akadémia, a színházak, és ha létezik valamennyire független állami keret, az állami és helyhatósági kulturális intézmények, sőt a hadsereg is.

Nemzeti jelképeknek tekinthetjük természetesen az állami szuverenitást kifejező szimbólumokat, melyek benne foglaltatnak az alkotmányban. Éppen Közép- Európával és Magyarországgal kapcsolatban fontos emlékeztetnünk arra, hogy — állami önállóság híján — nem azonos körülmények között jöttek létre ezek a jelképek. 1896-ban, amikor Athénben, az első modern olimpián Hajós Alfréd megszerezte hazánknak az első aranyérmet úszásban, a görög királyi katonazenekar az osztrák himnuszt kezdte játszani bajnokunk tiszteletére. Az Osztrák—Magyar Monarchia részét alkotó Magyarország nem számított akkor a nemzetközi jog külön alanyának.

A címerek eredete a középkorba vezet. Eleinte a lovagok fegyverhasználati szimbóluma volt. Később — mint állandó jelvény — családok, nemzetségek, területek megkülönböztetésére szolgált, használata nemesi kiváltság volt. A nemzeti (állami) címer rendszerint az uralkodó nemzetség, dinasztia címeréből származik. Az állami címerekben gyakran megtaláljuk az uralkodás, a hatalom jelképeit, az állatok, a madarak királyát, az oroszlánt, a sast és a koronát.

A magyar címer szerves alkotórésze a Szent Korona. Önmagában is fontos nemzeti szimbólumunk, hiszen a koronába vetett hit az államalapítástól kezdve végigkíséri történelmünket.

A középkorban a királyok közötti vérségi kapcsolat mellett fontos volt az a misztikus kapcsolat az első királlyal, melyet a Szent Korona közvetített. A középkori Magyarországon — és később is — az új uralkodó abban a pillanatban lett legitim, törvényes király, amikor a fejére helyezték a Szent Koronát. Ez a királyi jelvény az európai történelem egyik legrégibb uralkodói koronája; a rendi fölfogás szerint az országé. Két fontos jelképi tartalmát kell megemlíteni. Az egyik a magyar államiság folytonossága az államalapító szent királytól kezdve. A másik pedig az, hogy a Szent Korona az ország területét jelenti.

Az országcímerben található királyi korona nem utal feltétlenül az illető ország államformájára. Nem Magyarország az egyetlen köztársaság, amelynek címere megőrizte a koronát. A mai magyarok szemében államiságunk ezeréves múltját, országunk függetlenségét a korona jelképezi.

A pajzs alakú címernek mind a két fele az Árpádok dinasztikus címeréből származik. Királyi pecséteken, művészeti alkotásokon, pénzeken megjelenik a középkorban mind a vörös-ezüst sávok (a heraldika nyelvén: pólyák) együttese, mind pedig a kettős kereszt. Jóval később születtek a jelképeket magyarázó mesék, melyek a címer egyes elemeit az ország földrajzával hozták kapcsolatba. Ezeknek a magyarázatoknak nincs heraldikai alapjuk, mégis népszerűek lettek évszázadokon keresztül. Werbőczy Istvántól származik a négy ezüst pólya azonosítása a négy „országos” folyóval (Duna, Tisza, Dráva, Száva), a 17. században született meg a kettős kereszt hármas halom formájú talapzatát három hegységnek (Tátra, Fátra, Mátra) tekintő értelmezés. A három hegység kiválasztását bizonyára nevük szóalakja, rímelésük is segítette. Szükséges azonban hangsúlyozni: belemagyarázásról van szó, ha úgy tetszik, mesékről.

Magyarország címere című négysoros versében Vörösmarty Mihály így fogalmazta meg e nemzeti jelképünk üzenetét:

Címer és zászló. Meg szokták kérdezni: mi volt előbb, az országcímer vagy a zászló, a piros-fehér-zöld lobogó? A nemzeti színek leggyakrabban a címerből valók. A címer színeinek a kombinációjából. A zászló eredete a hadviseléssel függ össze. Főképp a saját és az ellenséges csapatok megkülönböztetésére szolgált.

A piros-fehér-zöld magyar nemzeti színek az országcímer vörös-ezüst pólyáiból, valamint a vörös hátterű ezüst kettős kereszt zöld színű talapzatából (hármas halom) származnak. Először okiratok, az uralkodó által szentesített dokumentumok zsinórzatán jelent meg együtt a három szín.

A modern államisághoz tartozó jelképként a háromszínű zászló 1848-ban terjedt el Magyarországon. Ha évszámot keresnénk, hogy mikor született meg a magyar nemzet a szó modern értelmében, 1848—49-et jelölhetjük ki meghatározó időszaknak. Ekkor — úgy tetszik — szükség volt az ország önállóságát kifejező szimbólumokra. A minta, a példa nem egy tekintetben 1789, a francia forradalom volt. Március 15. előestéjén háromszínű kokárdákat készítettek a másnapi tüntetésre. Az áprilisi törvényekkel megvalósult az alapvető követelések jelentős része, önálló magyar kormány jött létre, és a két történelmi esztendőben, intézményes formában — még a katonaságnál is — elterjedhettek a nemzeti jelképek. A három nemzeti szín, de a Himnusz és a Szózat kultuszának is ez volt az első virágkora. A korabeli magyarországi társadalom széles rétegeinek volt módjuk azonosulni a nemzettel. Tükrözi ezt ezeknek az időknek a népköltészete is. Nemcsak a Kossuth nevével harcba hívó toborzónóta, hanem a nemzeti lobogót dicsőítő népdal is:

A szabadságharc zászlóin a szegély farkasfogai mutatják a nemzeti színeket. A zászló közepén általában Szűz Máriát mint Magyarország patrónáját láthatjuk a kisded Jézussal. Ismeretes, hogy fiának elvesztése után, élete vége felé Szent István Magyarországot Szűz Mária oltalmába ajánlotta. A barokk korban elterjedt kifejezéssel szokták hazánkat Regnum Marianumnak (Mária országa) nevezni. AMagyarországot Szűz Máriához fűző különleges kapcsolatot gyakran említették a katolikus prédikációkban, az iskolakönyvekben, s ez a hagyomány meggyökerezett a népi műveltségben; számos művészeti alkotás örökítette meg a fölajánlást, illetőleg Jézus édesanyját a magyar koronával a fején. Ebben a korszakban született a máig népszerű „Boldog Asszony anyánk, régi nagy pátrónánk…” kezdetű népének, amelyről még külön fogunk szólni a nemzeti himnusz előzményei között.