A magyarság legarchaikusabb népcsoportja, a csángók zöme a magyar állam területén kívül élt és él. Ők a Kárpátok keleti nyúlványainak, Moldvának, Bukovinának a lakói. Tudni vélik róluk, hogy egy részük az Etelközből maradt itt, zömük a Székelyföldről „csángált” át a vészkorszakokban, északi csoportjukat pedig a Maros mentéről telepítették át a 13. században. Románia keleti részén, Moldvában, a Kárpátok és a Prut folyó közti területen a 13. század első évtizedeitől kezdve folyamatosan nagyszámú magyar népesség lakik. A kun püspökség megalapításától kezdve (1226) mindig hűséges hívei voltak a római katolikus egy háznak. A csángómagyar falvak lakói ma is erős katolikus hitük alapján különbözetik meg magukat a görögkeleti vallású románoktól.

A moldvai papok mintegy 180 ezer katolikust és pár ezer reformátust tartanak nyilván. Hozzávetőlegesen ennyi a csángómagyar származásúak száma, akik főként a Szeret folyó mentén és Moldva déli részén élnek. A 13. századtól a 19. század elejéig kisebb-nagyobb hullámokban kerültek jelenlegi lakóhelyükre. Az elrománosítás a 19. század második felétől kezdődött, amikor az iskolákban, majd templomi liturgiájukban kötelezővé tették a román nyelv használatát. A magyar nyelv a családba szorult vissza. Moldvában még 80—100 ezren beszélnek elődeik nyelvén. Hosszú évszázadokon keresztül román környezetben, elszigeteltségben élve, a moldvai magyarok rendkívül régi életformát, szokásokat, népköltészetet őriztek meg.

A csángó nyelvjárás különbözik a Kárpát-medencén belül beszélt magyar nyelvtől. A csángók nem ismerik a múlt században lezajlott nyelvújítás során született szavainkat, s azokat sem, amelyek később keletkeztek. Általunk elfeledett szavakat, nyelvtani szerkezeteket használnak. Beszédüket, imádságaikat, dalaikat hallgatva megcsodálhatjuk középkori kódexeink hangulatát idéző nyelvezetüket. A moldvai csángók éneke, népzenéje megőrizte a magyar karaktert. Más magyar vidékek zenei jellegzetességeitől megkülönbözteti őket a régi hagyományok megőrzése, a más vidékekről nem ismert dallamok nagy száma, az új stílusú dallamok kisebb mennyisége, a díszítések feltűnő gazdagsága és a román hatás.

Régebben a fonó volt a moldvai falvakban a fiatalok számára az egyetlen szórakozási lehetőség. Itt kezdődött az ismerkedés, a barátkozás, az udvarlás, majd a párválasztás is. A guzsajasban — ahogy ők nevezik — párosítókat, csúfolókat, balladákat énekeltek. Még a fiatalok közül is sokan tudják, és szívesen éneklik a hosszú, szebbnél szebb balladákat. A csángó dalok között jelentős a keservesek száma, melyekben az élet nehézsége miatt panaszkodnak, vagy a szerelem gyötrelmeit éneklik meg. Néhány páros és négyes táncuk rokona az erdélyi táncoknak. Járnak csárdást is, ez azonban egészen új keletű. A lánc- és körformájú táncok általánosabbak.

A moldvai csángómagyarok néprajza, nyelve, éneke felbecsülhetetlen kultúrtörténeti kincse a magyarságnak. Etnikai elszigeteltségük következtében évszázados hagyományokat őriznek. Olyan emlékeket, amelyek a Kárpát-medencén belül élő magyaroknál már nem, vagy csak töredékesen léteznek. (Benda Kálmán, illetve Zagyva Natália kéziratai nyomán szerkesztett szöveg)