néphagyomány  

2012.02.13 | 13:59 Eltűnő mesterségek nyomában: a cipész

Van, aki szerint a cipész és a suszter nem ugyan az, mert a cipész a cipőkészítést is tudja, míg a suszter csak a javít. Mások szerint ugyanaz a kettő, csak más nyelven.

Ilyés Ferenc cipészmester esetében mindegy is, hogy suszter vagy cipész, mert számára a cipőkészítés sem idegen, de ma már leginkább csak a javításból keresi a kenyerét.

„Véletlenül lettem cipész" – válaszolta kérdésemre, amikor arról érdeklődtem miként került a szakmába. 1969-ben a cipészszövetkezet hirdetett felvételit a cipész mesterség kitanulására.

„Egy hét próbaidő volt, amikor megnézték, kinek hogy áll a kezében a kalapács, mert akadt olyan, aki a kalapácsot sem tudta megfogni" – emlékszik vissza elmosolyodó arccal. Két év elméleti és gyakorlati felkészülés után a szövetkezetnél kezdett dolgozni.

Akkoriban ugyanis, ha nem akarta az iskola árát visszafizetni, öt évet kellett eltöltenie a szakmájának megfelelő szövetkezetnél. Végül, a katonaéveket leszámítva, egészen 2002-ig erősítette tudásával a szövetkezetet.

Bár először szériamunkára osztották be, ahol a több lépcsőfokos cipőkészítés egyes mozzanatait végezte, szorgalmas és minőségi munkájának köszönhetően mesterei áthelyezték a „rendelt osztályra". A nyolcórás munkaidőben, ha jól dolgozott, akkor egy pár cipőt is el tudott készíteni, de ezt a modell bonyolultsága is befolyásolta.

Ilyésben már a nyolcvanas évek derekán megfogalmazódott, hogy jobb volna főnöknek lenni. Fel is kérték, hogy a szövetkezetnél irányítsa a cipészeket, de ő nem erre gondolt. Nem mások, hanem a saját maga főnöke akart lenni.
Hogyan készül a cipő?

A cipőkészítés folyamata nagyon sok aprólékos mozdulatból áll, de ez is a tervezőasztalnál kezdődik. A levett méretek alapján papírból elkészítik a mintát, ami alapján bőrből kiszabják, majd összevarrják a cipő felső részét. Ez felkerül a kaptafára, ami megadja formát, majd felszegezik a talpat alkotó első elemét.

Ezt összedolgozzák és ráillesztik a különböző sarok-, orr- és talpmerevítőket. Bedolgozzák az illesztéseket és a varrásokat, hogy a lehető legkényelmesebb legyen a lábbeli. Végül felkerül a végleges talp és a sarok. Az illesztéseket viasszal dolgozzák be, majd megfestik.

A cipész szakma már a '90-es évektől hanyatlani kezdett, egyre többször kellett gyenge anyagból dolgozniuk vagy más anyagokkal helyettesíteni a cipő elemeit, amit nem szívesen csinált.

Végül egészen 2002-ig kellet várnia: ekkor adódott lehetősége eljönni és saját cipészműhely működtetésébe kezdeni. Nem szeretett másoknak parancsolni, és nem is kellett, csak magának, illetve a műhelymunkába bekapcsolódó fiának, aki most is vele dolgozik és tanulja a mesterséget.

A jó szakember nem tud szabadulni a mesterségtől. Annak ellenére, hogy ma már leginkább csak javításokat végeznek, azért a családtagok cipőit még maguk készítik. Ritka esetben vesznek az üzletből cipőt, de azokat is mindig átalakítják.

„Attila ügyes kezű inasnak bizonyul" – meséli büszkén Ferenc. „Kiskorában is bejárt játszani a műhelybe, aztán anélkül, hogy tanítottam volna, kis cipőket kezdett készíteni. Megtervezte, majd elkészítette. Hogy cipész lesz-e az rajta múlik, most jó segítség a műhelyben" – meséli a családi hagyományt.

„Az aprócska műhelyben, amely a lépcsőház mosókonyhájából lett kialakítva, megállás nélkül kell félreállnom az útból, ugyanis a kliensek egymás kezébe adják a kilincset. Szinte kivétel nélkül mindenkinek tegnapra kell és lehetőleg olcsón a javítás. De ezzel nincs gond, a munka minőségi, gyors és megfizethető, különben nem lenne ekkora a forgalom" – büszkélkedik.

De minek a suszter, ha olcsó a cipő? A válasz egyszerű: bár a javítás még olcsóbb, nem ez a fő indok. Egy-egy jól bejáratott kedvenc lábbelinktől nem szívesen válunk meg, ha elkopott a sarok vagy lekoszolódott a cipő orra. Ilyenkor fordulunk a cipészhez, sőt, van, aki annyira ragaszkodik lábbelijéhez, hogy a „kárfelmérés" után a műhelyben egy széken kuporogva, zokniban várja meg a javítást. Közben a mesterrel régi idők megszépült emlékeit idézik fel.

Az egyik, cipőjét javíttató kliens azt kérdezte, hogy Ilyésnek miért nincs névjegykártyája. A válasz halkan, a mester maga egyszerű őszinteségében hangzott el: „Nem csinálok reklámot, az a jó reklám, hogy jól dolgozok."

Megtudom tőle, hogy jó viszonyban kell lenni az emberekkel. Nem egy felkapott szakma a cipészé, de meg lehet élni belőle, ha jól csinálod. Neki visszajáró kliensei vannak – ezt abból is látom, hogy legtöbben csak beadják a cipőt, aztán amikor Ferenc a megrendelőlapot tölti ki, már nincsenek is ott, a neveket fejből írja a papírra. Olyan régi kuncsaftok is akadnak, akinek csak a lánykori nevét tudja.

Amikor a műhely falára helyezett óra mutatója két órához ér, a mester leteszi a szerszámot, leveszi a szemüvegét és gondosan elpakolja. Ebédszünet következik. Ezt így alakította ki az évek hosszú során: ilyenkor a munka félrekerül, de csak két órára. Délután újból folytatódik, amíg lesz igény a szakmára.

Kakasy Botond