néphagyomány  

2012.02.20. | 17:19 Eltűnő mesterségek nyomában: a kádár

Fancsal havas házai között találtuk meg az utolsók közt munkálkodó kádárt, Veres Imrét.

A környék havas és csúszós útjait jártam, miközben egy kádárt, a cseberkészítés eltűnő mesterségének egyik utolsó művelőjét kerestem.

„Szenttamás vagy Oroszhegy. Nem, is talán ülkei" – mondták a környékbeliek. De mit is számít, hiszen kedden a piacon ott van a portékával. Végül Fancsal fehérre festett főutcáján végigautózva, a dombtetőn bukkantam Veres Imre kádáros mesterre és műhelyére.

Ilyenkor télen nem dolgozik, a nyáron elkészített portékáit árulja. A nagy szezon ősszel lejár, ekkor vesznek hordót, csebret vagy éppen vajköpülőt. A kedvemért a műhelyben újabb cseber összeállításának fog. Hiába állok elé kéretlen munkával, a jókedv most sem marad a műhelyajtón kívül – végig viccelődik a szakember.

A hátsó sufniból előkerül egy kis anyag, amit a mester gondosan szemrevételez, hogy megfelelő legyen a terméknek. A műhely melegében az első cseber elkészítéséről beszélgetünk.

„Én a mesterséget gyerekkoromban megkezdtem. Nagytátám volt itt a kádárember s én egy hitvány cseberrel kezdtem, hogy rakjam össze. Egyszer, amikor nem volt itthon, addig mesterkedtem, összeraktam s tátám megdicsért. Kedvet kaptam s akkor megint kezdtem, amikor elment itthonról. Attól tovafelé örökké gyarapítottam magamot. Volt, amikor kért egy dongát vagy bármit s én szívesen adtam a keze alá. 82 éves volt, amikor meghalt, az ő szerszámaival dolgoztam s azokat fejlesztgettem, megrajzoltam, terveztem s készítettem még szerszámokat. A cseberrel való munka csak mellékes volt, közben a gazdaságot kellett rendezni a ház körül." – emlékszik vissza.

„Aztán meglepett a család s bementem a Gábor Áronba (későbbi Tehnoutilaj Rt. – szerk. megj.) mint munkás. Szabadidőmben akkor is csináltam csebreket, de mikor milyen munka volt. Én most hét-nyolc esztendeje kivettem rendesen az ipart, ilyen családi vállalkozást. Ezt is azért, hogy ha elmegyek be a piacra, velem szembe evvel a korral, ne szemtelenkedjen senki." – meséli.

Miközben szó szót követ a cseber egyre kerekebb lett és már végső formájára hasonlított. A készítő meg is jegyzi: „né hogy megyen, mindjárt cseber lesz belőle". És valóban: pár perce még csak néhány fadonga és egy abroncs hevert az állványon, most meg már egyre kerekebb.

A megjegyzett abroncsba bekerül a két fül és egy dorong, amit a mesterember egy-egy fém szorítóval fogat meg. Aztán kirakós-szerűen teszi körbe egyik fadorongot a másik után. Olyan avatatlan szemeknek, mint az enyém, egyszerű műveletnek látszik, ám a szakember tudatosan váltogatja a szélesebb és keskenyebb faelemeket.

Még így, több évtizedes tapasztalat mellett is megvicceli az utolsó dorong, ami nem találja a helyét. Végül minden szépen illeszkedik, amit még Imre egy-egy utolsó kalapácssuhintással nyugtáz.

Időnkét meg is feledkezik rólam a mester és dalolászva alakítgatja a csebret. Kérdésemre, hogy régen mivel volt másabb a szakma, mosolyogva válaszolta: régebb is kerek volt a cseber.

„De, a viccet félretéve, most sokkal könnyebben megy a munka" – jegyzi meg. „A gépektől gyorsabbak és könnyebbek lettek a fázisok. Ma már autóval visszük be a piacra a portékát, de régen felpakoltuk a szekérre, kerültünk egyet Székelyszenttamás fele, felszereltünk egy kicsi bort s mentünk" – idézi fel az emlékeket.

Szeretem a régi történeteket, így nagy figyelemmel hallgatom Imre bácsit, miközben a csebret kanyarítgatta. Két dorong igazgatása közben a szeme sarkából rám pillant, majd megjegyzi: „fényképezzed, mert a cseberbe később beleteszlek".

A gépesített munkafolyamat ellenére, alig kell rákérdeznem a régi időkre, lekerülnek a falra akasztott szerszámok és már lelkesen mutatja is, hogyan készültek azokkal a csebrek. Közben összeáll az éppen készülő is, aminek már csak a pucolása és a fenekelése maradt hátra.

A mozdulatokat elmutatja a szakember, majd újból a szeme sarkából néz rám: „Sokszor úgy volt, hogy mondták, hogy folyik a cseber. Én mondtam, hogy megdeged s meg is degedt" – tört ki nevetésbe.

A műhelyt magunk mögött hagyva, a házban beszélgetünk még a szakmáról, az életről és sok minden másról. Még sokáig tudtam volna hallgatni, de a falut magam mögött hagyva újból a város fele robogtam a hófehér úton, egy újabb eltűnő mesterséggel a hátam mögött.

Kakasy Botond
uh.ro