néphagyomány  2012.05.17. | 07:19 Az erdélyi népviseletek: marosszéki nyárádmenti viselet

A múlt részletben szó volt arról, hogy Nyárádmagyaróson hírneves népi táncegyüttes működött 1956-2010 között, amely középkorú és idősebb táncosokból állt. Mivel a csoport a falu lakosságából alakult meg, s évtizedeken át képviselte a nyárádmenti tánckultúrát, tisztázni szeretném az olvasók számára, hogyan öltözködtek a tánccsoport tagjai, ragaszkodtak-e a saját vidékük, falujuk viseletéhez, vagy a mostanában divatos ún. „táncruhát” varratták meg előadásaikra.

Kedvező választ kaptam a gyűjtés folyamán. A tánccsoport ugyan nem az 1920-30-as évek ruháiban, de az 1940-50-es évek kissé újabb, de hagyományos viseletében szerepelt. Tehát a lányok szoknyája ugyan nem ért bokáig, esetleg lábszárközépig, az ingük nem volt háromnegyedes ujjú, a kötényük sem lerakott selyem, mint a nagyszüleiké az 1920-30-as években, de a korszaknak megfelelő változásokkal a hagyományos öltözetet varratták meg Károly Miklós mesterrel az 1950-es években, férfiak és nők egyaránt.

A fiúk tehát bevarrott ujjú, hasított ingben szerepeltek, melynek mellrészén a hasíték mellett csipke és apró lerakások voltak, a gallérjukon házilag horgolt vagy bolti csipkével, s a hasíték keresztpántja alatt piros keresztszemes hímzéssel a monogramjukat viselték. Csak harisnyában táncoltak (priccses nadrágban nem!), amelynek fekete, egyszerű zsinórdíszítése volt.

A fiatalok piros, az idősebbek fekete háziszőttes lájbit viseltek, fekete zsinórral gazdagon díszítve, tulipános mintákkal. A lájbi háta vékonyabb anyagból készült, klottból, egyeseknél bársonyból. Ujjast a tánchoz nem vettek fel. Mindenkin fekete bokszcsizma volt. A leányok nagygalléros vagy tászlis ingben táncoltak, kinek amilyen volt.

Elöl hasított volt ez is, csipkével és apró lerakásokkal díszítve a mellrészen, mandzsettával, bevarrott bő ujjal, ejtett vállal, pálhabetoldással. A lájbijuk mélyen kivágott, s rövid, nem ért le a szoknyáig derékban. Háziszőttes anyagát körben cakkos vagy sima bársonyszalag szegélyezte, középen összekapcsolva (nem fűzve!), gazdagon zsinórozták fekete vékony zsinórral.

A leányok szoknyája piros, macskanyomos háziszőttes, az idősebbeké piros-fekete koszorús mintájú. Ez már rövid szoknya volt, alig térden alul ért, szóvá is tették néhol a zsűrizők a versenyeken. Aljára széles bársony- vagy klottszegélyt, s föléje karikásan-hullámosan zsinórdíszt varrtak, fölé ismét ujjnyi széles bársonyszalagot, hogy szélesítse a szoknyát. Egy szűk és egy bő alsószoknyát vettek fel a szoknya alá, csipkés széldíszítéssel. A kötény fehér gyolcsból készült, alján három lerakással, közepén piros-fekete hímzésű monogrammal, s az alatt kis hímzett sormintával. Széles pánt volt a derekán, kiszélesedő övvel, melyre tulipánt varrtak. Övükbe tűzték a csipkés, hímzett zsebkendőt.

Fekete harisnyát, csizmát, száras cipőt, spanglis félcipőt vegyesen is viseltek a táncban. Az asszonyok feltették a díszes főkötőt (később a lányok is), a leányok hajadonfőtt, egybefont hajjal, piros masnival, soksoros üveggyönggyel a nyakukban táncoltak. 1956-tól az utolsó évekig a férfiak karmantyút is viseltek, csuklón felül, színes, horgolt gyapjúból, pamutból – ezt régi szokásnak tartották, de az utóbbi időben elhagyták. Cséphadarós táncukat 1956-ban az akkor idős Kacsó István táncolta el elsőként, a cséphadarós gabonacséplés mozdulataiból alakítva ki a koreográfiáját.

A legnehezebb eszközös táncok közé tartozott, mert a csép és hadaró két botját szíj kapcsolta össze, oldalt és le-fel egyaránt forgott, s nehéz volt baleset nélkül csoportban, lengetve táncolni vele. Nagy sikerük volt sok éven át, már 1956-ban I. díjat, a ’70-es években országos II. díjat nyertek, s számtalan belföldi és szülőföldi előadáson csodálták meg tehetségüket. Akkor még 51 főt számlált a csoport a zenészekkel együtt. Természetesen a táncosok cserélődtek az évtizedek folyamán, de az eredeti, hagyományos viseletükhöz ragaszkodtak. 2010 óta új, fiatalokból álló együttes lépett a helyükbe.

Asztalos Enikő
e-nepujsag.ro