néphagyomány  

2012.06.07. | 20:29 Népművészet – bútorfestés: régi virág, mégsem hervad

A tiszta forrást illetően kétség nem merülhet fel, mert Pál Tünde, a sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola Árkoson lakó oktatója a Rika lábánál fekvő szülőfalujában, Felsőrákoson gyűjtötte, ismerte meg hervadhatatlan, régi virágait. Asszony-lány tanítványai, akik népi festett bútor készítésére jelentkeztek, már a kezdetektől úgymond szakosodtak, erdővidéki, Homoród menti, hétfalusi vagy más magyar néprajzi tájegység színeit-virágait álmodták rá a bútordarabokra.

Azt hihetné az olvasó, hogy a népi bútorfestés nem követel különösebb felkészülést. Ennek az ellenkezője az igaz, mert a festékek és a festési technikák világában ugyancsak jártasnak kell lenni, nem egyszerű megismerni-megtanulni és felismerni a különbségeket az erdélyi népi bútorok jellegzetességei között, ismerni kell a virágornamentikák-indadíszek világát, s még a bútordarabokra rákerülő számjegyekét és betűformákét is. Külön tudomány ez, amit a lepergett évszázadok alatt nemcsak asszonyaink, hanem a férfiak is műveltek.

– Honnan ez az indíttatás? – kérdeztük Pál Tündét.

– Otthonról hoztam, Felsőrákos igen gazdag volt szép és eredeti népi bútorokban. Kétfajta bútorfestést különíthetünk el: az egyik a Kőhalom–Segesvár típus, a másik pedig vargyasi ihletésre született, ez a Pulu Pista-féle.

– Családja Árkoson rakott fészket, ez a falu nem kínált önnek valamelyes jellegzetes motívumvilágot?

– Kimondottan nem. Három­széki viszonylatban úgy fogalmazhatnánk, hogy Sepsiszentgyörgy­nek és környékének, Kézdivásár­helynek és környékének külön minta- és színvilága van.

Falvakra lebontani ezt lehetetlen. Ismert, hogy Árkoson, de Szentgyörgyön is dolgozott bútorfestő, de ennél többet nem tudni róluk. Sajnos, a levéltári anyagok egy része elkallódott, tüzek martaléka lett. Nos, a bútorfestés régen nem művészetnek számított, a szükség, a nép szépérzéke hozta létre, és beépült abba a szerves egész rendszerbe, ami az egykori székely család lakberendezését, használati tárgyait jelentette. Különbségek régiónként azért vannak.

Például a Homoródok mentén a vörös alapszín inkább a barna felé hajlik, Vargyason a meggy­piros felé, és Sepsi vidékén ez már valódi pirosként jelenik meg. Aki ebben kissé jártasabb szeretne lenni, ismernie kell a Székely Nemzeti Múzeumban található bútorok szín- és mintavilágát. A településeken fellelhető festett bútordarabok jellegzetességei alapján rajzolódik ki egy-egy nagyobb terület némileg közös, egymáshoz hasonló mintavilága. A festett bútor mindig vándorolt. Megtörtént, hogy Brassóban akadtam olyan virágos ládára, amit az árkosi nagymamától kapott ajándékba az unoka.

– Mivel kezdődik a csoportmunka?

– Erdélyben hét festőközpontot tartunk számon, és ezeknek munkáival ismerkedünk. Egy térségen belül több kisebb központot is meg lehet különböztetni. Így például Három­szé­ken az említett két terület bútorvilágával külön ismerkedünk. Most léptünk éppen tanfolyamunk hatodik esztendejébe.

A mostani elsőévesek tizenketten indultak, de az elmúlt években sem volt hiány érdeklődőkben. A végzősök közül sokan iparművészeti alkotásokat hoznak létre, vannak, akik a kimondott népi bútorfestést gyakorolják, most már magas szinten.

A sepsiszentgyörgyi Pásztor Csilla a Homoródok menti, a Brassó környéki Mikes Beáta a hétfalusi festett bútor kiváló ismerője-készítője. Munkájukban a forma és a tartalom szoros egységben érvényesül. A népi bútort régebb a funkció hozta létre, s másodlagosan ugyan, de fontos volt a díszítő jelleg.

Pál Tünde a tiszta forrásból táplálkozó népművészet oktatója, tanáccsal, véleménnyel bárkinek szívesen szolgál. Árkosi lakásán csak magának fest, de nevéhez fűződik az ottani református templom szószékkoronájának felújítása.

– Úgy vélem, csodálatos kincs van a birtokunkban, de sok helyen mostoha körülmények között leledzik! – fejtette ki véleményét a már végzett Pásztor Csilla, aki sajnálja, hogy az ő évfolyama csak kétévesre sikerült. – Kultúránk része a festett bútor, sok nép megirigyelhetné. Talán némileg mostohán kezelt gyerek a tárgyi néprajz nem is olyan kicsi családjában.

Már azt is kéne óvni, ami alig száz éve készült ebben a silány termékekben fuldokló XXI. századi fogyasztói társadalomban. Hát akkor azt, amit két-kétszázötven évvel ezelőtt álmodtak meg azok az elődök, akik legtöbb esetben egyszerű falusi emberek voltak! Szeretnénk feltérképezni, lerajzolni, fényképezni a térség egész kincsét, s abból mintakollekciót készíteni. E

rre azonban tudásra van szükségünk. Erre nyitotta fel a szemünket Pál Tünde, és ezért nagyon hálásak vagyunk. Festegetünk, de még többet kellene. Ezt rövid idő alatt nem lehet megtanulni. Igényesnek kell lennünk önmagunkkal szemben. Silány-ízléstelen munka (értem ezt az asztalos alapanyagra is), nem szabad kikerüljön a mi kezünk alól, mert szégyent hozunk őseinkre. Nagy a felelőssége az oktatónak, annak is, aki ma bútorfestésre adja a fejét, de annak is, akinek meg kell őriznie-óvnia a még létező régit.

Kisgyörgy Zoltán
3szek.ro